Rákos Vidéke, 1901 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1901-11-10 / 27. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 1901. — 27. sz. / Árverés, A gödöllői kir. járásbíróság, mint telekkönyvi hatóság közhírré teszi, hogy Beck Lipót és fia cég végrehajtatnak, Róth Lajos és neje szül. Andricsek Katalin végrehajtást szenvedők elleni 9000 korona tőkekövetelés és járulékaik iránti végrehajtási ügyében, a gödöllői kir. járásbiróság területén lévő, Rákos-Keresztur községben fekvő s a rákoskeresztúri 97. sz. tkvi betétben Róth Lajos és neje Andricsek Kataliü nevén álló A 1. 1. 2. sorsz. 4103/34. 4103/35. hr. sz. ingatlanra s az azon épült, de telekkönyvileg föl nem tüntetett házra az árverést 10.444 koronában ezennel megállapított kikiáltási árban elrendelte, és hogy a fönnebb megjelölt ingatlan az 1901. évi november hó 28-ik napján d. e. 10 órakor alulirt kir. járásbiróság mint tlkvi hatóság hivatalos helyiségében megtartandó nyilvános árverésen a megállapított kikiáltási áron alól is eladatni fog. Árverezni szándékozók tartoznak az ingatlan becsárának 5°/o-át, vagyis 522 korona 20 fillért készpénzben, vagy az 1881: LX. t.-c. 42. §-ában jelzett árfolyammal számított és az 1881. évi november hó 1-én 3333. sz. alatt kelt igazságügyminiszteri rendelet 8. §-ában, s egyéb miniszteri rendeletekben kijelölt óvadékképes értékpapírban a kiküldött kezéhez letenni, avagy az 1881. évi LX. t. c. 170. §-a értelmében a bánatpénznek a bíróságnál elöleges elhelyezéséről kiállított szabályszerű elismervényt át szolgáltatni. Gödöllőn, a kir. járásbiróság, mint telekkönyvi hatóság, 1901. évi augusztus hó 19. napján. «Sajnálom a népet, mert nincs mit ennie!» i. Alvajáró vagyok. És ezt a különösségemet nem bánom. Sőt ez minden boldogságom a földön. Mert vizióim is vannak olyankor! A mi merőben ritkaság. Látom megnyílni az eget. Látom a Megváltó és Üdvözítő Istenembert ülni az Atya jobbja felöl, a honnan eljövendő lesz Ítélni az eleveneket és holtakat. S látok különféle alakokat az ő szent színe elé lépni. Meglepő alakok vannak közöttük! Az az egyik vánszorogva lép a mennyei trónus elé s földi szüköldödéseinek jutalmát kéri. Azt mondja, hogy éhen halt. A megdicsőült istenember nagy jósággal és részvéttel vonja szent keblére éhenhalt atyánkfiát, a ki ezúttal megkapja örök kielégítését. A másik dermedten áll s néz az Istenfia előtt; jeges szeméből megérti az Ur, hogy e szerencsétlen embertársunk megfagyott. A jó Jézus megindulva szorítja keblére a tél halottját és szent szivén fölenged az élet fagya, hogy szenvedéseinek örök jutalmát vegye. Azt látom, hogy e boldog szerencsétlenek nagyon, de nagyon Jézus szent szivéhez vannak nőve!... II. Most ébren vagyok. A fővárosi nagy emberáradatban kábulva járok-kelek egynapi fárasztó munka után. Sötétkékre fagyott gyermekarcok tekintenek esengve föl rám, kenyérre, szállásra koldulnak. Didergő valójuk megrémít, vacogó fogaikon keresztü bukdácsoló hangjuk a szivembe vágódik s fájdalma hosszan a keblemet szaggatja s oly rongyosnak érzem magamat, hogy kedvem s akaratom szerint segíteni nem tudok. Száz meg száz ember megkövesülten húzódik el mellettük, a jóllakott s jóruhás fővárosi kalmárlelkekre nem hat az éhség jajongása s a ruhátlanok fagyos tekintete. A sokadalomból szinte kiri a jótékonyság amaz angyalának részvéte, a ki lépésről-lépésre két kézzel osztja filléreit az éhezőknek és hajléktalanoknak s hogy a főváros utcáin annyira szokatlan jókedvű adakozót jól szemügyre vehessem, siető léptekkel elejbe kerülök. Hogy meglátott, kellemetlen meglepődéssel lassította meg menését és szemrehányó tekintetet vetett reám. Észrevettem, hogy megzavartam, megakasztottam angyaloskodásában s furdalt a lelkiismeret, hogy alkalmatlankodásommal annyi boldogtalant elütöttem a keresztény szeretet alamizsnájától. Bocsánatot kértem. — Hát akkor menjen az utamból! — mondta ő szelíd szemrehányással. Láttam, hogy ez a jótét lélek nem akarja magát megismertetni !... III. Aztán ébren kezdtem álmodozni!... Egy előkelő ruházatú fővárosi asszony, a ki utcai sétáit nem szemjátékokra használja föl, de szemei fürkészve keresik az éhes és rongyos alakokat, hogy két kézzel segítsen rajtok! Sürü fátylán nem láthattam át, arcvonásai nem vésődhettek emlékezetembe, de az a páratlan szivjóság, a mely- lyel a könyörület alamizsnáit osztogatta, megkapta lelkemet s tüneményes alakja folyton-folyvást olt lebeg lelkiszemeim előtt s jótévő erkölcsének bűvölete alól lehetetlen szabadulnom ! Ha a bőség szaruiban telhetetlenkedő világ elmélkedni tudna s fölérné észszel és szivével átérezné, hogy mily kimondhatatlanul édes gyönyörűség a nyomor odúiba beköszöntem s a szemérmes szegénység titkos könyeit fölszántani, meg az utcán rekedt koldusnyomor jajgató panaszát elcsititani: de megapadna a sivár élvezetek árja s száz meg ezer kebel a jótékonyság édes örömeitől dagadozna! S mily jól áll az embernek a jótét, mily ragyogó szépségű vonásai vannak a könyörületnek! A legjobb képű erkölcs! Az az előkelő asszony nem tágít a fejemből! A mint jobbra-balra adogatott. S a mint restelkedett, a mikor alamizsnaosztogatásait erősebben megfigyeltem. Az az igaz erkölcs, mikor a lélek a jó miatt is pironkodik. Mert észrevették ... Keresem s keresem azt a tüneményes asszonyt — utcáról utcára nyomozom, de hasztalan — talán nem is erről a világról való! ügy fordul, hogy a részvét angyala ő - utcai toalettben ! Barangolásain közben megcsíp egyik atyámfia, hogy daloskörük berendezésére ajándékozzak valamit. — Mig éhező és fagyoskodó ember lesz a világon, addig nem! — mondom neki s természetesen nem is adok. Mig sírást hallok, Isten mentsen meg a költséges nó- tázástól!... IV. Végre álmodtam vele!... Beállított a szerkesztőségembe, karonfogott, kivezetett a nájgebájde letarolt helyére, ott egy kolosszális épületre mutatott. — Ezt meg fogom venni! súgta lágy hangon. — És azután ? — Szegények konyháját csinálok belőle. — Nagyon helyes! — A lángoló szeretet leánvaiból társulatot alapitok,
