Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-11-30 / 47. szám
47. szám. RÁKOS VIDÉKE 5 halálnak, mint Mesterük, mert a hit erőssé tesz és csak a hitetlenség tesz gyávává. És megindult a germán törzsek bevándorlása, a mely felforgatta a világot és új anyagot, egészséges vért oltott el nem puháit fajával az itt élő romlott népekbe. S az egyház sanyargatás helyett a művészetek, a tudomány ápolásával mozdítja elő a megnyugvás beállását. Utána átrohan a világon a pusztító dögvész. Az emberiség milliói vesznek el benne. Milánó a fekete himlő rettentő pusztításai folytán néptelen lesz, az apa menekül gyermeke sírjától, az édes anya eldobja magától magzatát, a mint a szörnyű betegség jeleit látja meg rajta. És íme az eldobott gyermekhez odalépett az egyház. Megalakultak az egyházi rendek és ápolták a beteg emberiséget és kiváltották a gyakori háborúk folytán fogságba körűiteket. És bevitték a vallást a családba és beoltották a nők szivébe, a melyek a szeretet tanai iránt a legfogékonyabbak és szent Vincze megalakította a női szerzetesrendeket, a melyek a kórházakban, az iskolákban sokkal nagyobb szolgálatokat tettek az emberiségnek, semmint azt hinni tudnék. Igazuk volt a franczia forradalom pusztító jakobinusainak, a kik a romboló munkájukban megállották szent Vincze szobra előtt és bántatlanül hagyták, mert az ő érdeme is örök, mint az Úr igéje. A katholikus vallás, a mint alkalmazkodott az előbbi századok felfogásához, éppen úgy bele tud illeszkedni a mai szellembe is. Nem kell hozzá csak kitartó, önzetlen papság, az, hogy a hívők buzgóbbak legyenek és a papság alázatosabb. 0 ezt a most terjedő felfogást már másfél évtizeddel ezelőtt hirdette és ki merte mondani, hogy a vallás nem ellentéte a tudománynak. És elnevezték veszedelmes reformernek, izgatnunk. Pedig Krisztus urunk is megmondta, hogy nem jöttem én békét hirdetni, tüzet és háborút jöttem hirdetni. És ő sem akarja, hogy a konzervativizmusnak a rothadásába veszszünk bele és nagy elégtétele neki, hogy széles taposott ösvény lett az ő tövises útjából, a melyikre másfél évtizede lépett. Tudja jól, hogy minden reformmunka az Üdvözítő munkájához hasonlatos és a vele foglalkozóknak sok verejtéke és vére áztatja az utat, a melyet maguknak választottak, mert találkoznak majd az ellenkezőkkel és össze fognak ütközni velükA mikor ő a felfogását hirdette, ő is a rágalmak czél- táblája lett és hullottak reá a vádak, mint szent Sebestyén vértanú testébe a nyilak, de érezte, hogy ezek a piszkos átkozó- dások őt csak ideig-óráig szennyezik be és hirdeti, hogy az igazi papnak nem szabad csüggednie, hanem oiyan kell hogy legyen, mint a mutatófa, a melyre minden, mellette elhaladó kocsi ráföcscsenti a maga sarát, úgy hogy alig látni már, a mi rá van írva, de az első harmat, a mely éri, az első eső, a mely reáhullik, lemossa róla a piszkot és újra ott áll mocsok- talanul a mutatófa és mutatja rendületlenül tovább az igaz irányt. Es neki az volna a legnagyobb boldogsága, ha működésével az Istennek használhatna, neki szolgálhatna. A szent-mihályiakban — úgy látja — megvan az összetartozás érzése és hogy megvan bennük a hajlandóság a vallásos életre, mert összetartásukat templomépítésre használták föl. De ez a hitnek csak az első fele. Templomuk már van, de most igyekezzenek az Úrnak szivükben is templomot emelni, mert csak a szivekben gyökerező hit vezet Istenhez, a ki a legtökéletesebb eszmény és a kihez így lehet közel jönni. Adja meg Szent-Mihály buzgóságának jelét azzal, hogy csatlakozik az eszményi katholiczizmushoz s ha ennek eszméit a szivekbe oltja, világítani fog az ő hitük, mint a Choreb hegyén a csipkebokor és akkor ő szívesen lesz a Mózesük, a ki mezítelen lábbal hirdeti a:í igét, a mikor azt szomjúhozzák. Feszült figyelemmel hallgatta a társaság minden egyes tagja a gyönyörű beszédet, a mely mindenkire nagy hatással volt és végül nagy lelkesedéssel ünnepelték a kitűnő szónokot. Alig csendesült el a lelkesült tetszés zaja és Farkas Fiók emelkedett a szólásra és Hock Jánoshoz a körülbelül a következőképen szólott: Érzi, úgymond, hogy nagy feladat előtt áll, mert nehéz dolog nyomban Hock János után szólalni fel, de a, most elhangzott beszéd, az abban foglalt fontos kijelentések, magasztos eszmék szólásra késztetik. Tudja, hogy ahhoz, hogy erre a fényes beszédre méltóképen válaszoljon, nincsen meg a kellő tehetsége, de igyekszik pótolni a tehetség hiányát szive melegével, az eszmék iránt érzett lelkesedésével. Fontosaknak, nagyjelen- töségűeknek tartja a most elhangzott kijelentéseket. Mert ugyan mi az oka a mindenünnen felhangzó panaszoknak, az általános elégedetlenségnek? A vezető eszme hiánya, az idealizmus háttérbe szorulása és az anyagiasság uralkodása minden téren, a mely elnyom minden igazán jó érzést, igazán szép gondolatot. Láthatjuk ezt a mai kor alkotásaiból, a miken az eszmék hiányát a hatalmas méretekkel, kápráztató díszítésekkel iparkodnak palástolni, mert hiszen sokkal könnyebb hatni az impozáns tömeggel, külsőségekkel, mint finom érzéssel. De még a kinek volnának eszméi, az is kénytelen azokat eltitkolni, azt is hamar felrázza álmodozásából az irgalmatlan kor, megtanítva őt rövidesen rá, hogy csak az anyagias felfogás az, a melylyel boldogulhat. A vallások szaporodásával szemben mindig általánosabb lett a szivekben gyökerező, igaz hit hiánya. A fejlődő tudományosság mindig sűrűbben jött összeütközésbe a merevebb vallási felfogással és a hit gyöngülésével nőtt az emberek elégedetlensége, mert vigasztalást nehéz napokban a hit nyújthat és az kiveszőben’van az emberiségből. A most elmondott beszédéből Hock Jánosnak egy jobb jövendő reménységét meríti. Hiszi, hogy az abban kifejtett eszmék meghozzák az emberiség kibékülését önmagával, mert a kételkedő lelkekbe új hitet fog önteni, a melylyel mem kell visszavonulniok a négy fal közé, a melyet szabadon hirdethetnek és meghozzák az elvesztett boldogságot, a melyet most csak a kiválasztottak tudnak megtalálni. Nagy hálával tartozunk Hock Jánosnak azért, hogy ezt a beszédjét itt elmondotta, nagy hálával azért, hogy másfél évtizede a maga elé tűzött tövises útra lépett. És neki meg lehet már most az az elégtétele, hogy immár nem egyedül tapossa ezt az utat, a mely mindig szélesül, mindig kényelmesebbé válik. Igaz, hogy még továbbra is fáradságos munkájuk lesz a vezetőknek, de a kényelmes útra a követők dán majd mindig többen lépnek, ha egyszer le vannak győzve a nagy akadályok és lehet, hogy később, sok idők múltán az utódok talán meg is fognak felejtkezni az elsőkről, a kik az utat olyan keservesen törték meg, de közbe fog esni remélhetőleg az emberiségnek egy szebb, egy boldogabb kora, a melyet azok az elfeledettek idéztek elő. Élteti az elsők közt is a legelsőt, Hock Jánost és megköszöni neki a tanítást, a melyben a szentmihályiakat részesítette és Ígérete szerint a jövőben is részesíteni fogja. A lelkesen előadott beszédet többször szakította meg. a hallgatók helyeslése, a befejeztekor pedig mindnyájan egyesültek Hock János éltetésében. Még Farkas Ignác mondott köszönetét Bugyi Ferenc Józsefnek, a miért Hock Jánost Szent-Mihályra meghívta megköszönte Hock János szép beszédét, a melylyel bennük vallásosságot ébreszt és éleszt. Majd Boció János, a szentmihályiak lelkipásztora köszönte meg Hock Jánosnak, hogy eljött Szent-Mihályra, a hol — úgymond — 15 évvel ezelőtt alig voltak lakosok és a hova ezt a most kint lakó sok embert, atyákat és anyákat, a gyermekek testi egészségéről való gondoskodás hozta ki. Most ugyancsak ők a templomban lelki szükségleteiket is kielégíthetik, mert — valamint az ősmagyarok is — mindjárt letelepedésük után a hitükről gondoskodtak. Bátorítja őt a jó szomszédság tudata; az, hogy a szomszédoknak, a kiknek szép templomán a keresztet a városba vezető utunk közben naponként látjuk, olyan kitűnő papjuk van. 0 is kéri Hockot, fáradjon el máskor is Szent-Mihályra, hogy a híveket lelkesítse. Bugyi Ferenc József mondott végül humoros felköszöntőt, a melylyel a hölgyeket éltette és ezzel végződött Szent-Mihálynak ez a szép ünnepe, a melynek fényt, melegséget adott Hock János kiváló egyénisége.
