Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-12-16 / 44. szám
MAGYAR SZEKESFOYÁROS 1903. deczernber 16. 4 A mai Budapest külsejében, szokásaiban és berendezkedésében mása az osztrák császárvárosnak. Aki ezt ösmeri, fölösleges annak hozzánk fáradni. A szegényes kópia nem való müértőknek. Ami Rómát, Velenczét, Athént, Nápolyt, Moszkvát és még -egy pár várost világhírűvé tett: a bennök föltalálható eredetiség teljesen hiányzik Budapesten. Az az volna valami, ami páratlanná tehetné a magyar fővárost. A gyógyfürdői. Egy főváros, mint a világ legnagyobb fürdőtelepe: ez már vonzaná a külföldet, s teremtene idegenforgalmat. Az intéző-körök szatócs látóköre azonban nem terjed odáig, hogy rájöjjenek: csakis mint világfürdő érvényesülhet Budapest. De most nem erről van szó. Az esti város és az éjjeli élet eszméjét kritizáljuk. Tóth Béla az uj rendtől hatást vár Meg is mondja, hogy mit. A színházak előadásai később kezdődnének, az emberek később feküdnének és később kelnének. Már tudniillik azok, kiknek van pénzök színházba járásra és vendéglőben vacsorázásra. Egyéb jót nem említ. Hát ez hatásnak kétségkívül hatás, de hol marad a haszon ? Kinek fog előnyére szolgálni, ha a boltok nem 9-kor, hanem 11-kor záródnak, s a villamosok esti 11 helyett éjfél után 1-ig közlekednek? Vájjon több czipő, ruha, kalap és egyéb iparczikk fog fogyni? Szaporodik-e a polgárság és a város jövedelme ? Azt hisszük, e kérdésre még Tóth Béla sem felel igennel. Az éjjelezés csak a vendéglősöknek, kávésoknak és az utcza leányainak bevételét növelné. Ellenben mindenki másnak szaporodnék a kiadása és a mily mértékben terjedne az éjjeli élet, olyan arányban sokasodnának a nervózus, megviselt idegzetű emberek és asszonyok. Mert az egyszerűen nem igaz, hogy az emberi szervezetnek mindegy volna: napfényben tölti-e az ébrenlét óráit vagy mesterséges világítás mellett. És nem igaz, még ha Tóth Béla esküszik is rá, hogy a dologban élő többet produkál a késői, mint a korai fölkelés mellett. Az éjszakázás nem való másnak, csak a mun- kátlan, gond nélkül élő vagyonos osztálynak. Menjen el Tóth Béla Párisba és meg fog győződni, hogy azok a tisztviselők, irók, művészek és egyéb foglalkozású egyének, kiket éjfél után a boulevardokon, a mulatóhelyeken és a szalonokban lát, majdnem kivétel nélkül testileg és lelkileg enerválva vannak. Munkácsy Mihály még ma is élő büszkesége lehetne nemzetünknek, ha Páris nem volna esti város és ha Ő nem élt volna a Tóth Béla reczipéje szerint. Maradjunk csak meg a „baromfi-udvar-rendszer“ mellett. Mert legalább egészségesek maradunk. A külföldi metropolisok majmolását engedjük át a balkáni fővárosok lakóinak. Újfajta boycott. A budapesti szocziálisták ötletes emberek. Uj módját találták ki a boyeottálásnak. Eddig az volt a szokás, hogy ha megharagudtak egy kereskedőre, vendéglősre vagy kávésra, nem vásároltak tőle, illetőleg nem jártak a lokalitásába, sőt megakadályozni iparkodtak, hogy mással csinálhasson üzleti forgalmat. Ezt a boyeottot azonban csak az olyan üzletemberek sínylették meg, kik a munkásokra voltak utalva. Az előkelő publikumtól élő üzlettulajdonos bátran összetűzhetett a szocziálistákkal és hasát foghatta volna nevettében, ha kimondják vala ellenében a boyeottot. Most azonban fordult a koczka. Taktikát változtattak a munkások. Azzal állanak bosszút a finom üzletek tulajdonosain, hogy fölcsapnak vevőikké. Ha demokrata állam volnánk, ez az uj manőver nem keltene hatást. Ám nem vagyunk azok. Még a demokraták se igazi demokraták. Minden társadalmi osztály iparkodik drei Schritt von Leib tartani a nála alantasabbat. Az egyenlőség csak szónoki frázis. Valóságos kaszt-rendszerben élünk. A fővárosi ember gondosan ügyel arra, hogy se társaságban, se nyilvános helyiségben ne kerüljön össze hozzá nem illővel. A bankár feleségét guta kerülgeti, ha a koncert-teremben véletlenül melléje ül czipészének hitvese és a boltbeli ismeretség révén megszólítja. A józsefvárosi hentes háziúr egyenesen szemtelenségnek minősítené, ha a sarki hordár, vasárnapi czivil ruhájában, vele egy asztalnál foglalna helyet a vendéglőben. Budapesten mindenki demokrata fölfelé és arisztokrata lefelé. Társadalmunk e gyöngéjén alapszik a szoczia- listák ujmódi harezmodora. Jól tudják, hogy majd mindenik nyilvános helyiségnek meg van a maga rendes publikuma, s nehány üzlet jóformán annak köszönheti dús jövedelmét, hogy csak a „társasághoz“ tartozók keresik föl. Byen például a Grizella-téri G-erbeaud-féle ezukrászda, ahol elegáns gavallérok és a legdrágább toiletteben járó hölgyek a törzsvendégek. Ennek a Grerbeaudnak valami baja akadt a munkásokkal, s ezek úgy állottak boszut, hogy vasárnap délután tizenöten vagy húszán beültek a ezukrász- dába és egy-két sütemény elfogyasztása mellett órákon át elfoglalva tartották az asztalokat. Fölösleges is mondani, hogy a kérges kezű, rosszul nyírott, s nem éppen Peau d’Espagnetól illatozó vendégek jelenléte elriasztotta a törzspublikumot A finom dámák és urak megdöbbenve hőköltek vissza az ajtótól, a tulajdonos pukkadozott a dühtől és talán még a sütemények tejszínhabja is elpirult a szégyentől, hogy efajta vendégek legeltetik rajta szemüket. A mostani demokrata világban ez nem is volna csoda a tejszínhabtól. A 4 frtos czipőben és az uraságoktól levetett ruhában járó vendégeket azonban mindez nem zavarta. Ott ültek egész délután. A tulajdonost, aki
