Rákos Vidéke, 1901 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1901-09-22 / 20. szám
RÁKOS nemes embernek. Édesanyám halálos ágyánál jegyzett el, mialatt te a templomban az ő boldog kimúlásáért imádkoztál. A pópa megrázkodott, a szivéhez kapott, azután a padlóra vágódott. Jéla utána bukott. A padlón mintegy fillérnyi vérfolt jelezte azt a helyet, mely Jéla homlokát megsebezte ... II. A község ügyes orvosa nem birt a beteg pópával. Jéla szinte imádkozva kérte atyját, hogy vegye be az orvosságot, de az öreg ur megkötötte magát s nem vette be. Enni sem akart és a mi csodaszámba megy, még inni sem. Orvossága, étele, itala nap-nap után érintetlenül hevert ágya asztalkáján. Lázas rohamaiban minduntalan föltápászkodott, hogy — mint siró hangon mondogatta — világgá menjen. Jéla ilyenkor kíméletesen visszadöntötte az ágyba s az öreg ur engedelmesen visszahanyatlott. Ha Jéla olykor-olykor a sebes homlokához kapott, az öreg ur mindig sírva fakadt. Csuporról azonban soha egy árva hangot sem szólt: annyira szerette a — leányát... Ám orvosságot, ételt, italt semmi szin alatt sem akart magához venni. Az orvos aggódni kezdett: az öreg ur ereje szemlátomást hanyatlott. — Kisasszony — igy szólott Jélához — ha a nagy- tiszteletü ur még három napig makacskodik, akkor nem menthetem meg. — Ha jónak véli orvos ur; erőltessük szegény apámat. Az Istenért, meghalni csak nem engedjük! Mikor aztán erőltetni akarták az öreget, ez lázas fölindulásában ellökte magától az orvost, aztán lekapott a nyakáról egy tallérnyi ezüst medaillont s azzal úgy homlokon vágta Jélát, hogy homloksebéből szivárogni kezdett a vér. A hogy az öreg ezt észrevette, a falnak fordult szegény s oly görcsös zokogásban tört ki, hogy az orvos a legrosszabb- tól tartott s ijedten tipegett-tapogott az öreg ur ágya előtt. Jéla fölkapta a drága medaillont és sirva csókolgatta a bclefestett képet. Édesanyja sohasem gondolt volna arra, hogy képével valaha egyetlen Jélája szépséges homlokát megvérezheti. A sírjában is megfordul e szörnyű hírre!... Csöngettek kint a kiskapun. Jéla letörölte homlokáról a lassan permetező vért, aztán a csöngetyüszó után indult. Mire visszafordult, az öreg ur lecsöndesedett valamelyest. Orvos ur! — szólalt meg Jéla — ha nem sértem meg, méltóztassék a többi páciense után nézni. Azt hiszem, az édesapámmal most már magam is boldogulhatok. A hogy az orvos Jéla halotthalvány arcára pillantott, kétkedve csóválta a fejét. Azt gondolhatta, hogy itt a papházban maholnap két betege lesz. De azért szót fogadott. — A mint a kisasszony parancsolja; de ha kétfelé szakadhatnék, az egyik felem itt maradna, mert nemsokára nagyobb szükség lehet rám, mint eddig volt. A viszontlátásra, kisasszony! — Isten vele, orvos ur! Ne féljen, nem lesz már semmi baj! Majd én megsegítem az apámat. Isten áldja, orvos ur!... Jéla kivett a zsebéből egy kartonra nyomott meghívót, a kebléből meg egy selyemzacskót, a miben a jegygyűrűjét őrizgette, aztán apja ágyához támolygott. — Édes apám, nézze csak! Meghívót kaptunk az uraságtól, vadászeste lesz nála; de visszaküldöm a meghívót és — folytatta elcsukló hangon — visszaküldöm a jegygyűrűjét is. Nem szerethetem azt az embert, a ki ennyi bajnak az oka és gyűlölök mindenkit, a kit édes apám gyűlöl. Csak tegye vissza a keblére édesanyám képét... Aztán az Íróasztalhoz vánszorgott, borítékba tette a meghívót és a selyembe pólyázott ereklyét; a borítékra reszkető vonásokkal csak ennyit irt: — Impossible ... Retour... Mikor aztán munkaasztalkája előtt kimerültén a székre rogyott, egy bezúzott ablaküveg csörömpölése értette meg az ágyban pislogó öreg pópával, hogy szegény Jélája fejének s még jobban a szivének nagyon, de nagyon fáj valami. VIDÉKE 1901. — 20. sz. III. Másnap különös dolgokat hireszteltek a faluban. Hogy a földesur a vadászestén módfölött kedvetlen s a hölgyek iránt csaknem udvariatlan volt. Hogy az egyik nyelves szomszéd boszuságában bele is kötött a háziúrba és mosdatlan szájjal szidta a mulatságrontó vadrácokat. Mikor aztán a napraforgó emlegetésével szemérmetlenül Jélára célzott, a háziúr ügyesen leplezett haraggal s édes-fanyar mosolylyal fölfricskázta, előbb azonban engedelmet, utóbb bocsánatot kért az álmélkodó társaságtól. Szörnyű riadalom támadt a fricska nyomán, a vendégek észbontó zavarban oszoltak szét, csak heten állottak ki a gyepre: a házigazda, a fricska nyomorékja, négy olyan kalkulussal jelzett ur, a milyet a diák nem szívesen lát az iskolai bizonyítványában s az elmaradhatatlan orvos. Az orvos különben nagyot bámult, mikor az érdemes pópát a fekete kávénál érte. Az ő diagnózisa egy fabatkát sem ér, ha a pópa kritikus baja egy huszonnégy óra alatt a fekete kávézásig javulhatott. Hát a mikor megtudta, hogy a vadászajándékba kapott nyulat a csont híjával egészen az öreg ur fogyasztotta el, akkor esett ám csak le az álla! De Jéla színe sehogysem tetszett neki. Vörösre sirt szemei meg épen rémületbe ejtették Valami jóizü dologgal akart Jélában egy kis kedvet önteni. —- Hallja csak, kisasszonykám! A világ legderekabb ura bizonyára a mi Csupor Lászlónk. Mikor a latyaki szomszéd a vadrácokat kezdte piszkolni, látni kellett volna azt a nemes haragot, a mi a Csupor Laci rokonszenves szelíd arcát elborította s hallani kellett volna azt az epés gunynyal nyakonöntött választ, a mivel a nyelvelőnek visszavágott. Azt. mondta neki: — Te éretlenség, te sületlenség, te sohasem fogod a nemzetiségeket meghódítani!... Jéla sokáig hallgatta ezt a sok dicséretet; a mi a világon legkedvesebb lehet a nőnek, az kétségkívül az, ha a férfiideálját magasztalni hallja; de ő nem repeshetett örömében a sok hízelgő szóra, hiszen ő — lemondott... Annál mohóbb kíváncsisággal hallgatta az orvost az öreg pópa. — Hát dühös volt a Csupor uraság, mikor az a bitang a rácokat szidta? — Annak a fél orrába került a hetvenkedés. De ekkor már a Jéla sem állhatta meg szó nélkül, félve, halkan kérdezte az orvostól: — Hát Csupor urnák nem esett semmi baja? — Egy kis karcolás, épen a szive fölött. De az előbb azt mondta nekem, hogy ez a karcolás semmit sem fáj neki. Mikor aztán faggattam, hogy hát miért ver akkor olyan nagyon a szive, nem felelt, hanem kiment. Az ablakon keresztül láttam, hogy az az erős férfi a szemét törölte. Nem tudom, mi történhetett vele. Lehet, hogy a tegnapi vadászest kudarca bántja. Mondta, hogy eladja mindenét és Velencébe költözik. Jéla kínosan feszelgett a székén, de némán hallgatta ezt a kétségbeejtő hirt is. Az öreg pópa azonban aggodalommal, sőt gyötrelemmel tekintgetett szenvedő leányára, a kit valóban az ájulás kerülgetett. A jó öregen erőt vett az apai félelem szorongása s jobban reszketett, mint előtte való napon a nagyfokú lázban. Fölemelkedett, kiegyenesedett, végigsimitotta hosszú profétaszakállát, azután kemény vallató hangon kérdezte az orvostól: — Mondja meg igaz lelkére, orvos ur: nem, — igazán nem gyűlöli Csupor László ur a rácokat? — Nemcsak hogy nem gyűlöli, de szereti őket. Isten engem úgy segéljen! De kérem, hiszen Csupor László a legjobb emberbarát az egész föld kerekségen! — Akkor bocsánatot kell kérnem tőle, mert elfogult voltam iránta s minden csepp véremmel gyűlöltem őt. Még goromba is lehettem, mert meghívásait konokul visszautasítottam. Tegnap is neveletlen fickó voltam, ezért különösen is bocsánatot kell kérnem. Egy drága ereklyét meg minden áron vissza kell kapnom tőle, a mit még Istenben bol
