Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-09-15 / 32. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS. 1901. szeptember 15. a rettenetes küzdelem, a melyet minden tanitóválasz- táskor kifejtenek, eléggé bizonyítja, hogy tanítóságunknak éppen az a legnagyobb baja, hogy évenkint sokkal több tani'ó kerül ki a preparandiákból, mint a mennyi alkalmazást talál. Évről-évre rohamosan emelkedik azoknak a száma, a kik tanitódiplomával a zsebükben éheznek és nyomorognak, mert nem tudnak alkalmazáshoz jut ú. Mindinkább erősebben hangzik az a jogos óhajtás, hogy az állami tanítóképzők számát redukálják s ne ontsák a sok diplomát, ha egy falat fekete kenyeret sem tudnak hozzá adni. S ime föltámad a tanügy uj mesiása, a ki azt hirdeti, hogy még a város is állítson föl tanítóképzőt s a mikor rohamosan közeledik az anyagi züllés felé, évenkint százezreket dobjon ki csak azért, hogy az éhező diplomás emberek számát mesterségesen szaporítsa. Ezt hívják nálunk tanügyi politikának. Meghisszük, hogy a tanácsnak kedves dolog lenne a tanítóképző felállítása. Uj terrénum lenne ez a protekció gyakorlására. A tanügyi osztály hatalmát pedig mekkora mértékben növelné, ha a tanítóképző tanárainak is osztogathatná a protekció kegyeit. Legyünk őszinték A tanítóképző semmi más, mint a tanügyi osztályba a legutóbbi időben bevonult beteges nagyzási képzelődésnek a megnyilatkozása s az ügyosztályi hatalomnak az öregbítése. A kérdés csak az, hogy szabad e ilyen okok miatt a fővárosnak az adózó polgárok filléreit ok és cél nélkül sárba hajítani, hogy szabad-e ilyen fölösleges kiadásokat mesterségesen fölidézni, a mikor köztudomású, hogy a községi háztartás is, a polgárság is a legnehezebb s kétségbeejtő válsággal küzd. Nem igy gondolta ezt a törvényhatóság, a mikor soron kívül, becsületes és érdemes emberek mellőzésével segitette be Bárczy Istvánt a tanácsosi székbe. A trahoma hivatalos terjesztése. Nagy örömmel konstatálja a főváros mind m polgára, hogy Budapest közegészségügye az utóbbi időben nagymértékben javult. Igaz, hogy nagy és súlyos anyagi áldozatot kiván a közegészségügy, de szívesen meghozták az áldozatot. A tiszti főorvos a legnagyobb energiával igyekszik javítani a közegészség- ügyön s néha tulszigoruan kívánja végrehajtani az intézkedéseket. Annál meglepőbb most, hogy a belügyminiszter s a tanács az 1898. évi XXI. törvény világos és határozott rendelkezésével szemben megtagadták a trahomás betegek ápolási költségét. A hatóság intézkedésének az lesz a következése, hogy a szegény munkás, ameddig csak teheti, tagadni fogja baját s trahomával fog dolgozni a műhelyben. Ha ezt az intézkedést föntartják, rövid idő alatt tele lesz a főváros trahommás beteggel. Csodáljuk, hogy a tiszti főorvos közbe nem lépett s nem tette meg a szükséges intézkedéseket a trahoma hivatalos terjesz9. tése ellen. Előrelátható, hogy a hatóságoknak ez az intézkedése még komoly bajokra fog okot adni. Az a határozat, amely magában hordja a nagy veszedelmet, igy szól : A m. kir. belügyminiszter ur leiratával a budapesti kerületi betegsegélyző pénztár által az 1898. évi XXI. t.-c. 9. §-a alapján követelésbe hozott 2478 kor. 10 fillér táp- és segélypénz kifizetését következő indokolással tagadta meg. Azon trahomabete- gek, kik járólagosan (ambulantes) gyógykezelhetők, ingyen gyógykezelést nyerhetnek a székesfővárosban nagyobb számban levő kórházakban vagy más nyilvános rendelésekben, sőt a kerületi betegsegélyző pénztár központi rend-déíén is, ahol 3 szemorvos működik. A járólagosan gyógykezelhető trahomások, kiknek a rendelést hetenkint csak 2—3-szor kell felkeresniük,legtöbbnyire munkaképesek és csak egyes esetekben, a betegség fejlődésének vagy acerhatió- jának (újólagos fellobbanásának) idejére igényelhetnek táppénzeket, melyeket azonban, hogy az országos betegápolási alap vagy pedig az államkincstár lenne köteles viselni, ez az 1898. évi XXI. t. c. 9. §-a a) pontjának világos és félremagyarázhatat- lan szavaiból semmikép sem következtethető. Nem a járó betegekre vonatozik a törvényben említett házdagos gyógykezelés, hanem csakis oly betegekre, kik a nyilvános rendelésre, vagy a betegsegélyző •pénztári orvoshoz nem járhatnak, de egyelőre a kórházha sem szállíthatók, mely eset oly városban, vagy községben, ahol kórház létezik, alig fordulhat elő, miután ott a kórház könnyen hozzáférhető, hol azután ápolási költségeket a betegsegélyző pénztárak tagjaiért is az államkincstár fedezi, de a biztosítót1 nak netán járható táppénzt ez esetben a segélypénztár és nem az államkincstár tartozik fizetni. Miután ezen leirat szerint a m. kir. belügyminiszter ur, sem az eddig felmerült, sem pedig a jövőben az 1898. évi XXI. t.-c. 9. §-a alapján a betegsegély/ő pénztárak részéről az államkincstárral szemben követelésbe hozott illetőleg hozandó gyógy-, táp- és segélypénzeket megtéríteni sem fogja s különösen azért, mert az 1891. évi XVI. t.-c. alapján létesült pénztárak hasonló kiadásaikat csakis a kerületi elöljáróságok által kiadott hatósági meg- bizás folytán történt ápoláshoz történt hozzájárulás alapján hozhatják követelésbe, a tanács annak kijelentése mellett, hogy a székesfőváros területére hatósági megbízás folytán, való házi gyógykezelésnek egyáltalában helye nincsen, a^ I—X. kerületi elöljáróságokat felelősség terhe mellett a hatósági megbízás folytán való házi gyógykezeléshez szükséges helyhatósági igazolványok kiadásától eltiltja, miről tudomás és szigorú alkalmazkodás végett az I—X. kerületi elöljáróságok felzeíen értesiitetnek. Budapest, 1901. julius 30 án. A székesfőváros tanácsa. Horváth s. k. h. alpolgárme-ter. A határozat nagy meglepetést okozott, mert rákényszeríti a munkást, hogy a legnagyobb mértékben ragadós szembajával is a műhelyben dolgozzék s megfertőzze a társait. A kei ül éti. betegsegélyző pénztár fölebbezett a határozat ellen. A fölebbezés annyira világos, hogy ahoz nem kell kommentár. Csak fölhívjuk rá a tiszti főorvos figyelmét, mert első sorban az ő hivatása, hogy a trachomának mesterséges tenyésztését megakadalyozza. A fölebbezés igy szól :
