Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-07-20 / 28. szám
28. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 ösmeréséiil szolgált s ennek az öt évnek a lejártát nem akarták az örökösök az ispán szerint bevárni. Csillag Szilárd dr. megkérdezte, vájjon van-e a gazdatisztnek egyáltalán joga ilyen felhívást intézni a köz- ségkez most, a mikor az Almásy-hagyaték bírói átadása még meg sem történt ? Másrészről megfontolandónak tartja, hogy nem kellene-e már most tárgyalni a vágóhíd elviteléről '? Bitskey Gyula jegyző kijelentette, hogy a gazdatiszt nincsen jogosítva ilyen felhívást kibocsátani, a vágóhíd elvitelét pedig nem javasolhatja. A maga részéről felhivan- dónak tartja a szentmihályi elöljárókat, hogy az iránt puhatolózzanak, nem lehetne-e az út másik felére áthelyezni a vágóhidat. Ha ez nem volna lehetséges, akkor — tekintettel arra, hogy a mostani terület még 1903. május végéig használható — maradjon a vágóhíd az eddig volt helyén annál is inkább, mert Puszta-Szent-Mihály önálló községe- sítése küszöbön áll s ez ügyben majd a szentmihályiak maguk dönthetnek. A tárgyhoz többen szóltak hozzá s a képviselő- testület végül kimondta, hogy a vágóhidat egyelőre a régi helyén hagyja. Utasította azonban a községi elöljáróságot, hogy, ha az áthelyezést jogos helyről kívánnák, arról nyomban gondoskodjék. Hogy ez lehetséges legyen, arra az előkészületeket meg kell tenni. Végül a szentmihályi dögtérnek az előbbihez hasonló esetében kimondta a közgyűlés, hogy a már lejegyzett utat, a melyen a dögtér helye ki van jelölve, a gazdatiszt, illetve az Almásy-birtok új tulajdonosa által kaszáltatni és használni nem engedi, továbbra is dögterül használni kívánja, s ha szükséges, ez ügyben még perbe is száll, viert ezt Szent-Mihály érdeke megköveteli. A kampanile. Bizonyára alig volt az elmúlt hétnek nevezetesebb eseménye, mint a velencei hatalmas harangtoronynak összedülése, a melynek hírét hihetetlen gyorsasággal vitték szét a táviratok, a levelek, az újságok és az érdeklődőknek beszélgetése. Valahány ember hallott róla, mindnek megvolt a maga véleménye. Az egyik korholta az olaszokat könnyelműségükért, a miért ezt az óriási régiséget ennyire elhanyagolták, a másik csodálta a csodás buzgalmat, a melylyel az újraépítésre vonatkozó szándékuk megvalósítására törtek. Némelyek azt tartották, hogy a Márkus-tér így szebb lesz, e nélkül az óriási alkotmány nélkül, a mely a körülötte levő művészi finomságok rovására vonta el a figyelmet, hogy azt magára terelhesse. Mások jajgattak, hogy a kampanile nélkül a Márkus-tér nem is Márkus-tér. Csaknem mindenki sajnálkozott a szép lodzsetta pusztulásán, a művészi királyi palota romlásán és a bibliotéka reale művészi és tudományos kincseinek pusztulásán. Érdeklődni pedig mindenki érdeklődött. Hiszen alig van valaki müveltebbjeink, tehetősebbjeink közül, a ki Velencét, a Szent-Márkus-teret és a kampanilét ne látta volna, vagy a ki barátai leírásából, vagy a mindenhol szembetűnő képekből ne ismerte volna a művészi építkezéseknek azt a tömegét, a mely a Márkus-teret, a világnak eme egyik legszebb térségét körülvette. A lapok hasábos tudósításokat közöltek erről az általános érdekű eseményről és csodálatos dolog, de ezekből a tudósításokból tisztán látni, az egésznek lefolyását megérteni, alig volt lehetséges. Most már tisztában vagyunk róla, hogy miért ? Mert azok a tudósítások olyanoktól eredtek, a kik az esemény lefolyását nem látták, az egészet megítélni helyesen képtelenek voltak. Ez vezetett bennünket arra a gondolatra, hogy lapunk egy barátjának előadása nyomán, a ki a kampanile összeomláBalogh Jenőnek — megvallotta magában — még nem akadt ilyen szerencséje. Éjfél után kisérhet haza ilyen szép asszonyt — a férje parancsára. Eleinte szinte zavarban volt, hogy mit tegyen, de azután mondani kezdte a hizelgőnél-hizelgőbb bókokat egymás után. A nő némán haladt mellette. Megbánta hirtelenkedését. Belátta, hogy milyen hálás tárgyat szolgáltatott távozásával a pletyká- zásra a jelenvoltaknak. És egyszerre megállt. Nem, hogy visszamenjen, sokkal dacosabb volt, hanem, mert remélte, hogy a férje mégis csak utána jön. Várkony afféle kisebb „klimatikus gyógyhely“ volt, a milyen ma már tömegesen van hazánkban. Szép erdő, köröskörül magas hegyek, egy pár ház, borsos árak — ez volt az egész. A vendégek már — a mulatókat kivéve — lepihentek s a nagy csöndben tisztán lehetett hallani a vendéglőből mindent. Biz ott zajosan voltak most is. De egy pillanatra csend állott be. A szép asszony azt hitte, hogy az ura búcsúzik, de ugyancsak kellemetlenül lepték meg a felhangzó „halljuk, halljuk“ kiáltások, a mik másra mutattak. Az ő férje kezdett szólani. Kárászné arcán sötét felhő futott át. Látszott, hogy el van keseredve. Jenő felhasználta az alkalmat. A szép asszony jobbkarját egészen magához szorította, baljával megfogta Kárászné pici, puha balkezét, s halkan, suttogva, édes hangokon beszélt neki forró szerelméről. Az asszonyka összerezzent. A férfi pedig folytatta mindig tüzesebben. Azt a pici kacsót odaszorította dobogó szivére és azt hívta fel tanúságul, hogy mennyire szereti őt. A szép asszony fejében összekavarodtak a gondolatok. Hogyne! Régen nem beszélt így már hozzá senki. Nem látta az ifjút, nem tudott magáról semmit, csak azt érezte, hogy ott van egy férfi karjaiban, s az forró, édes csókot nyom ajkaira, s ő visszaadja a csókot öntudatlanul, de szívesen. Jenő a nyert ütközet biztos tudatában elkezd suttogni:- Ne törődjék a férjjel, a ki olyan keveset gondol magára. Ne szeresse azt, a ki érdemetlen rá. Ne áldozza fel magát olyannak, a ki nem hálás az áldozatért. . . Tovább nem folytatta. Kárászné kibontakozott a karjaiból, megállóit előtte és könycseppel a szemében csak annyit mondott:- Igaz, a férjem ! Asszony vagyok ... Isten áldja ... És belépett az álmélkodó ifjú előtt a házba és Balogh Jenő kövülten bámult maga elé és zúgó fejjel csak azt hallotta, mint zárja be maga után a szép asszony az ajtót s azután kábultan, lecsíiggesztett fejjel távozott. ... A vendéglőben pedig éppen akkor fejezte be Kárász Laci a pohárköszöntőjét és felhangzott az éljen és a poharak csengése. Keléz gróf.
