Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)

1903-02-03 / 5. szám

1903. február 3. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS bérekből l^gfölebb 12 korona számítható le. A segéd azonban nem kötelezhető a természetben való élel­mezés elfogadására. Nagyfon toss ágú dolog a kettős ünnepeken való munkaszünet kérdése. A miniszter a következő szövegezést kivánta: Kettős ünnepeken a munka az első ünnep­napon, ha az vasárnapra esik, délelőtt 10 órától, ha pedig köznapra esik, akkor déli 12 órától a második ünnepnap reggeli 6 órájáig teljesen szünetel. Ezt a bizottság a közönség érdekéből nem fo­gadta el, hanem hozzájárult ahhoz a régebbi intéz­kedéshez, amely szerint a kettős ünnepek egyik napján az összes munkások egyik felerésze, másik napján a másik felerésze tartson teljes szünetet. Az akként megállapított szabályrendelet, terve­zet most a jogügyi bizottsághoz s aztán a közgyű­léshez kerül. Konvenczionális hazugságok. i. A vasárnapi munkaszünet. Egyike azoknak a tételeknek, melyek igazságá­ban látatlanul, minden kritika nélkül hiszünk: a vasárnapi munkaszünet kötelező voltának szükséges­sége. Pedig ha a logika bonczolókésével közeledünk a kérdés felé, s lehámozzuk azt a mesterséges zo- mánczot, melylyel innen is, onnan is körülrakták, nem marad belőle magul egyéb, mint egy piczike kis igazság. „Viel Irrthum und ein Fünkchen Wahr­heit“, erre az eredményre kell jutnunk a vasárnapi munkaszünet, mint államilag dekretált intézmény tekintetében főképen nálunk, Magyarországon, a mi különleges magyar ipari-, munkás- és szocziális vi­szonyaink közepette. Elemezve a vasárnapi munkaszünet törvénybe iktatásának világszerte közrejátszott motívumait, két fő okot találunk mindenfelé, mely a törvényhozások szeme előtt lebegett. Egyik a valláserkölcsi, másik a szocziálpolitikai szempont. A mindenütt egyenesen be nem vallott, de valamennyi legizláczio elhatáro­zására döntő vallási szempont teszi egyedül meg- magyarázliatóvá, hogy az olyan parlamentek is, a melyek teljesen hiányában voltak a szocziálpolitikai érzékeknek, készségesen hozzájárultak ahhoz, hogy a vallás ünnepe törvényes ünneppé magasztaltassék. Ez a felfogás mintegy az állam meghajlását látja a vallás parancsa előtt, megadván az állam részéről a hitnek, a mi a hité. S erre vezethető csak vissza, hogy a konzervativ érzékű politikusok sehol sem szállot­tak sikra a legalsóbb osztályok e követelésével szemben. A reakczio pietizmusa ezen a ponton talál­kozott a radikalizmus „jogot a népnek“ kiáltásával, s ebből a természetellenes szövetségből állott elő a vasárnapi munkaszünet, mint állami intézmény. Bár a munkának vasárnapon való szünetelése gyak­ran beleütközik is a törvényhozásokban uralkodó osz­tályok külön gazdasági érdekeibe, mégis belementek 9 ez osztályok a negyedik rend e hangos követelésé­nek elismerésébe, mivel ez az elismerés egyúttal az állam szerintünk egyik legerősebb talpkövének, a pozitiv vallásnak kedvez. És ne áltassuk magun­kat, a vasárnapi munkaszünet, ahol törvénybe fog­laltatott, nem a szocziális szempont okából diadal­maskodott, hanem ennek daczára. És ez az első fal- lacia a vasárnapi munkaszünet kérdésében. Most, a kész eredmónynyel szemben, ex post, visszafelé, méltányolja mindenki a szocziális szempontot, s el­ismeri a munkásosztálynak a munka vasárnapi szü­neteléséhez való jogát. De ha a törvényhozásnak nagy többsége a munkaszünet engedélyezésének egyúttal nem tulajdonított volna „valláserkölcsi nevelő“ hatást, valljuk be, aligha vált volna törvénynyé akár nálunk, akár egyebütt. Az úgynevezett burzsoá törvényhozások tehát idegen toliakkal ékeskednek most, a mikor a vasár­napi munkaszünet intézményesítésének okául minden­felé a szocziálpolitikai szempont mérlegelését adják. A törvényhozó szempontjából nem a szocziálpolitika, hanem a pietisztikus hithüség a szülő oka a munka­szünetnek. S alig tévedek, ha a vallásos érzületnek e méltánylását számos országban csak olyan kon- czessziónak tekintem, melyet az állam tett az egy­háznak a belső lelki élet irányítására való joga külső elismerése gyanánt, ama számítási művelet alapján: nekem kevésbe kerül, neki pedig örömet okoz. Ilyen morzsákat propter bonum pacis dobhat az állam az egyháznak, ha csak — morzsáról van szó. Ám a hol a morzsa igen nagy gazdasági áldozattá növekedik, ott a vallásnak tett ez az engedmény nem indokolt, mert a nemzet gazdasági erejének csökkentését jelenti. A valláserkölcsi szempont ilyetén érvényre jut­tatása teljesen indokolatlan nálunk, sajátos terme­lési viszonyaink mellett. Elsősorban is a mezőgazda- sági munka rövid időszakra való konczentrálódása nem engedi meg azt az időpazarlásnak beillő luk- szust, hogy az intenziv munka minden hetedik napon teljesen szüneteljen. És ime, a valláserkölcs e téren rögtön be is vonja a vitorláját, mihelyest az anyagi érdek veszélyeztetése nyilvánvalóvá lesz. így az aratási munka ideje alatt megszűnik a vasárnapi munkaszünet valláserkölcsi követelmény lenni, s az arató vasárnap is csak úgy görnyed napestig a mun­kában, mint bármely profán hétköznapon. Nyilván az békiti ki ezt a szigorú hithüséget, hogy az Isten áldásának betakarítása Istennek tetsző cselekedet még a szent vasárnapokon is, s ez a kis percentre való kiegyezés a vallás követelményeivel a törvény­ben mint egyik fontos kivétel szerepel a munka­szüneti kötelessége alul. Mily gyenge lábakon állhat egyáltalán ez a valláserkölcsi szempont, a mikor egy közönséges, halandó miniszter nehány soros prózai rendeletben tulteheti magát a hit parancsán, s annyi dispenzácziót adhat, a mennyi csak neki tetszik. Az a szent áhitat, melylyel a vasárnap állami

Next

/
Oldalképek
Tartalom