Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-08-17 / 32. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 32. szám vitte valamire, a mi viszonyaink között az összes címei csak „szeretett és tisztelt polgártársunk, az Országos Kaszinó, meg a Parkklub vendéglőse“. Hiszen mindezek a címek manapság csak a pályája kezdetén lévő embernek szoktak díszítő jelzői lenni, a miknek a jogán egyéb, jobb hangzású címekhez juthat. De ő ezeket nem kereste, hivalkodás nélkül való természetével ezek a „hangzatosabb“ címek jól össze sem illenének. Az ő sikereit ezen a téren nem is fogjuk megtalálhatni. Az ő büszkesége az, hogy teljesen a maga erejéből és csak abban bizakodva, a legszegényebb sorsból küzdötte föl magát az egész országnak legelső vendéglősévé és ennek a révén ha nem is gazdag, de tehetős emberré. Az ő sikerei: a pályáján elért eredmények. Az ő büszkesége az, hogy a konyhája ki tudja nyerni a legnagyobb ínyesek, a legkövetelőbb nagyurak megelégedését. Az ő sikere az, hogy szívesen látogatják az ő helyiségeit a legfelső világ oly képviselői, mint például az orleánsi herceg, József királyi hercegünk ve je, az ő bájos feleségével, és hogy az ő konyháján vendégelte meg a mi jó öreg királyunk Mihály nagyherceget, a mindenható orosz cár nagybátyját. Az ő öröme az, hogy ilyenkor a felséges és a fenséges urak meg vannak elégedve a legteljesebb mértékben az ő munkájának eredményeivel. És van neki még egyéb öröme is. Ha áldozhat olyan célokra, a mik nemesek, szépek és jók. Ha adakozhatik olyan helyen, a hol az ő áldozatára szükség van és ha ezt föltünés, hivalkodás nélkül teheti. Erről az oldaláról ismerik őt a szentmiliályiak talán a legjobban. Kimenni keveset ér rá, azért a személyes ismerősei nem olyan nagyszámúnk, de az már azután tudott dolog, hogy a gyűjtő-ívek legnagyobb összegeinek egyike elé írva mindenesetre megtaláljuk a Müller Antal nevét. Az Almásy Pál-telepnek a megalapítói között már ott szerepelt a neve és a megalakulás óta mindig áldozatra kész, lelkes tagja a választmánynak, a mint hogy bent, Budapesten is polgári erényeiért a belváros polgársága a kerületi választmányi tagsággal tisztelte meg. Egyesek előtt talán nem fognak olyan nagyoknak föltűnni ezek a tisztségek, hogy még erre is hivatkozzunk. És éppen itt van a mi közönségünknek a tévedése és éppen ez Müller Antalnak egyik legfőbb érdeme, a mivel jogot nyert arra, hogy róla megemlékezzünk. íme, a polgárember. Az az osztálya a mi nemzetünknek, a melyre a legnagyobb szükségünk van és a mely nemzeti életünkben a legjobban hiányzik. A polgárember, a ki dolgozik, fárad, felküzdi magát és megszerzi az elismerést nemcsak magának, hanem az ő személye révén a magyar konyhának, a mi egy időben ugyancsak világhírű volt. És szerez hozzá magának polgári címeket, mert érzi, hogy az ő működését ezekkel tisztelhetik meg a leghelyesebben polgártársai. És szerez ezen az úton megélhetést, szerez vele vagyont. És dolgozik harminc éven át szakadatlanul és most sem igyekszik megszökni a kötelességei elől, hanem dolgozik, fárad tovább és becsülést, tisztességet szerez magának és családjának. Ennél a szónál álljunk meg egy percre. Mert ez a szó : család, ő nála ma is azt jelenti, a mit azelőtt jelentett, a melyik jelentőségéből ez a szó TÁRCA Az én első vőfélységem! Másodéves medikus voltam és 22 esztendős, a mikor egyik nőrokonom, a ki különben már jóval túl volt azon a koron, a melynél „a fiatal leány“ elnevezés végződni szokott, teljes ünnepélyességgel arra kért, lennék az ő „első vőfélye“, vagyis menyasszonyvezetője, mert hát, őt az a szerencse érte, hogy ezelőtt vagy három héttel egy jóra- való ember megkérte és ő fiatal szivében viszontszerelmet érez iránta. Már az esküvő napját is kitűzték, még pedig a legközelebbi vasárnapra, azaz augusztus 14-ikére. A lak- zit pedig Rákospalotán tartják meg, a hol az esketés is történni fog. Nagyot bámultam mindezeknek hallatára, mert teljesen kizártnak tartottam annak a lehetőségét, hogy „Arany néni“ (így szoktam szólítani, a miért meg is haragudott rám többször) — még valaha menyasszony is lehessen. Bar már másoktól tudtam, hogy az ilyen fényes megtiszteltetésnek miféle árnyoldalai vannak, mégis elfogadtam és ifjú szivemben örömmel telten vártam a nagy napot, a mikor a kellő módon kitüntethetem magamat ilyen fényes alkalommal. Aranka még arról is biztosított, hogy számomra egy igen csinos kisleányt szemelt ki nyoszolyó- leánynak és hogy nagyon jól fogok mulatni. Egész időmet másra se fordítottam, mint toilette- cikkeim beszerzésére, a nyoszolyóleányomnak szánt csokor megrendelésére, no meg egy-két, dikcíónak a betanulására. Végre elérkezett augusztus 14-ike s én teljes díszben, vadonatúj feketeruhában, új cilinderrel a fejemen, szép csokorral a kezemben és egy esernyővel felfegyverkezve, a nyugoti pályaudvarig juttattam magamát egy rozoga lóvonaton, a melyre takarékossági szándékkal bíztam magamat. Azonban alig, hogy a csigalassúságú örökmozdonyon helyet foglaltam, megeredtek az ég csatornái, mégpedig ugyancsak úgy, mintha dézsából öntötték volna onnan felülről. Villámloft, mennydörgőit, szóval, olyan zivatar keletkezett, mintha a végítélet elérkeztét akarná a halandóknak jelenteni. Majd egy órai döcögős után végre sikerült megérkeznem a nyugoti pályaházba, a hol azt adták tudtomra a legnagyobb meglepetésemre, hogy a vonat ezelőtt alig tíz perccel az orrom előtt elment, a legközelebbi vonat pedig csak ötnegyed óra múlva indul Rákospalota télé. Tehát lekéstem. Nem maradt más hátra, ha kellő időben ott akarok lenni, mint bérkocsit fogadni és azon kihajtatni. Kinyitottam az esernyőmet és nekiindultam a legnagyobb záporban bérkocsit keresni. A hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segítség, és íme, a pályaház érkezési oldalán legnagyobb
