Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)

1903-02-10 / 6. szám

hozott anyagi áldozatért. A fővárosi tanács azonban a pályázaton elbuktatta Rajhátyt. Hát ez, enyhén szólva, megbotránkoztató igazságtalanság, amelyre abszolúte semmi mentséget nem hozhatnak fel. Mert ha a nevezett gyakornok nem felelt volna meg eddigi állásának, tetszett volna őt elküldeni. De 12 évi jóra való szolgálat után valakit pretereálni és pályájában megakasztani: sem nem illik, sem nem szabad. Kinek, melyik tehetséges és szorgalmas, de tanácsosi apával vagy nagybácsival nem rendelkező ifjúnak lesz kedve és bátorsága a főváros szolgálatába lépni, ha látja egyfelől a szemérmetlen nepotizmust, másfelől a lelketlen igazságtalanságot, a tanácsos urak pelyhes ajkú Herbertjeinek győzelmét a munkában meggörnyedt hivatalnokok fölött? Ki fog 12 évet rászánni a reménységre, hogy aztán mint durva ökölcsapás érje az olyan kiábrándulás, aminőt a február 4-iki választás okozott? Nagyobb erkölcsi kárt a főváros köz­igazgatása az utóbbi időben nem szenvedett, mint e választásnak fentebb vázolt lefolyása által. Hinni akarjuk, hogy a protekcziós- rendszer elérkezett a véghatárhoz. De ha ebben is csalódnánk, akkor meg kell inditani a legkíméletlenebb harczot, a késhegyig menő küzdelmet mindazok ellen, kik tagjai a protek- cziós konzorcziumnak. 4 Védjük meg a szegények otthonát. Lukács László pénzügyminiszterről már több­ször megirták, hogy rideg és szivtelen ember. Aki más véleményen volt eddig, azt is kiábrándithatta ennek az exczellencziás urnák legújabb intézkedése, melylyel elrendelte, hogy az adóban lefoglalt tár­gyakat jövőre is el kell szállítani az adósok lakásá­ról a nyilvános árverési csarnokba. Ez az árverési csarnok a legbrutálisabb és leg­ostobább intézmény mindazok közül, amelyek valaha pénzügyminiszteri fejben megszülemlettek. Amikor életbeléptették, a miniszter még hivatkozhatott arra, hogy jó intencziók vezetik. Azt gondolta ugyanis, hogy a szegény adóhátralékosokra nézve előnyösebb, ha bútoraikat nem a lakásukon kótyavetyélik el, — ahol csak az egymással kartelben álló árverési hiénák szoktak megjelenni, — hanem a központi árverési csarnokban. Azt remélte a kegyelmes miniszter, hogy 1903. február 10. az árverési csarnokban tisztességes tőkepénzesek fognak egymásnak randevút adni, s a bútorok árát úgy fölverik, hogy az adótartozás is befolyik, s azonfelül a kárvallott tulajdonosnak is marad valami. Tudvalevő, hogy a pokolba vezető út is jó szándékokból van kövezve. Lukács László jó szán­dékával szemben mi rögtön kijelentettük, hogy a reform teljesen és tökéletesen meg fogja ölni a szegényembereket és pedig két okból. Először azért, mert a bútorok elszállítása Költséget okoz, másodszor, mert az árverési csarnokban sem fog más hezitálni, mint a hivatásszerű árverési hiénák. Megmondottuk, hogy ez esetben a mediczina pej or morbo — az orvosság rosszabb a&alálnál. Az adóhátralékos ugyanis, ha a hezitálás lakásán történt, a legtöbb esetben meg­mentette bútorait olykép, hogy azokat jó emberei által megvétette vagy a hiénákat rábirta, hogy bérbe adják neki, egyszóval megmaradt a lakásban. Amikor azonban a bútorok elszállittattak az árverési csarnokba, örökre elvesztette azokat, mert a transzferálás költségei legtöbb esetben többre rúgtak, mint a befolyt összeg. Előállott tehát ama botrányos és főlháboritó helyzet, hogy az állam földönfutóvá tett sok szegény családot, anélkül, hogy a maga követelését behajthatta volna, mert az árverési összeg csak a transzferálás költségeit fedezte. Az adóhátrá- lékos továbbra is megmaradt adósnak, csupán annyi változás történt, hogy mindenét elvették. Egyedül a hiénák nevettek a markukba, mert nekik kényel­mesebb az árverési csarnokban hezitálni, mint a külvárosok viskóiban, siró asszonyok és gyermekek között. Persze Lukács László ur, — aki a saját palo­tájában lakik és amellett, hogy a miniszteri nagy fizetést huzza, még privatim milliós vagyonnal is rendelkezik, — soha nem volt efajta árverésen és halo vány sejtelemmel sem bir a fővárosi szegény néposztály viszonyairól, meg a hinéák üzelmeiről. Ami azonban az árverési csarnok életbeléptetésénél mentség volt — tudniillik a viszonyok félreismerése, — az a lefolyt évek alatt megszűnt számára mentség lenni. A főváros tanácsa és törvényhatósága ugyanis felvilágosította Őt, hogy az árverési csarnok nem felel meg az intenczióknak. Évi 60—70000 végrehaj­tás mellett, elenyésző azok száma, kik az adótarto­zást a bútorok transzferálásáig engedik juttatni. Akik megteszik, ott a nyomor a nemfizetés oka. Ennélfogva az árverési csarnokba csak olyan ingóságok kerül­nek, amelyekért pár fillérnél többet senki nem ad: a szegény nép kopott, rozoga bútorai, az utolsó, amivel magának hajlékot biztosít, mert anélkül nem adnak neki lakást. Ezt az utolsó vaczkot is elvenni, a legnagyobb lelketlenség. « A humánusan gondolkodó főváros egyhangúlag eltörölte a transzferálás költségeit, mert nem akart a lelketlen cselekedethez segédkezet nyújtani. E hatá­MaGYAR székesfőváros

Next

/
Oldalképek
Tartalom