Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-10-25 / 37. szám
Sorra veszi afkülönböző egyletek és intézetek vezető személyiségeit, s bebeszéli nekik, hogy mily nagy összeghez lehet jutni egy sorsjáték rendezése által. Az egyleti hölgyek és urak, olyan tájékozatlanok lévén e téren, mint a két hetes csecsemő a valutarendezés kérdésében, szentül elhiszik, hogy ha meg van az engedély 100.000 vagy 200.000 darab egykoronás sorsjegy kibocsátására, az egyletnek legalább 50.000 korona tiszta haszna marad. Örömmel fogadják az ajánlatot és sietnek az engedélyt megszerezni a pénzügyminisztériumtól. E hiéna nem köt ki magának egyebet, csak azt, hogy az egylet általa szereztesse be a kisorsolandó tárgyakat, és minden eladott sorsjegy után adjon neki 15 vagy 20 százalékot. Ennek ellenében majd „rendezi“ az összes teendőket. Mi történik ezek után? Az egylet megvásárol a hiéna révén — a kibocsátott sorsjegyek számához képest — 25 vagy 50 ezer korona névértékű tárgyat: ékszereket, biczikliket, kézimunkát és egyéb apróságokat. Talán fölösleges is mondani, hogy e bevásárlásnál a „rendező“ ur megkeresi az egylet által kiadott összegnek 30 percentjét. Aztán árusit- tatni kezdi a sorsjegyeket, meg nem feledkezvén arról, hogy a húzás előtt levonja magának a befolyt pénzekből a kikötött proviziót. Az egylet azonban megdöbbenéssel látja, hogy a kibocsátott százezer sorsjegyből nem fogyott el több 40—60 ezer darabnál. Miután nyereményekre kiadtak 25.000 koronát, nyomtatványokra, reklámokra, postabélyegre, irodára legalább 10.000 koronát, a „rendező“ urnák és az elárusítóknak provizió fejében 10—15.000 koronát,— a kiadás nemcsak fölemészti a bevételt, de még deficit is mutatkozik. „Meg kell hosszabbittatni a huzási terminust, hogy a többi sorsjegyen is túladhassunk“ — indítványozza a „rendező“ ur. Ismét lótás-futás a pénzügyminisztériumban, s a közönség bosszankodva értesül, rendesen a terminus előtt pár nappal, hogy a Sorsjáték húzása két-három hónappal későbbre halasztatott. Ez a halasztás néha kétszer is megismétlődik, mert a sorsjegyek nem akarnak fogyni- Végre azonban meg kell tartani a húzást, a jótékony- sági egylet, mely az ügyek kezdetén a legvérmesebb reménnyel volt eltelve, most már hálát ad az egek Urának, ha a vállalatból veszteség nélkül kikeczme- reghet, vagy a legjobb esetben pár ezer korona haszna marad. A hiéna titokban a markába nevet és mossa kezeit, hogy a balsikerről nem tehet. Minek engedélyezett a miniszter más sorsjátékokat is, melyek elvonták a közönség figyelmét az ő sorsjátékukról ? !. A beugrasztott egyleti hölgyek és urak szent esküt tesznek, hogy soha többé sorsjátékot nem fognak rendezni; ám a főváros nagy és sok benne a könnyen hivő lélek: a hiéna talál újabb és újabb balekokat. Tessék őszinte nyilatkozatot kérni az újabb időben tartott sorsjátékok igazgatóságaitól: nem úgy jártak-e, ahogy elmondottuk? Ök már tudják, hogy 1903. október 25. 3 ezek a tárgy-sorsjátékok hasznot annak, aki czégérül szerepel, nem hoznak. Most már a közönségen van a sor, hogy ne engedje magát kizsákmányoltatni az újabb czégér alá rejtőző sorsjátéki hiénák által. Aki támogatni akar valamely humánus czélt vagy intézetet, küldje adományát egyenesen a direkt czimre, de jótékonysági sorsjegyet ne vásároljon. A villamosvasúti állóhelyek. Közeledünk az uj évhez, amely nevezetes dátumnak Ígérkezett a főváros közúti közlekedésének történetében. Láng Lajos kereskedelmi miniszter ugyanis ez év elején rendeletet bocsátott a villamosvasúti állóhelyek beszüntetésére vonatkozólag. A terminus, amelytől kezdve a kocsikban nem szabad többé alkalmazni a hering-rendszert, 1904. január elseje. A miniszter rendelete értelmében e naptól fogva csak ülni lehet a villamoskocsik belsejében. Tudvalevő, hogy e reformot a nagyközönség követelte, amelynek tényleg joga van elvárni, hogy pénzéért ne kelljen füstölt húsként lógnia a kocsik szíjain vagy tűrnie, hogy az állva szorongok összetapossák a tyúkszemeit. A publikum tehát nagy örömmel és megelégedéssel fogadta az intézkedést. A villamosvasúti társaságot ellenben fölöttébb kellemetlenül érintette, mert az állóhelyek megszűnésével a bevétel csökken, szükséges tehát a kocsikat és a személyzetet szaporítani. Miután azonban kellő számú uj kocsit egykettőre beállítani nem lehet, a forgalom lebonyolítása fennakadást szenved, ha a miniszteri rendelet tényleg óletbelóp január elsején. így merült fel a kérdés, mi előnyösebb a közönségnek : az-e, ha januártól kezdve csak ülőhelyek lesznek a villamosokon, de nem lóvén elegendő kocsi, majd félórákat kell várnia a forgalmasabb útvonalokon, amilyen például a Kerepesi-ut, vagy ha még egy esztendeig eltűri az állóhelyeket? A fővárosi tanács, illetőleg a közgyűlés azon a nézeten van, hogy a forgalom érdekében halasztást kell adni a villamos társaságoknak. Ily értelemben már fölterjesztést is intéztek a miniszterhez, aki azonban válaszában föntartotta rendeletét. A tanács még egy kísérletet fog tenni. Újból kifejti a miniszter előtt, hogy január elsejéig a társaságok nem képesek megfelelni amaz előfeltételeknek, melyek a rendelet következtében szükségesek, s igy a közönség vallja kárát a reformnak. Kérni fogja a minisztert, hogy a rendelet életbelépésének dátumát tolja ki 1905. január 1-ig. Mindenesetre helyesebb lett volna, ha a társaságok már a tavasszal hozzáláttak volna kocsiparkjuk szaporításához, de mert ez nem történt meg, s a közönség tényleg inkább szorong a kocsikban, semmint gyalog járjon vagy óraszámra várakozzék: ennélfogva kívánatos, hogy a miniszter meghallgassa a főváros előterjesztését. Magyar székesfőváros
