Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-08 / 45. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 45. szám. kül kifárad a legerősebb, elmerül a legnagyobbra hivatott is. Hisz az ő munkájára szánt áldozat megtérül munkájának elért sikere révén sokszorosan ! Az ő számára kért támogatás emlitése ad alkalmat rá, hogy megköszönjem Önöknek azt, a miben nekem részem volt. Munkám, igaz, áldozatot kívánt, de erőt adott hozzá a munkatársak önzetlen, nemes támogatása. Kis tehetségemet megerősítette az érdeklődésnek, sőt néha a szeretetnek, a ragaszkodásnak nem várt nyilvánítása; az elösmerés, a miben egyesek részéről részem volt, s a mit csak egy okol meg, s a mit csak egy címen fogadhattam el, jó szándékom elösmeréseként. Hogy mindezek után e lapoktól meg nem válók — bár sok kényszerítő ok kivánná azt tőlem — talán érthető lesz Önök előtt. De a szívesen végzett munka olyan kötelék, a mely hozzá fűz mindaddig a inig iránya az, a mit én vettem szándékba: becsületes, őszinte, magánérdeket nem ösmerő és tisztán hazafias. Hogy pedig ilyen lesz, biztosíték rá a lap új szerkesztője, a ki eddig is szívesen támogatott engem jól végzett, lelkiismeretes munkájával. Farkas Elek. Aczél Lajos. Búcsúztatót kell írnunk. Kelletlenül tesszük, mert nem lesz örömünk a végzett munkában. Nem lehet benne örömünk, mert szívünk szíveskedjék tovább menni.“ Oh! Azt úgy útálom. Hogy lenézi Pistát. Margit: S Fricinek is mindig azt mondja: „Te spárga.“ Piroska: Nem értem Emmit, hogy tetszhetik neki ez a képzelődő majom. Margit: No bizony, én sem. Piroska: Erre én az ablakfülkébe akartam menni s mikor a függönyt széthúztam .... Óh ! (Kint éles csengetés. Margit, ki feszülten, lélegzet nélkül figyelt Piroskára, most hirtelen felugrik, munkáját összekapja s hangos jajjal befut a másik szobába. Piroska Margitot futni látván, utána kiált: „Margit! Margit! Miért futsz? Hiszen most jön a legfontosabb.“ De látván, hogy Margit nem jön vissza, haragosan mormolja: „Nem értem. Elfut s most nem mondhattam meg neki, hogy láttam, a mint Laci Editet megcsókolta. Juj! De érdekes volt.“ (Kint a szobaleány hangja hallatszik: „Igen kérem nagysága. Piroska kisasszony is bent van.“) Piroska: Áhá! Most már értem. (Elfut.) Zena. egész melegével, becsülésünk legnagyobb fokával, szeretetünk teljességével ragaszkodunk hozzá, a kinek nevét e sorok fölébe írtuk, a ki — íme — eltávozik közülünk, a kitől búcsúzni vagyunk kénytelenek. Szerencsés véletlen volt az, a mely őt mi közénk hozta, a mely az ő lépéseit mi felénk irányította, hogy hirdesse közöttünk a hit, a vallás, a szeretet, a hazafi- ság soha el nem múló tisztaságú, szentté vált igéit. Hirdesse úgy, hogy azok az igék bevegyék magukat a legegyszerűbb ember agyvelejébe és a müveit, sőt már raffinált ember sokszor nem egyenes munkát végező eszébe egyaránt. Hirdesse úgy, hogy befészkelje magát az emberek érző, sokszor tán vérző szívébe és megnyugtassa a béke után sóvárgókat, lecsendesítse a háborgókat, megerősítse a kételkedőket, fölmelegítse a rideg lelkűeket és lángralobbantsa a hazafiság lángját a hidegen, a közönbösen gondolkodókban. Mert ez a munka várt reá és ennek az apostola volt ő éveken — sajnos, csak egy néhány rövid éven — keresztül. A mikor először jött közibénk, kezdetleges állapotokat talált és idegen embereket, a kik egymást sem tudták, sokszor egymást sem akarták megérteni. Az Úr oltára, a kinek ő szolgálatába szegődött, szegényes volt és eldugott helyen levő. De már élt a vágy az egymást megérteni nem tudók szívében, hogy emeljenek Neki szebb oltárt, fényesebbet és építsenek az oltárnak megfelelő, kellő hajlékot. Talán öntudatlan vágyakozás hozta ezzel a gondolattal közelebb egymáshoz a szertehúzókat. És Aczél Lajos, a szép eszméknek szolgálatra kész szószólója, megértette a neki még idegen emberek szíve dobbanását, látta szemükben a vágyakozás fénylő szikráját és hallgatott a szívek egyértelmű hangjára, olvasott a fénylő szemekből és közelebb hozta* egymáshoz azokat, a kik egymást addig meg nem értették. S az eszme érdekében tett, írt és beszélt. És tettei cselekedetek voltak, írásai szívhez szólóak, beszéde az elméket foglalkoztató. És munkájának megvolt az eredménye. Új lélek, új szellem szállott híveibe és összefogva, fáradhatatlanul dolgoztak a közös, szent cél érdekében sikerrel, eredménynyel. S ez a siker, ez az eredmény mintha más számára lett volna hivatva, hogy hírt, dicsőséget teremjen : a megvalósulás idején ő miközülünk távozni kényszerült. És az ő távozásával szerteszóródott az oly szépen j összeterelt nyáj: féltékenység lépett a szeretet helyébe, áskálódásnak adott teret az őszinte tisztelet, visszavonás lett az egyetértés utóda és az emberek megint nem tudták, megint nem akarták egymást megérteni; egymás ellen törtek az egymás támogatása helyett. S a mikor az Isten méltó hajléka megnyílott a hívek számára, benne, körülötte nem az áldozat tüze lobogott, hanem a dúló harcé, vad háborúságé. És megint csak őt kívántuk magunk közé: Aczél Lajost. S ő engedve a hívó szónak, eljött újra, hogy lecsendesítse a harcoló feleket, hogy hirdesse a szeretet krisztusi igéit. Folytatta dolgát ott, a hol előbb elhagyni volt kénytelen. Mintha csak tegnap vették volna ki kezéből az irányító vesszőt, a mely ő nála a kormányzó pálcát
