Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-09-01 / 32. szám
4 MAGYAR SZÉKKSFŐVÁRŐS 19Ö3. szeptember 1. Segédtiszt: Tábornok urnák jelentem alásan, a tűz itt van az orrunk előtt. A Párisi Nagy Áruház ég. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Az, ahol a fehér vászon köpönyegemet vettem ? Segédtiszt: Tábornok urnák jelentem alásan, azt. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: No, ez rossz köpeny! Tudja, nem elég vakitó. És drága; Ezért az áruházért nem kár! Segédtiszt: De tábornok urnák jelentem alásan, az egész ház leég A lángok már a harmadik emeletet nyaldossák. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Hát csak nyaldossák! Kérem hatvan koronát kértek ezért a fehér vászon köpenyért! Én tizenötöt Ígértem. És már kétszer kimentem a boltból, mikor harmadszor is visszahívtak, hogy itt van, vigyem el huszonhat koronáért. És még azért is drága. Másik segédtiszt: (lihegve jön) Jelentem alásan, már a negyedik emelet is ég. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Csakugyan? Hát hol a negyedik emelet? Fönt. Ahá, látom már, ugyebár az ott, a harmadik emelet fölött ? Segédtiszt: Igenis az, a harmadik emelet fölött. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Ni, és csakugyan ég! Segédtiszt: Jó volna talán megkezdeni a fecs- kendezést. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Fölösleges. Már úgyis leég. Nagyon drága köpönyeg! A negyedik emeleten megjelennek az ablakoknál az égő házban benrekedt lakók. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Hát azok kicsodák? Segédtiszt: Azok szegények bent rekedtek. Másik segédtiszt: Meg kellene menteni őket. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Ebben igaza van. De mikép mentsük meg őket? Segédtiszt: Mentőponyvát feszítsünk ki, hogy beleugorjanak. Szczerbovszkg Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Mentő ponyvát ? Hát az milyen ? Segédtiszt: Olyan, mint a lepedő, csakhogy erősebb, tábornok úr. A használata úgy történik, hogy a ponyvát mi itt lent tartjuk, felülről pedig bele- ugranak. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: Na hát ez nagyszerű! Ez fenomenális! Erről fogalmam sem volt! A negyedik emeletről sorra leugranak és sorra kitörik a nyakukat. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: (oda- megy) Hát maguk miért törték ki a nyakukat? Nem tudtak jól ugrani? Marrrha! Az egész ház leég. Szczerbovszky Szaniszló tűzoltó-főparancsnok: (kocsijába ül s elhajtat) No, holnap bent leszek a lapokban, hogy „jelenvoltam“. A régi Pest. VII. A történelmi hűségnek tartozom azzal, hogy ide igtatom az első dijnok nevét, a kit 1787-ben 24 krajezár napidij mellett fogadtak meg. Srőber Mihály volt a jámbor ember neve, s idők jártával szép vagyont körmölgetett össze. Hét év múlva már három napidijas volt alkalmazva 40 krajezár fizetéssel. Később hallgatagon szemet hunyt a tanács, hogy a hivatalok igazgatói minden egyes diurnista állásra két egyént alkalmaztak — fél fizetéssel, vagyis 20 krajczárral. 1841. évben királyi parancs megszüntette ezt a fehér rabszolga intézményt, s ekkor történt, hogy a szolgálatban álló 12 dijnokot a járulnokok közé sorozták 200 írt évi fizetéssel. De később, alig pár év múlva nem törődtek a királyi parancscsal s újra alkalmaztak diurnistákat. A tiszti fizetések a XVIII. század közepéig nem voltak rendesen megállapítva. A ki rá volt szorulva, annak magasabb fizetést adtak, mint a vagyonosoknak. A tanácsosok, szolgálatok első felében, ingyen szolgálták a várost, még pedig azon egyszerű okból, mert szegény volt az eklezsia s a város fülig úszott az adósságban. 1755-ben azonban már annyira megjavultak a város zilált pénzügyei, hogy ezt a következő tanács-jegyzőkönyv örökíti meg: „Minekutána a város oly kedvező állapotba jutott, hogy adósságait már mind letörlesztette, minek következtében tisztviselőit is rendesen fizetheti, ennélfogva az eddigi szükségből emelt ama szokást, mellyel a tanácsosok első évi fizetése temetési költségekre visszatartandó volt — a tanács ezennel megszünteti és kimondja: hogy az eddig visszatartott fizetések azoknak, a kik ezt kívánják, azonnal kifizetendők, ellenben azokét, a kik azt most nem akarnák felvenni, haláluk után az örökösöknek fogja kiadni.“ A tanácstagok járandósága, valamint a tisztviselő és szolgaszemélyzet fizetésén kívül voltak még különféle törvényes dijak, az úgynevezett „akcidenciák“. Ezekből kijutott úgy a tanácstagoknak, mint az utolsó szolgának. Ily dijak voltak, a tanácsülési, kézbesítési, hitelesítési dijak. Minden egyes beadványért, pedig az akkori czivilizáczió nem ismerte a bélyegtörvény üdvös intézményét, tizenkét krajezárt kellett a félnek fizetni. Ebből az Összegből az 1730. évi január hó 20. kelt tanácsi határozat értelmében az irodai személyzet részére 9 krajezár a szolgáknak pedig 3 krajezár járt ki. Ugyan ez évi ápril 9-én kimondotta a tanács, hogy a város kötelékébe befogadott minden uj polgár, az eskü letétele után 14 krajezárt tartozik a szolgáknak fizetni, a rendes taksán kívül. A város alkalmazottjai részére, különben, minden egyes, bármi néven nevezendő munkáért külön megállapított dijat kellett fizetni. A tanácstagok, a kik pedig semmit sem dolgoztak, mert minden munkát a jegyzők és Írnokok
