Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-12-23 / 45. szám
1908: deczember 23. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 3 Eddig a czikk, melyet alkalmi Anonimusunk irt, a ki aligha tagja a Saskörnek, meg az egyesült belvárosi pártnak. A Sasok azonban és Polónyi Géza ne nehezteljenek ismeretlen munkatársunkra. Eégi igazság, hogy ellenségeinktől többször hallunk igaz szót magunk felől, mint barátainktól. Mi azt hisszük, az egyesült belvárosi pártra nagy feladat vár. Miután bebizonyitotta, hogy számban erős, tehetségekben és tekintélyekben gazdag, azonkívül respektálják a többi kerületekben is : neki kellene sorompóba lépni, hogy a törvényhatósági testületben ne a partikuláris érdekek domináljanak, hanem oly politika inauguráltassék, mely vállvetett működésben egyesitse a főváros összes polgárait. A sasok vezérférfia Polónyi Géza, birtokában van mindazon képességeknek, melyek szükségesek arra, hogy valaki egy nagy város községi politikáját megteremtse. Örülnünk kellene, ha ez a nagyeszű, tapasztalt és csodásán szívós kitartással biró politikus végleg kimaradna a parlamentből és minden idejét és minden ambiczióját kizárólag' a főváros ügyeinek szentelné. Nem vagyunk elfogultak személye iránt, s gyöngéit épp úgy ismerjük, mint jó tulajdonságait. De ezek egybevetése után kétségtelennek látszik, hogy Budapest községi politikájának regenerálására ezidőszerint nincs nála alkalmasabb talentum és erő. Ha Polónyi Géza és a sasok oly akcziót indítanak, mely felöleli a főváros egyetemes érdekeit, a siker el nem maradhat. Úgy halljuk, a Belváros a legközelebbi képviselőválasztásnál Polónyinak ajánlja föl a képviselői mandátumot és e megtiszteltetést Polónyi készségesen elfogadja. Ezen jövőbeli minősége is kell. hogy arra bírja: ne csak a sasoknak legyen hasznára és tetszésére, hanem az egész fővárosi polgárságnak. Rendjelek alkonya. A Kerepesi-uti temető egy nem szavajátszó őre pénteken éjjel gyanús zajt hallott Posner Károly Lajos sírboltjából. Mi történt odalent, nem is sejti. Mi azonban, kik külföldi újságokat is olvasunk, tudjuk a rejtélyes zaj okát. A boldogult lovag megfordult koporsójában. Miért tette ezt? Mielőtt felelnénk a kérdésre, emlékeztetni kell olvasóinkat, hogy Posner Károly Lajos lovagnak a hazai papir-ipar emelésén kívül még egy nagy ambi- cziója volt. Eendj eleket gyűjtött. Kitartással és áldozatkészséggel. Elkezdte harmincz éves korában és folytatta halála napjáig. A közbeeső három vagy négy évtized alatt páratlan recordot ért el. Bismarck kanczellárt és ő felsége belső komornyikját kivéve a kontinensen neki volt a legtöbb ordója. Persze, nem brilliántokba foglalt csillagok és nagykeresztek, hanem az utolsó és utolsóelőtti rendfokozatok jelvényei, melyek között a Ferencz József-rend lovagkeresztje úgy érezhette magát, mint angol telivér a konfortáblis gebék társaságában. De a boldogult lovag büszke volt mindegyikre. Mellét teleaggatta velők és szánakozva tekintett az érdemjeltelenekre. Mert e bádog, ezüst és vékony arany czifraságok birtokában különbnek érezte magát amazoknál. Különbnek, előkelőbbnek és többnek mindenkinél, akinek kevesebb vala az ordója, mint neki. Mondják, még élhetett volna számos éveket, ha egy nagy csapás nem éri. Eendj elért folyamodott a máltai souverain lovagrendhez, s az akkori nagymester, egy gőgös, rideg arisztokrata, azt válaszolta neki, hogy iparos számára nincs rendjele. A levelet elolvasván, a derék lovag ágyba feküdt és meghalt. Utolsó szava és kívánsága az volt, hogy összes rendjeleit párnákon vigyék koporsója után. Temetésen résztvevők sem azelőtt, sem azóta nem láttak annyi ordót egy rakáson. Ha e kis biográfia elmondása után megemlítjük, hogy pénteken délután a íranczia képviselőház eltörölt minden rendjelet és kimondotta, hogv mindenki olyan rendjelet viselhet, a milyen a gusztusának megfelel: akkor fölösleges a további magyarázat, hogy miért fordult meg pénteken éjjel sírjában a boldogult Posner Károly Lajos lovag. Mirman-nak hívják azt a képviselőt, kinek indítványára Francziaország megszabadította magát egy komikus és a mai kor fölvilágosodott szelleméhez nem illő nyavalyától. Az emberi fejlődés történetében ez a név helyet követel. Mert a rendjel vadászat valóságos nyavalyává fejlődött, s Mirmann ezt a betegséget, Francziaországban legalább, megszüntette. Monarchikus államokban ilyen társadalmi doktor, sajnos, nem remélhet sikert. Mert a rendjel-nyavalyát maguk az uralkodók tenyésztik. A rendjel, amit osztogatnak, nekik eszköz a trón tekintélyének öregbítésére. Jól tudják, hogy az emberek hiúk s a hiúságot semmivel sem lehet jobban kihasználni, mint üres czimek és rendjelek adományozásával. Ezért első dolga minden uralkodónak rendjeleket alapítani, így tett Battenberg Sándor, a felszabadított Bulgária első fejedelme és I. Jakab, (de genere Lebaudy,) a Szahara újdonsült császárja A polgári társadalom Posner Károlyai pedig törik magukat rendjelekért. Föláldozzák érte nem egyszer politikai meggyőződésüket és vagyonuk tetemes részét. Nem jut eszükbe, hogy hasonlatossá teszik magukat az iskolás gyermekhez, aki csak azért tanul szorgalmasan és iparkodik a tanító kedvében járni, hogy egy aranypapirosból csinált érdem- vágy szorgalmi jelvényt vihessen haza. A szakállas gyermekek azonban még ünnepeltetik is magokat a kitüntetésért, banketteken és tisztelgő deputácziók által. Ideje volt, hogy egy európai állam példát nyújtson az ó-világ fiainak a polgári önérzet dolgában. A magyar Posner Károly Lajosok ezentúl, ha Párisba fognak menni, itthon hagyják rendjeleiket. Mert franczia földön a férfiak most már csak egy ordót tűznek mellökre: a cotillon ordókat. És ezt nem nagyképü miniszterek és polgármesterek adják át, hanem mosolygó ajkú báli tündérek Villamos Damokles-kardok. Hova-tovább fejlődik a főváros, annál több veszedelem fenyegeti a benne lakókat. Nemsokára vétkes könnyelműségnek fogják minősíteni, ha valaki elmulasztja életét és testi épségét valamely biztosítótársaságnál biztosítani. Mert váratlan halál leskelődik reánk mindenütt Ha el nem gázol a villamos, földre tiporhat egy vadul száguldó automobil. Ha épségben hazahoztuk tagjainkat, még nem biztos, hogy meg-
