Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-10 / 28. szám
28. szám. RÁKOS VIDÉKE fl rongyos. A szél fütyül; szakad a zápor, S csapkodja, mossa arczomat. Összébb huzom — s gomb lenne rajta, — Begombolnám kabátomat. — A gomb lehullt, leszakadt régen, Rá nem varr másat senki senki se. — Rongyos vagyok; czipőmnek talpán Vigan jár az eső ki-be ............. ...........Hej! régen volt, de nagyon régen, Ra jtam mikor volt jó ruha! ? — Ifjú legény, szép, deli voltam S a sors sem volt ily mostoha. — Mosolyga rám Szerencse asszony S egy szőke lányka kék szeme; Imádtam őt, lángoltam érte, — De nem volt néki — semmije. S apám uram, — haragos bácsi, — Kijelenté egy szép napon; Vagy a lánykát, vagy az ő házát, Valamelyiket elhagyom ! — S én hű valék; lánykámhoz álltam, Apám uram kitagadott, — A lányka sirt, két szép szeméből Igazgyöngy könyet hullatott. — Úgy fájt neki, zokogott szörnyen, Hogy sorsom érte roszra vált; 3 S én csak néztem, néma volt ajkam, Szivem vigasz szót nem talált. — S elbucsuzánk. — Nyakamba vettem Az ország minden utait, Hogy érte majd küzdve elérjem A boldogságnak napjait. — S küzdöttem én, megbámult arczom; S szállt az idő fejem felett .............. S egy hajnalon arra ébredtem, Hogy lánykám — másnak neje lett! !. ... . . . A szél fütyül; szakad a zápor, S csapkodja, mossa arczomat. — Összébb huzom, — s gomb lenne rajta, — Begombolnám kabátomat. — A gomb lehullt, leszakadt régen, Rá nem varr másat senki se. — Rongyos vagyok; czipőmnek talpán Vigan jár az eső ki-be........... Tuba fa. HÍREK. Zárókő ünnepély. Az uj mátyásföldi templom zárókövét augusztus elején helyezik el a karcsú templom díszes falában. Az elhelyezés hagyományosan fényes ünnepség keretében történik meg, melyet az előző években kitünően bevált bazárszerü mulatsággal kapcsolnak egybe. — Az ünnepség határidejét az eddigi I megállapodás szerint augusztus 6-ikára tűzték ki, a Az őrmester amint sejtette, hogy már eléggé tisztes távolban lehet, bütykös hüvelykujjával válla felett hátrafelé, a kapitány irányában egyet-kettőt bökve, szellemeskedni kezdett: — Egy kapitány, aki megszalad a kompániájától ! Azután ránk nézett nagy szánakozva s úgy odavetőleg megjegyzé, hogy olyanok vagyunk, mint egy kombinált disz-czúg. Jók leszünk a konyhában agy majd a nagy hadgyakorlaton üstöket súrolni. Valóban, ha még infanterista Pavlicsek Janót is, a magas, vékony, horihorgas Janót is magunk közé veszem, daczára annak, hogy gömbölydedsé- gem is ludas volt a dologban, be kellett ismernem, hogy igy, egymás mellett, remekül, felségesen festettünk. A hatás még csak akkor volt teljes, midőn holmi Königrátznél meg Custozzánál kimustrált ruhákkal adjusztiroztak bennünket. Már az első ki- rukkolásnál híressé tettük a kilenczedik kompániát, ugyannyira, hogy kapitányunkat e hírességtől a guta kerülgette. És neki ilyen kompániát kell a legfőbb hadúr elé, a hadgyakorlatokra vezetni ! Szörnyűség! Fájó szívvel mondhatom, fájó szívvel, már csak csak a felebbvalók iránt táplált köteles tiszteletnél fogva is, hogy mig mi édes álomba ringatózva feküdtünk a kemény strózsákon, álmodozva az édes otthonról, mi ötünk, a „hires öt“ miatt a kapitány urnák igen álmatlan éjszakái voltak. A mint megláttam Schneider Szepl’ simára borotvált arczát, a ki kövérsége folytán szinte hömpölygőit a kilenczedik kompánia felé, a hideg verejték kiütött homlokomon. — Őrmesterrr! — rikácsolá kardjára ütve, magán kívül a kapitány, hát hizókat liferál nekem! Mi? Hát mészárosmeiszter vagyok én? Mi? Fix Laudon tausend Donnerwetter und noch ei’mal ! ! ! Az őrmester ötölt, hatolt s remegő hangon olvasta tovább a névsort. — Gefreiter Sárkány Gergely ! — Hier, susogtam alig hallhatóan; éreztem, hogy a vér fejembe tódul s lábaim gyökeret vernek. — Sárkány Gergely ! ismétlé hangosabban. — Hi . . i . . ier, kiáltám, akárcsak mintha a vérpadra szólítanának. — No hát mért nem mozdul, talán majd karonfogva vezessem, mint egy fehér cselédet, rivalgott, fel sem tekintve a listából. Isten neki, gondolám, jöjjön aminek jönni kell, s a hasamat amennyire lehetett be s a czilinderemet szememre huzva megindultam. Amint megláttak, az őrmester lesütötte szemeit s a kapitány összecsapta á két kezét: — Jessus, aber das ist doch zu viel! orditá kidüledt szemekkel s ropogósán szedte-vedtézve úgy elrohant, mintha látni sem akarna többé bennünket.
