Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)

1904-07-24 / 21. szám

KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP

Budapest, 1904. julius-M

21. szám.

VII. évfolyam.

ELŐFIZETÉSI ARA:

Egész évre ......... ... ... ... ... _ 12 kor.

Fél évre ... ... ... .............. ... ... 6 kor.

SZ

ERKESZTI ES KIADJA:

DR BARTHA SÁNDOR.

SZERKESZTOSEG ES KIADÓ:

IV., Reáltanoda-utcza 5.

= Telefon szám 645. ----El

őfizetőinknek a városi hatóságoknál levő ügyeiben díjtalanul jár el a szerkesztőség.

Müller Kálmán.

E név viselőjét, aki mint a Rókus-kórház igazgatója és az országos közegészségügyi tanács tagja már eddig is nagy érdemeket szerzett a közegészségügy terén, az egész ország elismerése fogja övezni, ha sikerül megvalósítani amaz ideáját, amelynek érdekében a fővároshoz fordult.

Müller doktor, mint az életet ismerő és gondolkodó fő, rájött arra, hogy annak az országos veszedelemnek leküzdésére, melyet a tuberkulotikus betegségek ijesztő elterjedése képez, nem elegendők sem a kórházak, sem a tüdőbetegek számára létesített szanatóriumok. Mert hazánkban, fájdalom, sokkal több a tüdőbajosok száma, semhogy valamennyit gyógyintézetekben elhelyezni lehetne. De másrészt, különösen a munkájuk után élőknél, fizikai lehetetlenség, hogy a betegek elvonulhassanak szanatóriumokba. Az élet könyörtelen. Ezren és ezren járnak közöttünk, testükben a lassan ölő halálos korral, akiknek a leggondosabb ápolásra és nyugalomra volna szükség, akik azonban kénytelenek megszakítás nélkül dolgozni, küzködni és nyitott szemmel haladni a korai sir felé, csak azért, mert meg kell szerezniük a mindennapi kenyeret maguk és hozzátartozóik számára. Az illető talán orvosolhatná magát vagy enyhülést szerezhetne, ha bevétetnék valamely szanatóriumba, de erről a gondolatról le kell tennie, mert előtte áll a rémes kérdés: mi lesz feleségéből, mi lesz apró gyermekeiből, mig ő a munkát abbahagyva gyógykezelés alá vonul?

A közönyös, egoista társadalom nem is sejti, hány ilyen mártír tengeti nyomorúságos életét különösen a fővárosban, hol legerősebb a strugle for life, a megélhetésért való küzdelem. Csak a közvetlen környezet vesz tudomást e szerencsétlenek heroikus önfeláldozásáról, az állam és a főváros hatóságai nem törődnek velük. Holott az államnak, amely rá van szorulva az egészséges polgárokra, érdeke és egyben kötelessége is volna gondoskodni arról, hogy a jövendő nemzedék mentői kevesebb öröklött betegséggel foglalja el helyét a társadalomban.

De ime, előáll a nagyeszű és humánus lelkű Müller doktor és azt mondja:

Létesítsünk oly intézetet, a mely gondját viseli azoknak a tüdőbetegeknek, akik nem mehetnek szanatóriumba. Lássuk el őket tanácscsal, miként gyógykezeljék magokat és mily foglalkozástól óvakodjanak. Törődjünk lakásviszonyaikkal és ruházkodásukkal. Gondoskodjunk számukra üdülőhelyekről a főváros közvetlen környékén. Segítsük őket igaz felebaráti szeretettel, hogy megtarthatók legyenek családjaik és a társadalom számára.

Ennél nemesebb és szebb eszmét mostanság senki sem vetett föl. Fontosságát és messzekiható eredményét azonnal felfoghatja mindenki. Ez az intézet — nevezzük tüdőbetegek ambulatoriumának, dispensairenek vagy más egyébnek — valóságos áldás lesz a tüdőbetegség kezdődő stádiumában levőkre, ha a társadalom megfelelő támogatásban fogja részesíteni, ha az intézetnek a kellő