Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-06 / 15. szám
15. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 Világos ebből, hogy minél inkább emelkedik a bérletes utasok száma, annál inkább romlik a bevételek aránya a szállított utasok számához képest, a miből pedig világos, hogy a fölemelést itt kell megkezdeni, még pedig véleményem szerint nem többel, mint bérletjegyenként minden hóra egy koronával. Miért éppen ennyivel? Ez a kérdés fog most felmerülni. Erre is igyekszem megfelelni. Egy bérletjegy után a lóvasút-társaságnak egy szakaszon két korona, az egész vonalon pedig három korona a részesedése, vagyis minden napra egy be- és kiutazást számítva, tehát egy hónapra hatvan utat véve átlagnak, a szakasz egyszeri használatáért 3'33 fillért, az egész vonal használatáért 5 fillért kap minden utas után, míg a minisztérium az egész vonalra 20 fillér, a szakaszra pedig 12 fillér szedését engedte meg. A fölemelés után pedig még mindig csak 5 fillérbe fog kerülni egy vonalszakasz és 6'66 fillérbe az egész vonal használata egy úton, föltéve, hogy a bérletjegy tulajdonosa csak egyszer megy naponta a fővárosba; míg azok, a kik délben is hazajárnak, vagy közbe-közbe nem hivatalos utazásokat tesznek, alig fizetnek többet egy útért egy krajcárnál a fölemelt viteldíj mellett is! Ez az összeg pedig még mindig inkább mondható nevetségesen csekélynek, mint túlzottan magasnak. Látjuk a felsoroltakból, hogy a lóvasút-társaság még eddig nagyon méltányosan jár el a közönséggel szemben. De elmondhatjuk-e ugyanezt az utazóközönség viselkedéséről a társasággal szemben? Nem akarok ezúttal kitérni azokra a túlzott kívánságokra, a miket ezzel a szerény vállalattal szemben támasztanak, s a mélyekkel éppen most sikerült a társaság Igazgatóságának egyik legtevékenyebb, legbuzgóbb tagjának kedvét szegni és ezzel a terhes, felelösséges, hálátlan foglalkozástól való visszavonulásra bírni. Ez talán máskor még aktuálisabb lesz, csak egy adatra kívánok rámutatni, a mely a felhozott kérdésre megadja a tagadó választ. A társaság — tekintettel a kevésbbé tehetős családapákra. a kiknek gyermekei Budapesten látogatnak valamely iskolát — a tanuló-bérletek árát egy koronányi lehetetlenül csekély árban állapította meg úgy a József főherceg- telepi, mint az Almásy-telepi tanulók számára, és mi történt ? A József-telepig szóló bérletek száma 1894—1901-ig 79-ről 68-ra szállott le, míg az Almásy-telepre szólóké 97-ről 800-ra emelkedett. Vagyis kihasználva a kedvezést, még a József-telepi szülők nagyobb része is Almásy-telepre váltatta meg gyermekével a bérletet, a mi valószínűleg arra fogja kényszeríteni a lóvasúti társaságot, hogy az Almásy- telepig szóló tanuló-bérletek árát is fölemelje legalább egy fél koronával. Sőt kiáltó példaként megemlíthetjük, hogy felnőtt, önálló keresettel bíró urak és hölgyek is sűrűn kísérleteznek tanuló-bérletek váltásával. Ilyen tehát a helyzet. A közönség áldozni nem hajlandó, de követeli a legnagyobb kényelmet, a páratlan jó kiszolgálást. Ezzel szemben áll a társaság, melynek egész igazgatósága, összes felügyelői ingyen végezik az anyagi és erkölcsi felelősséggel járó terhes feladatot és dolgoznak, nem keresve munkájuk fejében sem hálát, sem népszerűséget. De megkívánva és elvárva azt, hogy most — a mikor hosszas habozás után — csak azért, hogy a szent- mihályiaknak egyetlen közlekedési eszközét továbbra is üzemben lehessen tartani, egy kis áldozatot kérnek a közönségtől és dolgoznak annak fejében továbbra is zajtalanul, de szorgosan, hogy most legalább belássa mindenki ez intézkedés halaszthatatlan, a közönség érdekében szükséges voltát s támogassa őket terhes munkájukban, a helyett, hogy tájékozatlan, esetleg rosszakaratú tanácsadókra hallgatva meggondolatlanul kiáltsa a „Feszítsd meg“-et. Mert az igazgatóság elJcedvetlenedése, visszavonulása aligha találna vállalkozásra kész, megbízható embereket a zajongók táborában, a kik azután levéve a keresztet a küzködök válláról, hajlandók volnának magukat önzetlen munkájuk fejében kitenni köszönet helyett a szitkozódásoknak. Farkas Elek. Sport. Turistáskodás. A szabad természet szépségeiben gyönyörködni — a legnagyobb élvezet e földön. Ezzel a mondással fogadom Pártémji Józsefnek a „Rákos- szentmihályi Sporttelep turista osztályának megalakítása11 tárgyában bejelentett indítványát . . . Az előterjesztést f. hó 8-iki értekezletén tárgyalja a Sporttelep, s szent meggyőződésem, hogy e kedves ideát lelkesen teszi magáévá az egyesület vezetősége . . . Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a szellemi munka sokkal jobban kifárasztja a testet, mint a gépies, a tisztán erőkifejtésen alapuló, s ilyenkor mindenki érzi, hogy felujulásra, üdülésre van szüksége, a mit egyedül a szabad természet nyújthat. Azt hiszem sokan vannak, kik a természet ébredését a Koronaherceg-utcában szemlélik, a kik a főváros füstös levegőjében gyönyörködnek a tavasz beáltában, pedig ha egy-kétszer felkeresnék az egészséges budai oldalt, s megmásznál? kezdetben csak a Gellérthegyet, elpártolnának a gyári kéményekkel megrakott pesti oldalon folytatott sétáiktól, s mindig magasabb, magasabb hegyre vágyakozva — megtanulnának — gyönyörködni a szabad természet szépségeiben. Mi falusiak vagyunk, levegőnk tiszta, vizünk friss, egészséges, a korai felkelés, a reggeli hűvös szellő, az esti köd, s az utazás ezer apró kellemetlensége megedzenek bennünket . . . de bármily különösen hangozzék is, néha nem nyújt elég élvezetet, nem gyönyörködtet eléggé, nem újítja fel csüggedő lelkünket a mi homokos vagy sáros, de mindenkor kietlen, erdőt, hegyet nélkülöző Szent-Mihályunk . . . És most akaratlanul is megjelenik szemeim előtt természeti szépségekkel bőven megáldott hazánk egy fenséges részlete. Nem a Magas-Tátrát, a Kárpátok bérces vidékét, vagy Erdély gyönyörű tájait idézem most az olvasó emlékébe, nem a hámori tó felejthetetlen zöld vizét akarom ismertetni, hanem egy közeli vidékre vezetem el az olvasót, oly helyre, a hol nehány órára elfelejti az ember az élet keserűségeit, a nélkülözéseket, a hol még talán a hitetlen ember is, akaratlanul összekulcsolja kezeit s imát rebeg, mondván: nagy a te hatalmad, Isten ! Kora reggel 4 órakor kelünk fel, hogy az emlékezetes nap minden szép pillanatát kihasználhassuk, mégis közel 8 óra, mire Döntősnél átkelünk a Dunán, s egy rövid séta után erdőt érünk. Pacsirták hangjai mellett, árnyas fák között, társaságban, beszélgetve haladunk e kedves vidéken, Mlkozva útközben egy- egy gyorsan menekülő félénk vaddal . . . Hoffman-gúny hó, a mexikói erdészlak, az egyetemi turisták „Erzsiké forrásamind régi ismerősként tűnik fel, s magunk is alig hiszszük, hogy dél van ... az ebéd s pihenés ideje . . . Ekkor már fent vagyunk a budai oldal 700 méter magas hegyén, melynek meredek szikláiról remek kilátás nyílik a Dunára. Gyönyörű hely ez a Dobogókő. A trachit sziklafal a képzelhető legszebb panorámát tárja fel a fáradságtól vissza nem riadók szemei előtt. A szikla tetején a „báró Eötvös Loránd menedékház“ nyújt árnyékot a déli nap sugarai ellen, a meredek szikla oldalán pedig kedves forrás csörgedez, friss vizet kínálva a már lehűlt, megpihent turistának. Ez a Miklós kútja. Leírni ezt az isteni kilátást — a jövetelt haza leié, a \
