Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-05-18 / 21. szám
4 RÁKOS VIDÉKE rálja, névjegygyei traktálja B.-t: másnap reggel 8 órakor a kerekerdőben a feje fölé suhint a kardjával, megvérezi az ujját (szerencse, hogy vastag gyűrű volt rajta) s kikapja a passust, hogy a becsület rendben van ismét s este már megújult barátsággal s hegedűvel mulathatnak. Vagy nem találják-e természetesnek a következő történetet? A. nős ; B. nőtlen. A. szegény orvos, B. gazdag ügyvéd. A. a karácsonyeste közeledtével szomorúan tapasztalja, hogy kedves feleségét, ki egészen más módhoz volt szokva, de iránta való szeretedből sohasem kel ki sorsa ellen, még csak egy szerény ajándékkal sem lepheti meg. Eszébe jut gazdag barátja B. Hozzáindul, hogy 50 frtot kölcsönözzön. Útközben majdnem a B. kapuja alatt elüti a villamos. B. 50 forint nélkül s a sáros kabátjával nem ereszti el, a maga prémes bundáját adja A.-ra. A homályos előszobában neje várja A.-t. Dobogó szívvel siet felé. Ez megsimogatja a prémet s a férfi fülébe súgja szerelmesen: „Milyen jó, hogy eljöttél, még nincs itthon a férjem!“ Paf! . . . Másnap reggel A., az orvos ki volt terítve. B. golyója szivén találta, íme ! Az első esetben A.-nak helyreállitotta-e becsületét a B. két csepp vére; vagy az ügyvéd tiszteltebb lett-e azután, hogy az orvos barátját lelőtte ? De egyáltalán sértette-e B. A.-t. Nem másként kellett volna elbánnia az orvosnak az ügyvéddel ? Lehet-e az elégtételadást a puszta véletlenre bízni ? Megengedhető-e, hogy egyes krakelerek (ilyenek is vannak) tisztességes embereket párbajra kényszerítsenek ; megérdemli-e a családi becsületben gázoló, hogy tiszta ember vele szembe álljon ? ! Nálunk mindez lehetséges. De talán Németországban nemsokára útját vágják a becsület címe alatt elkövetett embertelenségeknek. Ott maholnap letűnik a megfoltozott arcok és becsületek kora. A császárhoz közel álló emberek, nyilván a császár óhajtására gondolkoznak azon, hogy a párbaj törültessék, illetve bűnügynek minősíttessék s a becstiletbiróságok felállíttassanak. s így tovább. Mindenütt szemet szúrt, a nagy rend, tisztaság, meglepte a cselédek békés nyugalmas járása-kelése. A eselédek jókedvűen sürögtek-forogtak dolgaikban s furfangos csodálkozással néztek a grófnéra, a kit ez nagyon kellemetlenül érintett. A cselédek egészen elszoktak tőle s minden hagyományos alázatosságuk mellett is úgy tettek, mintha nem is vennék észre, — nem sokat hederítettek rá. Vandát ez elsőbben nagy zavarba, majd, mikor egy-egy megjegyzését figyelmen kívül s felelet nélkül hagyták, dühbe hozta. Ajkait harapdálta, de torkán akadt a szó; nyelvét, csattanós tenyerét, egész idegzetét leszerelte a szégyen érzete: hisz őt a cselédjei ignorálják. Mikor magahoz tért, mint a villám csapott le rájuk, de azok vérlázító vinyogással magára hagyták s futottak az ő parancsoló mesterük, a jó úr után.- Lássa, elszoktak már magától, — vigasztalta Vandát Simeon gróf, mikor ép a legkritikusabb pillanatban segítségére sietett feleségének. — Ez az ön műve barátom 1 Nem, az öné, kedves Vanda, mert először elrémítette, azután meg elszoktatta magától a házi népet. En szives, jókedvű engedelmességhez szoktattam őket: ezek az ideges, önkényes parancsot mar nem értik meg, hát vagy megbokrosodnak, vagy megcsökönyösödnek tőle. Mint a jófajta alföldi magyarság leánya. Ismerje hát meg jobban a népét; lássa, én szláv indigéna, már ismerem és becsülöm ; tudom, hogy szép szóval nyalat lehet vele fogatni, 21. szám. Nem rokonszenves dolog a németek példájára hivatkozni, de most helyénvalónak találom mégis. Vegye fel a munkát a sajtó, vegyék fel a vezető emberek s e sötét középkori maradékot söpörtessék el a földünk színéről. Nemcsak hogy sok emberéletet mentenek meg, hanem elősegítenék a türelem és kölcsönös megbecsülés terjedését is. Erre pedig nálunk égető szükség van ! «je» ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ «*• SPORT. A rákosszentmihályi sporttelep zászló szentelő ünnepélyét előkészítő bizottság 1902. évi május hó 17-én (szombaton) este 7 és fél órakor Rákos-Szent-Mihályon, a Biró-féle helységben értekezletet tartott, melynek lefolyásáról lapunk legközelebbi számában fogunk megemlékezni. Vadászterület bérbeadása. Tök község a határában levő, körülbelül 3000 holdnyi vadászterületet — a szőlőket kivéve — 1902. évi május hó 28-án délelőtt 9 órakor nyilvános árverésen 1902. évi augusztus hó 1-töl 1908. év július hó 31-ig terjedő hat évi tartamra haszonbérbe adja. Az árverési feltételek Tök község házán megtudhatók. A gödöllői „Hubertusz“ kennel tulajdonosa a lapokban hirdeti, hogy fogoly- és fácántojás ellenében őz- és szarvasagancsot becserél. Miután nevezett kenneltulajdonos a kir. udvari vadászati hivatallal semmiféle összeköttetésben nem áll s az udvari vadászterületen fogoly- vagy fácántojást szedni szigorúan tilos, ennélfogva a kir. udvari vadászati hivatal óva int mindenkit, hogy a gödöllői „Hubertusz“ kennel tulajdonosának a gödöllői udvari vadászterületen szedett fogoly- vagy fácántojást szállítson. de kegyetlenséggel a legkétségbeesettebb ellenállásig fanatizálja. A magyar nem szláv, őt kormányozni kell, nem pedig dresszirozni. Az ön idegbajos temperamentuma nem tud higgadtan parancsolni, rendelkezni, csak korbácsolni, megtáncoltatni. Csoda-e, ha e közben magamagát is megüti, megvérzi. De az én országomban én leszek az úr, nem tűröm, hogy cselédjeim ignoráljanak. Fölmentem. — De én nem mentem fel önt, kedves Vanda. Mert meg akarom menteni még nagyobb veszedelemtől. — Micsoda veszedelemtől?! — A ... a ... a — vitustánctól! — A vi-tus-tánc-tói?! Ez a szó egészen kihozta a sodrából Vandát. A gondolat, hogy az ura is bohóságot űz belőle, majd megőrjítette. Sírni is, kacagni is tudott és szeretett volna. De a mikor urának jóságos, becsületes arcán mosolyogni látta a lelket s a fekete szemekből ráleső pajkos szeretetet megérezte természetes jósággal gazdagon megáldott asszonylelke : odasimult urához és hízelegve biztatta, hogy csak vonuljon ki az ő birodalmából, hagyja meg neki az önként feladott asszony-pozíciót, ezután majd jobban megy minden, oly okosan higgadtan, mint a hogy tőle tanulta s a házanépe megszokta.--- Jó, jó, kis bolió maga; de előbb egy kis idegkúra végett, elnézünk Osztendébe. Aczél Lajos.
