Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-17 / 20. szám

2 RÁKOS VIDÉKE 20. szám. Ne vegyük azért közömbösen ezt az ügyet. Ennyi érdek — és mind a mi érdekünk — ösztö­kél, hogy mozdítsuk elő a cél elérhetését, a hol rá alkalom kínálkozik, tegyük is meg. Kisérjük állandó figyelemmel az ügy fejlődését és szóljunk bele, ha netalán helytelen útra terelőd­nék. Ennyi fáradságot egy jó, egy hasznos ügy tő­lünk — végre is — megérdemel. Farkas Elek. r Utrongálás — kavicsbánya Azok a tisztelt olvasóink, a kik nem rótták végig a Szentmihálynak józseftelepi, hosszanti árkokra felszántott utcáit, bizonyára nem fognak rájönni, hogy kerül egymás mellé, közös címként írva ez a két szó: utrongálás — kavicsbánya. Annál sajnosabb tapasztalatai vannak erről a tárgy­ról azoknak, a kik a cinkotai út, vagy a Szent-István-utca mentén laknak. A kik reggeltől estig hallgathatják a kocsi­soknak éktelen gyió! gyió 1 kiáltásait, a mikhez képest a kannibál-csordák vad, harci üvöltései egy Bethowen-szim- fónia lágy akkordjaiként csendülnek meg. A kik alig ké­pesek átmászni a feneketlen földtúrásokon, a melyek a kavicscsal rogyásig megrakott kocsik nyomában keletkez­nek. A kik kénytelenek nyelni a szaharai mintára fölkava- rodó port, a mit minden keletkező szél fölkap a mély kerék­nyomokból. Őket tessék megkérdezni erről a tárgyról és meséket fognak hallani, a mik igazak. A hang, a melyen elő fognák adni a tapasztalatokat, ugyan alig lenne a mesélésnek szélesen, lágyan folyó hangja, sőt ellenkezőleg, mennydörgésszerű robajjal hang­zanának a szavak és még különben másként is összefüggés­ben lennének az — istennyüával. Ha pedig valakiben elég hidegvérűség volna és flegma­tikusán, mondjuk még talán tréfásan is, tudna nyilatkozni az előtte lejátszódó jelenetekről, úgy annak a humora biztosan merjük állítani — közel rokonságban van az akasztófára ítélt delinquensével. Mert a mi itt történik, az igazán fölháborító. Fővárosi emberek mennek ki Szentmihályra nyaralni, hogy tüdejük friss, tiszta levegőhöz jusson és több port nyelnek, mint Stefánia-úton vasárnap délután. A városi zaj, villamosok csilingelése, rikkancsok lármája elől mene­külnek nyugalmas helyre, balsorsuk a jelzett utakba tele­píti őket és hozzájutnak a reggeltől estig tartó akkora zaj­hoz, a milyenben a főváros legforgalmasabb helyén sincsen részük. A maguk és más nyugalmát akarják élvezni és látják embernek és állatnak olyatén kínzását, a minőt semmiféle hatóságnak elnéznie nem volna szabad. Ha bárki is — körülményekkel ismerős ember — ezeket az elmondottakat meg tudná cáfolni, megadnók ma­gunkat. De mert ez mind valóság, igen kellemetlen és bosszantó valóság, bátorkodunk Rákosszentmihály érdemes elöljáróságához a következő kérdésekkel járulni: 1. Kiterjed-e az országos magyar állatvédő egyesület állatvédő joga Bákosszentmihályra is, vagy pedig ez a köz­ség ki van-e véve a hatásköre alul ? és ha igen, miért nem lépnek közbe hatósági közegek akkor, a mikor látják, kell, hogy lássák, hogy ugyanazon a helyén, ugyancsak a vállal­kozónak az emberei a napnak ugyanazokban az óráiban következetesen gyakorolják magukat a leggyalázatosabb állat­kínzásban? 2. Nincsen-e módjában a hatóságoknak az, hogy intéz­kedésük révén idegen községbeli lakosok állandó csatakiálto­zásait megszüntesse s így a község területén megfelelő csen­TÁRCA. —sn?— JÁVOR BENCE. Színmű dalokkal három szakaszban. A magyar legényegyesületeknek írta : ACZÉL LAJOS. (Folytatás.) Linka. (Patetikusan.) Ó én nagy istenhivő vagyok, de mégis úgy érzem, úgy tudom, hogy a segítségembe, két szív szakadna meg! S mi jót tettem én akkor főuramék- kal, mit használtam az Imre úrfinak? Hiszen a keblemen egy üres sírhalmára borulna! Bence. (A fejével bólingatva.) Ha oly tökéletes volnál, leány, mint a milyen okos vagy és szépen szólsz, megtud­hatnád, megérezhetnéd, hogy az önfeláldozás égi érzelmé­ből új szivetek sarjadna a régi helyén, telve olyan lángoló szeretettel, a melyet nem olt ki a halál szele s a melynek fénye bevilágít a sírba s felolvasztja a hantok hidegségét s a mely biztosan vezető fáklya a boldog örökkévalóságba vivő úton ! Linka. (Könyörgő kezekkel. Támolyogva.) Ne beszéljen így, főuram, mert elszédülök! Gyönge vagyok én ilyen nagy dologra! . . . Bence. (Ráncolt homlokkal.) Igazán gyönge vagy? Linka. (Remegéssel. Csukló hangon.) Gyönge . . . nagyon gyönge, főuram ! Bence. (Szánakozva.) Nyomom teremtés, akkor én ke­servesen csalatkoztam benned! Linka. (Bence karját megragadva, kezét csókokkal halmozza el, közben keservesen sír.) Az égre kérem, ne haragudjék reám, főuram! Nein tehetek róla, hogy ily gyámoltalan te­remtménynek születtem s nem bírok magamon segíteni ! Tegyen az Isten csodát velem, akkor én mindenre kész leszek, de így gyönge vagyok, igazán nagyon nyomorult teremtés vagyok ! (Térdre rogy.) Bence. (Linka fejét cirógatva, lassan fölemeli.) Ne térdelj előttem, nem vagyok Istened! (Szelíd gyöngédséggel.) Tudom, hogy erős próbára tettelek, de az Isten sem tesz próbára az erődön felül! Menj nyugodtan az utadra: nem harag­szom sőt eszem ágában sem volt haragudni 1 Csak a vérei­met akartam megmenteni s e végből véremmé akartalak tenni! Visszautasítottál 1 Ebből meggyőződtem arról, hogy ha nem is vagy tökéletes, de igaz, elhatározott leány vagy 1 Hát légy azé, a kit szeretsz, de aztán el vele innen — messzire ! Linka. (Nagy rémülettel.) Ó jaj, édes főuram, hat a Bandit elűzi magától ? Bence. (Keserű mosolylyal.) Szegény Bandi gyerek ! De-

Next

/
Oldalképek
Tartalom