Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-28 / 38. szám
II. évfolyam. Budapest, 1902. vasárnap, szeptember 28. 38. szám. RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP A BUDAPEST X. KERÜLETI RÁKOSI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS JÓTÉKONYSÁGI EGYESÜLET ÉS A RÁKOSSZENT MIHÁLYI SPORTTELEP HIVATALOS LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili., József-utca 72. — Telefon: 57-64. A lap szellemi részére vonatkozó közlemények a szerkesztőségbe, az előfizetések pedig a kiadó- hivatal címére küldendők. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS: FARKAS ELEK Előfizetési ár: Egész évre ............... 8 — korona F él évre ............... 4'— » Negye d évre ............ 2'— » Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetéseket fölvesz a kiadóhivatal Egy egyhasábos petitsor ára 10 fillér. KOSSUTH LAJOS. Elmúlt hát nagy ünnepe Kossuth Lajosnak és a magyar nemzetnek. Mert egynéhány napra ismét egyek lettek Kossuth Lajos meg a magyar nemzet, a mint egyek voltak egy időben. És nagy volt újra a mi nemzetünk. Mintha csak ő maga szállt volna újra vissza közibénk, mintha ő szólott volna újra mi hozzánk, magyarokhoz, olyan volt ennek a nemzetnek, ennek az országnak a hangulata. Nemzeti érzés, nemes büszkeség töltötte el mindnyájunk kebelét és újra éreztük, hogy szép dolog, nagy dolog az: magyarnak lenni. Szinte ösmeretlen érzés, idegen hangulat volt az, a mely magával ragadott mindnyájunkat és vitt, emelt magával addig, a míg a lefelé vonzó anyagiasság fojtó levegő-köréből kikerülve, mohón szívhattuk magunkba az eszményi szeretet, a szent lelkesedés nagy hangulatát. Es fénylő szemekkel örülhettünk az egymás örömének, mert valamennyiünkön meglátszott, mennyivel jobb érzés, mennyivel inagasztosabb tudat az, hogy nagy célokért tudunk lelkesedni, mint hogyha látjuk a nehéz küzdelmet önös, anyagi eredményekért. Megtisztultunk. Szükségünk volt erre a megtisztulásra. Hiszen legjobbjaink, legnagyobb embereink, hivatottak arra, hogy nagy küzdelemre vezessék az erőre kapott, fejlődésre képes, megfiatalodott népnek hatalmas seregét, mondom, legjobbjaink is kétségbeestek a mi sokat szenvedett, hősi küzdelmeket vívott szegény nemzetünk sötét jövendőjén. Mert olyan kevés is volt a reményt keltő, vigasztalást ígérő abban, ha a jövőnkről kezdtünk gondolkozni. Nyugotról a régi, jól kifejlődött műveltség nagy túlsúlya nyomta a mi idegen hatás alatt fejlődött, fiatal tudományosságunkat, műveltségünket. Sokan vetették föl a kérdést, mi lesz jobb nekünk: maradjunk el és pusztuljunk el mint magyarok, vagy vegyük át a régi, a nagyobb, de idegen műveltséget és vetkezzünk ki nemzeti sajátságainkból. Északról szintén hatalmasan fejlődött műveltsége egy erős fajnak, a mely mintha csak most jönne igaz erejének a tudatára, fenyeget elnyeléssel bennünket; sőt az utolsó években mintha ezt tűzte volna ki célul: olyan erősen támadott bennünket nyelvünkben, érzéseinkben. Keletről egy óriás ország számtalan milliónyi lakosságával és nyers erejével, délről a Balkánállamok örökös nyugtalanságukkal képezték és képezik az állandó veszélyt, a melyben jövendő létünk forog. És közbiil, a nyers erő, a politikai nyughatat- lanság, a régi nagy műveltség hatása okozta nagy, állandó veszedelmek között lakik egy nép. Egy nép, a mely talán többet szenvedett, mint bármely népe a jelenkornak, a míg ezer veszedelem közepette fönn tudta tartani épségben országát, nemzetségét, szegény magát. Egy nép, a mely — úgy látszott — a végtelen, a súlyos küzdelmekbe mintha belefáradt volna, a melynek lángoló hazaszeretete mintha kialudni, szent lelkesedése örökre kihunyni készülne. Egy nép: egykor büszke mindenre, a mi magyar, egykor végtelenül érzékeny minden legkisebb sértéssel szemben, a melylyel nemzetségét, hazáját illetni merték volna, egykor élet-halálharcra kész akár az ördöggel szemben is. És most? A legsúlyosabb sértésekkel szemben türelmes; hazafias, nagy célokkal szemben közömbös; nagy feladatokra fel nem lelkesíthető. És jött az ünnep. Az 0 ünnepe. És íme, ez a nép megváltozott. Újra büszke lett magyar mivoltára, újra büszke lett mindarra, a mit az ő ősei valaha nagyot és szépet cselekedtek, újra lelkesülő, újra elszánt, újra harcra kész mindenért, a mit hazája, a mit nemzete érdekében szentnek, nemesnek és így szükségesnek talál. Ünnepel magasztosan, méltósággal. Sehol semmi nyoma az elbizakodottságnak, a fenhéjázásnak akkor, a mikor ünnepli hősét a világra szóló harcnak, lelkét annak a nagy küzdelemnek, a mely a magyart világszerte ösmertté, becsültté, ünnepeltté tette. Csak leborul az 0 sírja elé és hálát ad az Istennek érte, hogy nekünk adta Ot, a legnagyob-
