Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-13 / 16. szám
16. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 A helyzet kényszerítő szükségére való tekintettel, kivezető megoldásul a polgármester azt ajánlotta, hogy az érdekeltek összesége, tehát azok az V-ik és Vl-ik kerületi polgárok, a kiknek telkeit a Külső váci-űt érinti, adjanak reverzálist arra nézve, hogy az új szabályrendelet magasabb járulékait magúkra nézve kötelezőknek ismerik el. Ebben az esetben módjában lenne a fővárosnak az úttestet haladéktalanul kiépíttetni. Ezután a küldöttség egyik tagja, Czipauer János tett észrevételeket a polgármester szavaira, s rámutatott a főváros helytelen terjeszkedési politikájára, a mely Újpestet, ezt a körülbelül 42,000 lakossal bíró nagyforgalmú külvárost, a Külső váci-út hozzáférhetetlen kövezési viszonyainál fogva, teljesen számításon kívül hagyja s ennek hátrányára észszerűden irányba tereli a főváros fejlődését s a nagy úttestek dekorativ rendezése mellett az új városrészek utcahálózatát tökéletesen elhanyagolja, s szavai igazolásául utal a Vígszínház háta mögött elterülő városrészek ázsiai állapotára, Sándor Pál, reflektálva a polgármester ajánlatára, kijelenti, hogy az egyetemleges kötelezettség előlegezett kimondását nem látja célravezetőnek. Nem azért, mintha az V-ik és Vl-ik kerület polgársága vonakodnék az áldozathozataltól, hanem azért, mert az egyetemleges kötelezettség keresztülvitele igen hosszú időt kívánna; az út megépítése pedig napról-napra sürgősebbé válik, a mennyiben egyre rosszabbodik. Kéri tehát a polgármestert, hogy tétesse meg a lehető legrövidebb idő alatt az út rendezése iránt az intézkedéseket. A polgármester kijelentette, hogy — a mennyiben az tőle függ — a kérelemnek eleget igyekszik tenni s azt legjobb meggyőződésével támogatni fogja. A küldöttség zajos tetszéssel vette tudomásul a polgár- mester válaszát és a legjobb reményekkel távozott. A gödöllői választás epilógusa. A kúria második tanácsa folyó évi április hó 8-ikán, 9-ikén és 10-ikén tárgyalta a Wolfner Tivadar gödöllői országgyűlési képviselő mandátuma ellen Konyha Géza és társai által beadott petíciót. A tanácsban dr. Vavrik Béla elnökölt s az ülést megnyitván, a kérelmezők képviselőjét és a választás védőit meghatalmazásaik átadására szólította fel. A kérelmezők képviselőjének, dr. Víg Viktornak s Wolfner védőjének, dr. Darvai Fiilöpnek a meghatalmazása rendben találtatott, ellenben a választók védőjének, Zsoldos Jánosnak a meghatalmazásában alaki hibát talált s azt rövid tanácskozás után el nem fogadta a kúria. Miután Wolfner védője, dr. Darvai Fiilöp, az elnök fölszólítására kijelentette, hogy a kérvény ellen alaki kifogást — habár tehetne — nem tesz, dr. Víg Viktor sorolta fel a kérvényezők vádjait, Wolfner védője, dr. Darvai Fiilöp, mindenek előtt kijelenti, hogy az egész petíció nem a kúria elé, hanem a papírkosárba való, mert hiányzanak abból a törvényes kellékek; minden sora valóságos szatírája az ide vonatkozó törvénycikknek s tartalma hasonlít a szappanbuborékhoz, mely néha tarka színeket, néha az irigység sárga színét is mutatja s aztán szétpukkad s nem marad belőle semmi. Wolfner védője a petíció tartalmát három részre osztja. Az első részbe azokat a pontokat sorolja, a melyek a küldöttségi elnök állítólagos visszaéléseire vonatkoznak; a második részbe azokat, a melyek a relativ érvénytelenségi okokat, — s a harmadikba azokat, a melyek az abszolút érvénytelenségi okokat foglalják magukban. A küldöttségi elnöknek, Illek Vincének állítólagos törvénytelenségeit elvi jelentőségű kérdésnek tekinti s hangsúlyozza, miszerint mindaz, a mi egy köziratba van foglalva, oly ténynek, megállapodásnak tekintendő, a melyet csak az esetben lehet megrázni, ha arra a törvény 90-ik §-a emeltyűt nyújt. Ez esetben pedig nem nyújt, mert a választás elnöke, dr. Freysinger, közjegyzőileg hitelesített nyilatkozatban bizonyítja, hogy hozzá az egész választási idő alatt panaszszót senki sem járult, hogy személyesen meggyőződött arról, miszerint a választók minden küldöttszív sivársága s az elme gyengesége, hanem a romlott lélek rosszakaratú számító tettetése. Az ilyen mindig panaszolva rágalmaz, s üldöztetésről, szenvedésekről beszél, s folyton pártfogást, védelmet keres és —■ és majd mindig talál is, mert a derék manchai lovag, dón Quijote példáján igen kevés ember okult még. Hiába is írta le Chervantes : miként jelent meg dón Quijote előtt egy lovász női ruhákba öltözve, mint Donna Trifaldini, és miként kért védelmet a nagy ideálistától üldözői ellen. Hiába írta ezt le oly halhatatlan humorral, mert most is, ha egy-egy Donna Trifaldininek tetszik megjelenni, többnyire talál is lovagra. Ily szenvedő donnákért sok — a „szomorú alakú“ monchai lovagnál reálisabb s eszesebb — ember követ el még ma is bolondot. Hány látszólagos okos embert látunk az eléje boruló Donna Trifaldinik panaszos vádjaira, teljesen a dón Quijote modorában, dühösen felülni a nevetségesség paripájára, fején borbély-üsttel s kardjával vagdalni füvet, fát, virágot, a — nem annyira veszélyben levő, mint veszélyes Donna megmentésére. Sokszor csekély, nyomorúságos előnyért küzdenek a szóipar veszedelmes fegyvereivel. Ezt az eljárást a franciák egyik jeles írója, Laboulaye, Nouveaux Contes bleus-jében geniális mesében írja le: midőn a menyétasszony a férjét szidja, mert az elképed arra a gondolatra, hogy felesége az elefánt bőréből szeretne egy darabkát kis gyermeküknek pólyára. A menyétasszony ostobának, gyámoltalannak, gyávának szidja férjét s helyette maga megy el megszerezni a pólyát. Legelőbb is a földi gilisztát keresi föl szomorú siránkozással, hogy nincs, a ki az ő kis kertjét felásná s könyörög a gilisztának: turkálja föl a megjelölt darabka földet. Míg a szives giliszta neki dolgozik, azalatt a menyétasszony a tyúkhoz fut sírva panaszkodni, hogy a gaz giliszta mind összetúrkálja az ő kis földjét s könyörög, hogy a tyúk pusztítsa el ezt az ő gonosz ellenségét. A tyúk siet megtenni a kellemes szolgálatot s kikaparja és megeszi a gilisztát. De azalatt a menyétasszony már a kutyánál járt és sírva panaszkodott, hogy a tyúk, kihez ő pedig mindig oly jó volt, most irigyen szétkaparja kertecskójét és sírt és könyörgött: mentse meg a derék kutya őt rossz szomszédjától. A kutya fellázad a tyúk hálátlanságán s oda rohan és széttépi. De addig már menyétasszony nagy alázatosan az oroszlánhoz csúszik s rémülten sír és panaszkodik, rimánkodik, hogy mentse meg a kutya dühétől, ki őt üldözi s épp most tépi szét kedves szomszédnőjét, a tyúkot s aztán őt akarja elpusztítani; mert a kutya nem ismer el magánál nagyobb hatalmat s a fenséges oroszlán uralmát csak gúnyolja és nevetségessé teszi. Az oroszlán ordítva kel fői, megbünteti a kutyát a felségsértés miatt; de még szét sem marcangolta egészen, mikor már megjelent az elefánt, kihez menyétasszony zokogva futott segélyért könyörögni, legjobb barátja, a kutya számára és oltalomért magának — a kegyetlen oroszlán ellen. így végre a legnagyobb állat is kirohant menyétasszony védelmére s a két felbőszített nagyság összekapott s addig küzdött, míg mindketten halva maradtak a küzdtéren. Mikor a menyétasszonynak minden ilyen szépen sikerült, akkor aztán a holt elefánt hátából kikerekítette azt a darabka bőrt, melyet megkívánt satnya kis fiának pólyára. Franciaországban a rágalmazó cselszövőt e mese után nevezik „menyétasszouy“-nak s a csel és rágalom áltál gaz úton szerzett előnyt: „elefánt bőréből való pólyának .
