Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)

1902-06-01 / 22. szám

io. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS ' ' Í902 junius í.

beházalják és heti meg országos vásárokon kirakodva, a legális, adót fizető kereskedőket és az egész kereskedelmet oly elemek, kik az államháztartáshoz jóformán mivel sem járulnak, gyökerében megtámadják és elpusztítják.

A legtüzetesebb tanulmány tárgyává tettük úgy a házalásra, valamint a vásárok látogatására és az azokon eszközölhető árusításra vonatkozó összes törvényeket, rendeleteket és szabályrendeleteket és ez alapon mondhatjuk, hogy úgy a házalás, mint a vásári árusítás nevezetesen két irányban szakítják át a törvény által az állandó üzlettel bíró kereskedők védelmére felállított korlátokat.

Először : házalás utján kerül eladásra külföldi és nevezetesen osztrák áru. Másodszor: a házalást és nevezetesen a heti vásárokon való kivételes árusítást az úgynevezett „felvidéki házaló kereskedők“ számára teremtett és fentartott kiváltságok kizsákmányolásával illetéktelen egyének nagy mértékben gyakorolják.

Ami az árucikkeket illeti, határozott rendelkezést tartalmaz a házaló kereskedés tekintetében alapvető 1852. évi szeptember 4-iki császári nyilt parancs, a mely tudvalevőleg az 1878. XX. t.-c. folytán mind a mai napig érvényben van. (1855. március 3-án kelt 7384. számú kereskedelmi miniszteri rendelet.)

E nyilt parancs 12. §-a igy szól: „Azon áruknak, melyekkel házaló kereskedés űzetik, belföldről szár- mazottaknak és a bélyeggel, továbbá a kitől vétetik, vételi kimutatásokkal ellátva kell lenniük.“

A 19. §. pedig büntetéssel és a házaló kereskedésre nyert jogosítvány elvesztésével sújtja azokat, „kik magukat áruik belföldi származása iránt kellően igazolni nem képesek“.

Kétséget nem szenvedhet, hogy a nyilt parancs ideje óta bekövetkezett közjogi helyzethez képest „belföldi“ származású áru alatt csakis magyar ipartermék értendő, a mit megvilágít a kereskedőről szóló 1875. évi XXIX. t-c. és például az 1881. évi április 7-iki 12766. számú pénzügyminiszteri rendelet, amely mindkettő éppen a házalókra vonatkozólag a „belföldi“ szót ebben a helyes közjogi értelemben használja.

Nyilvánvaló tehát, hogy házalás utján csakis magyar származású vasáru-cikket enged a törvény áruba bocsájtani és azért törvényes alappal bir azon kérelmünk, hogy Nagyméltóságod utasítani méltóztas- sék az arra hivatott közigazgatási hatóságokat, hogy a házalás utján eladott vasáruknak magyarországi származását a legszigo. ubban ellenőrizzék és minden kihágást a jogosítvány elvesztésével büntessenek.

Itt mindjárt megállapíthatjuk, hogy a felvidéki tótok által árusított cikkek, de különösen kaszák, lakatok Magyarországban egyáltalán nem készülnek és fent hivatkozott császári nyilt parancsnak alaptétele van megsértve.

Ugyanígy kell eljárni a he'iváslrokon akár szekerekről, akár vásári sátorokban vagy egyáltalában kirakodva árusító felvidéki házalókkal szemben is, mert ezeknek sem házalási, sem kivételes hetivásárlátogatási jogosultsága nemcsak hogy nem ad jogot külföldi, illetőleg osztrák vasárucikkek árubabocsájtá- sára, de sőt (ha a szokásjogon alapuló kiváltságuk eredetét és törvényszerű fejlődését vizsgáljuk) megállapíthatjuk, hogy kivételes joguknak épen az az értelme, hogy házi iparcikkeiket és megyéik, illetve községeik ipari készítményeit adhassák el.

Kétségtelen ez a császári nyilt parancs 17-ik § ából, amely egyáltalán nem tesz kivételt sem az ugyanottani már idézett 12. és 19. §. alól és amely 17. § nak e) pontja az ebben megjelölt felvidéki házalókat nemcsak hogy ki nem veszi a külföldi áruk eladásának tilalma alól, hanem egyenesen saját vidékük áruiia szorítja.

A nyilt parancsnak a felvidéki házalókra vonatkozó rendelkezéseit kiszélesítette a cs. kir. keresk. minisztérium által az annak idején fenállott budai csász. kir. helytartósági osztályhoz intézett 1854. évi febr. 5 én 270 sz. alatt kibocsátott, valamint ugyanennek 1857. febr. 18-iki 26930. sz. rendelete, majd pedig a m. kir. földmivelési ipar és kereskedelmi minisztériumnak 1868. október 30 iki 7085. számú, a kereskedelmi minisztériumnak 1884. évi 42,458., 49,328., továbbá 1885. évi 14,735., 30,507., 18888. évi 7925. sz. rendelete és legnevezetesebben az 1884. évi XVII. t.-c. 50. §-át módosító 1887. évi XVIII. t.-c. 2. §-a és az ennek végrehajtása iránt kiado.t 1887. május 1-i 21.350. számú miniszteri rendelet.

E törvényes intézkedések a kiszélesítést, egyrészt az áruk tekintetében, másrészt az elárusitásra jogo- sittottak tekintetében s végül oly irányban eszközölték, hogy a házalási kiváltságot előbb szekerek és segédek alkalmazásával, utóbb országos vagy hetivásárokon kirakodva való elárusitással engedték egybekapcsolni

Azonban egyetlen egy sincs ez intézkedések között, amely a felvidéki és ezekkel egyenlő kiváltságu házalókat s jogosult vándoriparosokat, osztrák vagy más külföldi vasárucikkek eladására feljogosítaná.

Rátérve most arra, hogy a házalást és nevezetesen a hetivásárokon való kivételes árusítást az úgynevezett felvidéki házaló kereskedők számára teremtett és fentartott kiváltságok kizsákmányolásával illetéktelen egyének gyakorolják, visszás állapotot teremtett az, hogy az 1887. évi XVIII. t. c. 2. §-a csak általánosságban mondta ki, hogy: „A felvidéki házaló kereskedők, kik a régi szokás alapján a hetivásárokat látogatták, eddigi joguk gyakorlatában megbagyatnak.“ De sem törvény, sem annak indoklása, sem a végrehajtási rendelet nem állapította meg, hogy mely köz-, ségek lakói értendők felvidéki házalók alatt, mily terjedelmű e jog és minő természetű és származású árucikkekre vonatkozik, ügy, hogy fenmaradt az a határozatlan és zavaros helyzet, amelyet a fentebe idézett törvényes rendelkezések teremtettek, de sőt az ekként fenhagyott jogbizonytalanságot utóbb még ingadozóbbá tette a gyakorlat, amelyet téves útra vinni segítettek egyes oly rendeletek is, aminő az 1888. évi március 9 én kelt 7926. számú keresk. min. rendelet.

Kérelmünk e helyzet orvoslása érdekében az, hogy Nagyméltóságod intézk dni méltóztatnék annak leggondosabb megállapítása iránt, hogy a kimutatott s illetőleg igazolandó régi jogon, mely községek lakó- sai, mily terjedelemben és mily árukra nézve jogosultak az 1887. évi XVIil. t.-c. 2. §-ában foglalt kiváltságnak gyakorlására. Ennek megállapítása és a lajstromnak immár végleges lezárása után pedig a legmesszebb menő hatósági intézkedések volnának foganatositandók abban az üdvös irániban, amelyet a kereskedelemügyi magy. kir. miniszternek 1901. évi november hó 6 án 39,505 szám alatt valamennyi törvényhatósághoz intéz tt körrendeleté is kijelöl, hogy úgy az országos, mint különösen a hetivásárokon megjelenő felvidéki házalók ebbeli minőségüket ható