Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)

1902-01-12 / 2. szám

1902. január. 12. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS. szerű mondásban, hogy Budapest a Balkan kapuja s a magyar főváros az a pont, a hol Kelet a Nyugat­tal érintkezik. Arról a Tömegről, a vásárosok sokfé­leségéről és a fölhalmozott áruk értekéről, a mik ilyenkor Budapesten összetorlódtak, a mai nemzedék­nek nincs fogalma. A marhavásár helye a városon kivül volt, a sátrak százait azonban, a hol a külföldi kereskedők árultak, a város belsejében állították föl. A negyve­nes évek óta, mikor a Lipótváros már kiépült, a mai Erzsébet-tér volt a vásár- középpontja, ezt a tért hív­ták akkor Ujvásártérnek. A középen állott a régi kioszk s egy fából összerótt német színkör, melvet csak a hatvanas évek elején bontottak le. A kioszk körül állott néhány akáczfa, különben a tér megle­hetősen kopár volt, csak vásár idején népesült be sűrűn mindenféle sátrakkal. A sátorutcák vonalai ezután kihatoltak a Marokkoi-utcán s a Deák-téren át az országúira (igy hívták akkor a mai Váci- és Károly-körutat) és ott négyes sorban húzódtak föl egészen a Károly-kaszárnyáig. Ezekben a sátrakban legnagyobbrészt ruházati czikkeket, kész ruhát, czipőt, kalapot stb. árultak, melyet Bécs Brünn, Grác, Jaegerndorf és Billitz gyá­rosai, szabói és czipészei szállítottak ide több millió értékben. Az osztrák szövött és kötött áruk s a cseh­országi selyemszövetek gyárosai is milliókra menő forgalmat csináltak évenkint e sátrakban. A neutit- scheini nagyapák innen gazdagodtak meg tőlünk, mert akkor ők is kezdők voltak s ezeknek az uno­kái ma a legnagyobb ellenségei Magyarország önálló iparának. Rengeteg pénzt vittek Budapestről magukkal a hires norinbergi diszmüárusok is, a kiknek selejtes, de csillogó holmija nagyon tetszett az elmaradt Íz­lésű vidéki módosabb nemeségnek. Régi udvarházak­ban mai napig látni még itt-ott sárgarézzel kivert antik órákat feketére fényezett fakupolák alatt, me­lyek alabastrom-lábakon állanak s az ember elször- nyüködik, ha hallja, hogy szépapáink e tiz-tizenöt forint értékű lim-lomért néha czimeres ökörnek az árát adták oda, hogy szép vásárfiával lephessék meg asszonyaikat. Ez a Károly-körútig kinyúló vásár fönnállóit egész 1867-ig. A házsorok mentén lévő gyalogutakra nézett az egyik sátor, ezekhez háttal hozzáépítették a másik sort s ezek a kocsiutra néztek. A Károly- kaszárnyai mai helyiségben pedig ott voltak a vásá­rosok istállói s a mai fényes kirakatokból akkor egész utczahosszat csupa lófejek néztek ki az utczára. Ezekkel szemben állottak a floridsdorfi pipagyárosok és czérnaszövők, nemkülönben a sziléziai vásznosok, a hires rumburgiak. Túl rajtok árultak az oro z szőr­mések, a kik azonban leginkább a Medárd-napi vá­sárokat ejtették útba, a mikor az európai nevezetes­ségű lipcsei húsvéti mise-vásárról (Leipziger-Messe) hazautaztak. így volt az egész 1867-ig. A koronázás után helyet cserélt a pesti vásár. Az Erzsébet-tér parkká alakult, megkapta mai nevét és a sátrakat kiparan­csolták onnan. A Károly-kaszárnyán túl, a Kerepesi- ut szögletéig és a Dohány-utczában adtak nekik he­lyet, valamint a Kerepesi-utnak a Nemzeti színházzal szemben levő oldalán. 9 .■* De itt csak 1869-ig maradt a vásár. Abban az évben felszoritották a sátrakat a Széna-térre, melyet csak később neveztek ei Kálvin-térnek. Itt és a mai V mház-köruton, akkor Mészáros-utczában húzódtak meg a számra nézve már nagyon leapadt sátrak, a melyekben már nem árultak többé az ausztriai nagy gyárosok és boltosok, sem egyéb külföldi czé- gek. A vásárok jelentősége évről-évre rohamosan apadt, s a tanács végre a hetvenes évek elején ki­telepítette az országos vásárt a mai Ujvásár-térre, a mely akkor még Zsibárus tanya volt, ma azonban már szintén parkozva van és nevét nemsokára szin­tén elveszíti. Uj-vásártérnek a fővárosi köznép már úgy sem azt hívja, hanem azt az óriás területet, mely az Üllői-ut és a Soroksári-utcza vége közt te­rül el, az István-kórház és a közvágóhíd tájékán. Az ezredévi kiállítás esztendejében helyezte át ide a tanács az országos vásárt, a hajdani ferenczvárosi temető helyére. S a hol egykor a halottak csöndes birodalma volt, ott ugyancsak vidám és zajos élet folyik most négyszer évenkint. Mert a köznép csodálatraméltó szívóssággal ragaszkodik ahhoz, hogy országos vásá­ron vásároljon, bárha mindent, a mit ott árulnak, megvehet épen olyan olcsón bármely napon, bármely kereskedésben. A közgyűlésből. Hatvankilencz tárgy várta a városatyákat. Bizo­nyos volt, hogy egy nap alatt nem végeznek vele. A hatvankilenc tárgyat még meg is toldották egy csomó bejelentéssel és interpellációval. A bejelentések között legérdekesebb volt a főpolgármester javaslata, hogy kit küldjenek ki az Ehrlich-féle kályhagyár megvizs­gálására. Czigler Győző, Heinrich Alajos, Boross Soma, Waldhauser Adolf és Kasics Péter a bizottság tagjai, akik megfogják vizsgálni, hogy az Ehrlich-féle kályha­gyárban csinálnak-e kályhákat, vagy csak összeállo- gatják a külföldről hozott alkatrészeket. A bizottság összeállítása szerencsés. Az ellen nem tehet senki kifogást. Független hozzáértő emberek, akiknek nyi­latkozatát bizonyára megnyugvással fogja fogadni a főváros egész közönsége. Eulenherg Salamon a rendőrséget mosdatta meg. Számon kérte, hogyan történhetett mog, hogy Kecs- keméthy Győző olyan könnyen megugorhatott a fővá­ros pénzével. Még azt is tudták, merre hova akar utazni s még sem tette meg a rendőrség elfogatására az eredményes intézkedéseket. Még nagyobb panasza, hogy a rendőrség szinte tétlenül nézte, hogyan pusz­títják a munkátalanok a polgárok vagyonát. Eulenberg nagyon simán végezte a munkáját. Nem szive szeiint beszélt. Pedig kár volt. Végre mégis csak meg kell vitatni, hogy mire fizet a város évenkint két milliót. A törvény megtiltja a városnak, hogy a pénzéért be­leszóljon a rendőrség működésébe, do azt

Next

/
Oldalképek
Tartalom