Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-10-06 / 35. szám
10. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 190Í. október 6. ját féltette. Bécsben nem olyan álszemérmesek az emberek, mert még a Burg szomszédságában is megtűrik az illemhelyeket s nem lát benne senki semmi megbotránkozni valót. De ha csak elvi kérdésről lenne szó, megnyugodnánk a dologban. Nem szeretjük a pusztán elvi dolgokon való nyargalást. Az illemhely áthelyezése azonban több, mint hétezer koronába kerül. A vállalkozót nem lehet kötelezni, hogy a saját költségén helyezze át, mert a helyet a város jelölte ki. Tehát a városnak kell kidobnia megint a hétezer koronát. Ne csodálja azután senki, ha a város nem tudja rendbe hozni a háztartását. Egyik oldalon a kerületi érdekek forszírozzák az olyan kiadásokaat, amelyeket nem követelne meg föltétlenül a közszükség, másik oldalon a kormány hatalmi szóval kergeti be a várost olyan költekezésekbe, amelyek se nem méltányosak, se nem igazságosak. S akkor a jóléti bizottság tárgyalásokkal, akadémikus szónoklatokkal akarja megmenteni a fővárost a pusztulástól. Könnyű megjósolni, hogy mi lesz ennek a gazdálkodásnak a vége. De ha majd a katasztrófa bekövetkezik, mindenki menekülni fog a felelősség elül. Célszerű lesz tehát már most, amikor bekergetik a várost a veszedelembe, élére állítani a dolgot, nehogy azután a kormány megfeledkezhessék a saját ténykedéseiről s a veszedelemben magáról a felelősséget elhárítsa. A tanács nem hajtotta végre a miniszter parancsát, hanem a törvényben megengedett második parancsot provokálja. Ezt az alkalmat is fel kell használnia a városnak, annak a dokumentálására, hogy ha a város pénzügyei egészen meg- feneklenek, ahoz bizonyos mértékben a kormány helytelen intézkedései is alaposan hozzájárultak. A katonai ruharaktár. A katonai ruharaktár eddig Ó-Budán volt. A harmadik kerület szegény népességének az volt egyik legjelentékenyebb keresetforrása. Minden előzmény és minden ok nélkül a katonai kincstár elhatározta, hogy a meglevő ruharaktárt fölhagyja s az első kerületben, Kelenföldön újat épít. Az ó-budaiakat nagyon meglepte ez a határozat. Különösen amikor megtudták, hogy a katonai kincstár a ruharaktárnak Kelen- födön már teliket is vásárolt. Az ó-budaiak először a főváros igazságérzetében bíztak. Azt hitték, hogy a főváros törvényhatósága meg fogja akadályozni, hogy ő-Buda elveszítse egyetlen keresetforrását. Az a telek ugyanis, amelyet a katonai kincstár megvásárolt — nincs szabályozva, nincsen útja és nincsen csatornája. Az ut- és csatora- épités a fővárosnak közel félmillió koronájába kerül s az ó-budaiak abban bizakodtak, hogy a főváros mostani nehéz pénzügyi viszonyai mellett nem fog félmillió koronát kidobni azért, hogy amúgy is legszegényebb kerületét egészen tönkre tegye. Az ó-budaiak azonban nagyon ideálisan gondolkoztak. Ugylátszik, még nem tanulták meg, hogy a pénzügyi viszonyokra való hivatkozás csak üres frázis, amelyet akkor vesznek elő, amikor valamit nem akarnak, de ha akarnak valamit: arra mindig találnak pénzt. Így történt meg, hogy a közgyűlés megszavazta a közel félmillió koronát. Megszavazta noha a szabályozás végrehajtása szorosan véve nem is a fővárosnak, hanem a közmunkatanácsnak lenne a kötelessége. Az ó-budaiak ezek után már csak a kormány jóakaratában bíztak Meg akarták próbálni, hogy mi a jelentősége konkrét esetben a törvény, jog és igazság jelszavának. Küldöttség ment a belügyminiszterhez, aki kijelentette hogy az ó-budaiaknak igazuk van s nagy méltánytalanság, hogy Ó-Budát megfosz- szák a ruharaktártól. Széli Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter pártfogásáról biztosította a küldöttséget. Világos volt tehát, hogy a kormánynak s a katonai hatóságnak ellentétes a nézete. S miután alkotmányos állam vagyunk, csak természetes, hogy a katonai hatóság figyelembe sem vette a kormány akaratát. Most már a kormány és a katonai hatóság aközött hatalmi kérdés lett a ruharaktár helye. A belügyminiszter megsemmisitette a közgyűlésnek az ütés csatorna építésére vonatkozó határozatát s figyelmeztette a törvényhatóságot, hogy nagy igazságtalanság az, ha a főváros is segédkezet nyújt 0-Buda tönkretevéséhez. A katonai kincstár mindezzel nem törődött s még az épitő-engedelmet sem várva meg, az építést megkezdte. Egyúttal megíölebbezte a tanácsnak azt a határozatát, amellyel az épitő-engedelem dolgát függőben tartotta, amíg az ut és csatorna ügye eldől. A közmunkatanács amely nagy előszeretettel istápolja az első kerület ügyeit, az épitő-engedelem megadását határozta el. Ha magánember kér épitő-engedelmet, minden esetben megtagadták ha a telek szabályozva nincsen. A katonai kincstár azonban nem magánfél, annak meg kell adni mindent. Most tehát kedvére építheti a ruharaktárt. A kérdés most már csak az, Imi lesz az úttal és a csatornával. Föltételezzük a főváros törvényhatóságáról, htrgy a kormány figyelmeztetése után komolyan megfogja fontolni, hogy szabad-e egy törvényhatóságnak, amikor a legnagyobb pénzügyi zavarokkal küzd, félmilliót kidobni egy olyan építkezésre, amely nem a közérdeket, hanem csak egy vállalatot szolgál. Mert ha a katonai kincstár építi is a ruharaktárt, azt tolásnak, mint magánvállalkozásnak nem tekinthetjük. — Vájjon lehetséges-e az, hogy a város egy félmilliót kidobjon egy ipartelep javára, amikor az 1870. évi X. törvény alapján a szabályozás végrehajtása a közmunkatanácsot illeti s amikor a közgyűlés kénytelen volt a budgetből az összes közmunkát törölni, csakhogy a deficitet megszüntesse. Kíváncsian várjuk a jövő évi budget tervezetét. Annyi már kiszivárgott a tárgyalásokból, hogy a pénzügyi osztály a legnagyobb ridegséggel töröl mindent, csakhogy a deficitet elenyésztesse, vagy legalább a lehető legkisebbre csökentse. Úgy hallatszik, hogy most már az ügyosztály elvégzi a közmunkák törlését s (nem marad benne semmi közmunka. Kíváncsian várjuk, hogy a kelenföldi ut- és csatornaépítés költsége benne lesz-e ? Kiváncsiak vagyunk, hogy a ta-
