Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1903-03-01 / 9. szám

9. szám. RÁKOS VIDÉKE 5 Egy virágcsokor. Kis városban történt. Jó asszonynak ismerte mindenki Patakynét; okos, takarékos gazdasszony hirében állt Férje, kinek terjedel­mes birtokai voltak, csinos vagyont hagyott reája s e va­gyon révén remélte, hogy egyetlen leányát, Mariannet ki tudja házasítani. Pedig ahhoz, hogy Mariannet férjhez adhassa, nem igen lett volna szüksége pénzre, mert hiszen Marianne volt a legszebb lány az egész városban. Volt kérője elég. Csakhogy Patakyék már előre, hallgatagon elhatá­rozták egymás közt, kihez menjen gyermekök, kihez adják férjhez. Azt hitték, igy lesz a legjobb. Azt hitték, hogy leányuk csak akkor lehet boldog, ha Beregi Feri fele­sége lesz. Ez a Beregi Marianne unokabátyja volt, s főhadnagy a honvédeknél. A szülők már jó előre megbeszélték a dolgot; még az öreg Pataky életében egyeztek bele Beregi szülei is. Marianne még gyereklány volt abban az időben. A szülők abban a tudatban nevelték, hogy egyszer ......... ma jd ha felnő, bizonyára a Feri felesége lesz. A leány ezzel a tudattal nőtt fel, azt hitte nem is lehet máskép. Midőn azonban kissé felserdült, kezdte belátni, hogy ő tulajdonképen a legkisebb vonzalmat sem érzi Beregi iránt. Szereti, a mennyire unokabátyját szeretni lehet. Több­ször beszélt is erről, úgy négyszemközt anyjával. — Édes anyám ! Ez a Beregi a legkisebb ügyeimet sem tanúsítja irántam. Tudja jól, mennyire szeretem a vi­rágokat s még soha egy szál virágot sem hozott számomra. — Hiszen, kedves Marianne tele van kerted kedves virágaiddal; szedhetsz belőlük, a mennyit csak akarsz! — Ez igaz anyám ! De azt hiszem, hogy ha Beregi csak egy kis vonzalmat érez is irántam, bizonyára nem mulasztotta volna el, hogy menyasszonyának virágokkal kedveskedjék. Anyja szigorúan összevonta szemöldökét. — Neked talán nem tetszik Beregi? Ellenkezni akarsz velem ? Marianne nem mert ellenkezni, ez nem volt az ő ter­mészete. — Nem, nem édes anyám .... ezt nem akarom!.. Igen a Beregi felesége leszek .... úgy lesz, a mint kí­vánod ! Megesett aztán egyszer, hogy Marianne a tiszti ka­szinó előtti parkban, a tenniszpályán találkozott egy had­nagyai, kit akkoriban helyeztek abba a városba Ugyan­azon ezrednél szolgált, melynél Beregi. Sötétszemű, fekete hajú fiú volt, s Marianne úgy találta — midőn bemutat­ták neki, hogy szeme sokkal villogóbb, mint Beregié. Nagyon udvarias volt Marianne iránt; ajánlkozott egy tennisz-partira, hazamenet pedig el is kisérte őket. Mari­anne szívesen társalgott vele, s midőn hazaértek önkény­telenül is sajnálta, hogy már el kell búcsúznia a fekete­szemű hadnagytól. Nemsokára azt vette észre Marianne, hogy ez a had­nagy tetszik neki; sokkal jobban, mint Beregi. S a hadnagy bizonyára ugyanígy gondolkodott Máriáiméról. De nem mert közeledni, mert az eljegyzést Marianne és Beregi közt már megtartották, az esküvőt pedig úgy tudta, a nagy gyakorlatok után fogják megtartani. Ez a ter­minus pedig veszedelmesen közeledett. A feketeszemű had­nagy tehát visszavonult Sehova nem járt el; barátaival is alig társalgott. Legjobban szerette a magányt, Mariannet lehangolta ez a körülmény. Mélázó komor lett. Most, hogy nem láthatta őt, belátta, hogy szereti. Anyjával igyekezett ezt megértetni, de hiába; heves jelenetek játszódtak le közöttük, a melyekből végül mindig az anyja került ki győztesen. Egy este eljött Beregi búcsúzni. Másnap kora hajnal­ban vonul el az ezred manőverre. Elbúcsúzott Marianne-tól is ... a viszontlátásig, a midőn majd az esküvőt ünnep­ük meg. Kikisérték Beregit a kertajtóig. Ugyanekkor, a túlsó oldalon lassú léptekkel közele­dett a feketeszemű hadnagy. Búsan, szemlesütve haladt, alig köszöntve Mariannet. Beregi eltávozott, Marienne pedig titkon a hadnagy után tekintett, ki éppen ellenkező irányban haladt Beregivel s azt vette észre, hogy az is megáll és hosszan néz ő reá Másnap reggel a ház utcára néző ablakának zsalui alatt egy szép, gondosan kötött csokrot talált Patakyné. Mellette nem volt semmi írás Nagy örömmel vitte be leá­nyához. Meg volt győződve, hogy Beregi tette az ablakba. Nézd csak kedves Marianne! Mily szép csokor. Mennyire alaptalanul vádoltad figyelmetlenséggel Beregit, Nos, meg vagy most vele elégedve ? Marianne nem szólt semmit, hallgatott, Anyja oly meggyőzően beszélt, hogy utóbb csakugyan hinni kezdte, hogy Beregi tette a csokrot ablakába. Nem is olyan rossz fiú ez a Beregi.! * A gyakorlatok elmúltak. Az ezred visszatért s csak­hamar megtartották az esküvőt, A kis templom zsúfolásig megtelt a jóbarátok, isme­rősök tömegével. Minden arc derült volt, csak a meny­asszonyéról lehetett leolvasni egy névtelen fájdalom bánatát. De azért ő is igyekezett jókedvű lenni. A nép kivonult a templomból, mely csakhamar üressé lett, Ekkor az oszlo­pok mögül előlépett egy hadnagy s lassan az oltár felé menve, néhány szót mormogott. A régi ismerős érdeklődése. Tudvalévő dolog, hogy a ki egyszer valami módon a mi vidékünkön meg­honosodott, kell, hogy a társaságot és a vidéket megsze­resse és attól még rövidebb időre sem szakad el teljesen. Ez már minálunk a levegőben van, azzal együtt szív­juk be valamennyien. így járt Kákosszentmihálynak évek óta lakosa, sokunknak jó ismerőse, Leon Péter is, a ki új, nagy vállalatba kezdvén az őszszel, kevesebbet járhat ki a vicinálison, kevesebbünkkel találkozhatik. Hogy azon­ban el ne felejtsék őt és ő is mutassa vidékünhöz tarto­zását, erre a mi lapunkat használja fel és itt ajánlja divat­árú üzletét, a melyet másodmagával a Kossuth Lajos-utcában nyitott meg Leoyi és Oláh cég alatt. Ajánljuk jól felszerelt- üzletét — a melynek hirdetését mai számunkban közöljük — olvasóink figyelmébe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom