Rákos Vidéke, 1901 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1901-07-21 / 11. szám
4 RÁKOS VIDÉKÉ 1901. — 11. sz. len, uj világba lépünk. Millnay Aladár sokat emlegetett fiatal orvos szintén e válponton állt és a pálya, melyre lépett, fényesnek Ígérkezett; mindez nem maradt befolyás nélkül Emilia szerelmére. Aladárt a férfiak eszményképének tekinté s a házasság szintén eszménykép volt előtte, olyas valami, melyet az életnek köznapi prózája el nem érhet, vagy legalább az ő házasságukban elérni nem fog. Aladár tudományosan képzett férfiú volt és sokkal mélyebben hatolt az emberi természetbe, sokkal inkább ismerte az emberek társadalmi életet, hogysem a dolgokat gyakorlati oldalukról ne tekintette volna, vagy pedig, hogy a rózsák jelene miatt a még fátyollal borított jövőről megfeledkezett volna. Emilia ki akart bontakozni karjai közül, de Aladár szorosan tartotta és most e pillanatban először tekintett komolyan, mosolygó szemébe. — Kedves Emíliám! — mondá és hangja férfiasabban csengett, mint egyébkor. — Még mielőtt az első lépést teszed ez uj életbe, fogadalmat kell tenned és megígérned, hogy e fogadalmad mindenkor szent lesz előtted. — Mi az, kedvesem? — kérdé Emilia, átérezve e magasztos pillanat szentségét. Örökkétartó fogadalmat! Mily eszményei, mily regényes lehet az ! De mit az orvos s most már férje tőle követelni szándékozott, korántsem volt eszményi vagy regényes s nagyon is szárazon, sőt tompán hangzott, midőn mondá: — ígérd meg, hogy civakodás után sohase fekszünk le előbb, mig meg nem békíiltünk. Emilia kiábrándultán hullott le képzelmeinek hetedik egéből. — Civakodás után? —- ismétli keserű csalódással hangjában és mozdulatában. — Oh, Aladár ! Egek! Örök szerelemre való esküvést, magasztosát és eszményit várt ő és mily idétlen prózai tapasztalatra jutott! Mindez elég ok volt arra, hogy férjének kezét elbocsássa és éreztesse vele, mennyi fájdalmat okozott neki e követeléssel. Aladár úgy tett, mintha mindezt észre se venné és folytatta: — Nemde, kedves Emíliám, megígéred, hogy esetleges Óvódásunkra nem engednéd lenyugodni a napot? Aladár, — viszonzá Emilia röviden és komolyan, miközben homlokát ráncolá, — ilyesmit nem követelhetsz, nem fogsz követelni tőlem, én ... én ... — Nos? — kérdé Aladár mosolyogva. — Sohase szoktam civakodni, —mondá hirtelen Emilia léiig elfordulva. De kedves férjeddel mégis néha-néha, ha nem tehednéd meg, mit óhajtana, vagy nem akarná megtenni, mit te óhajtasz. Mert lásd, kedvesem, mi sem simítható el könnyebben, mint a házasfelek közti civakodás, ha harmadik nem vegyülhet közéjük és ha a hadiállapot 24 óránál tovább nem tart. Aladár még tovább mosolygott. — Ha e harmadik alatt anyámat érted, — viszonzá Emilia, kissé reszkető hangon — s ezzel azt akarod, hogy ezentúl vonjam meg tőle bizalmamat s házamban idegenné tegyem, úgy meg kell mondanom, hogy... hogy ép úgy sérted öt, mint engemet, mert... mert mi ketten nem civakodunk, nem, soha és anyám sohasem elegyedik civakodásba. Emilia most már arcélének háromnegyedrészét mutatta.- Ne ragadtasd el magadat, Emíliám — viszonzá Aladár gyöngéden de határozottan. Ezzel keze után nyúlt, melyet Emilia vonakodva engedett megfogni. — Én legtávolabbról se gondoltam anyádra, kit ép úgy tisztelek, mint saját anyámat; de ismerem az életet, gyermekem és tudom, hogy ezer meg ezer házasság nem végződnék oly boldogtalanul, ha ez Ígéretet egymásnak megadnák, melyet most szeretetteljesen bár, de teljes komolysággal kérek, sőt követelek tőled! Ah, tehát követelsz! — mondá Emilia sértett büszkeséggel. — Uj állapotunkban első szavad követelés és parancs! Meg kell vallanom, hogy jogodat eléggé korán érvényesíted. De ha követeled, meg kell Ígérnem, hogy fogadásom szent előttem és habár kényszerítve adom is, bizto- sitlak, hogy nem fogok civakodni. Ezzel kibontakozott keze közül és gyorsan az ablakhoz ment. Megsemmisülten állt meg ott Hát ilyen a házasélet, melyet rózsás színben ecsetelt maga elé? íme a nászszoba küszöbén elébe áll az élet közönséges prózája, melylyel szülőinél eléggé megismerkedett. Civakodás! ? Hisz szilárdul eltökélte magában, hogy férjét sohase fogja barátságtalan szóval illetni s ő most civakodásról beszél! Hallatlan! Eszébe jutottak anyjának intései, midőn a házaséletről ábrándozott s ime — anyjának igaza volt. Aladár még egyszer megfogta kezét. Emilia nem mozdult. — Emíliám ! — mondá Aladár, — valóban mindketten gyermekek vagyunk: én, mert olyasmit követelek tőled, mit nem teljesíthetsz és te, mert szívélyes tanácsomat rossz néven vetted, Balgaság! Emilia férje felé fordult, szép arcán meglátszottak a hullatott könyek nyomai. — Hogyan? Nem teljesíthetek? — mondá. — Ily egyszerű, balga ígéretet nem birnék teljesíteni ? Rossz néven vettem tanácsodat? Hisz én vagyok ennek oka? Hisz oly boldog voltam, mig helytelen követeléseddel e hangulatba nem hoztál. Hát házasságunk első estéjét, első egyedüllétét a civakodásról való társalgás töltse be? E szavakra haragja ismét fölülkerekedett és szenvedélyesen könyezve folytatta: — Miért zaklatsz civakodásoddal ? Nem akarok civakodni ! Nem ismerem a civakodást! Soha életemben nem civakodtam. Ezzel arcát zsebkendőjébe rejtette és keservesen zokogott. De nem úgy a derék Aladár. Jól érezé, hogy válpont- nál van, mely arról fog határozni, ki legyen az ur a házban, ha nem is zsarnoki értelemben, hanem a szentirás szavai szerint: «És ő legyen a te urad és parancsolod», azaz: gondolatai, óhajai, akaratai a tied is legyenek. — Ha egyáltalán félreérteni akarsz és kívánságomat ily méltatlan módon magyarázod, úgy maradj meg a mellett. Az első tépés e szerencsétlen házasságra megtörtént, még pedig tőled! íme, esküvőnk napján civakodtunk és ha épen úgy akarod, váljunk el haraggal egymástól. Jó éjt, Emilia! Ezzel futólagosán, majdnem fagyosan csókolta homlokon és a hálószoba ajtaja felé fordult. Nem nagyon sietett, útközben még keztyüit is lehúzta és nézegette a csillár alatt, vájjon nem kapott-e itt-ott foltot. Emilia parázson állt. Oh, nagyon is igaza volt! Tagadta tőle a civakodást és máris civakodott vele; elismerte jó szándékát s azt máris meghiúsította. Aladár az ajtóhoz ért, fölemelte a függönyt, még egy lépés és tátongó örvény nyílik meg köztük s mindkettőt örökre boldogtalanná teszi. — Aladár! Csak egy szó volt, félig az ijedelem, félig a segélykiáltás szava, de a fájdalomtól tisztított, valódi aranycsengése a szerelemnek. — Aladár feléje fordult. Emilia kiterjesztett karral, könyein át mosolyogva állt. Aladár nem lett volna ember, sem orvos, ha e változást észre nem vette volna, mely most kedves nején történt. Odaugrott és hevesen keblére szoritá. —- Emíliám! — Bocsáss meg, Aladár, — suttogá halkan és boldogan, — gyermek voltam és gyermekes gondolataim valának. Haragomba Ígértem, a mit tőlem kívántál és most békében akarom teljesíteni. E szerint... nem nyugszunk le előbb, mig ismét meg nem békülünk. — Látod, kedvesem, — viszonzá Aladár, — miközben szenvedélyesen megcsókolta, — ez volt első civaJco- d ásunk.
