Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)

1901-09-15 / 32. szám

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS. 1901. szeptember 15. a rettenetes küzdelem, a melyet minden tanitóválasz- táskor kifejtenek, eléggé bizonyítja, hogy tanítósá­gunknak éppen az a legnagyobb baja, hogy évenkint sokkal több tani'ó kerül ki a preparandiákból, mint a mennyi alkalmazást talál. Évről-évre rohamosan emelkedik azoknak a száma, a kik tanitódiplomával a zsebükben éheznek és nyomorognak, mert nem tud­nak alkalmazáshoz jut ú. Mindinkább erősebben hang­zik az a jogos óhajtás, hogy az állami tanítóképzők számát redukálják s ne ontsák a sok diplomát, ha egy falat fekete kenyeret sem tudnak hozzá adni. S ime föltámad a tanügy uj mesiása, a ki azt hirdeti, hogy még a város is állítson föl tanítóképzőt s a mikor rohamosan közeledik az anyagi züllés felé, évenkint százezreket dobjon ki csak azért, hogy az éhező diplomás emberek számát mesterségesen szapo­rítsa. Ezt hívják nálunk tanügyi politikának. Meghisszük, hogy a tanácsnak kedves dolog lenne a tanítóképző felállítása. Uj terrénum lenne ez a protekció gyakorlására. A tanügyi osztály hatalmát pedig mekkora mértékben növelné, ha a tanítóképző tanárainak is osztogathatná a protekció kegyeit. Legyünk őszinték A tanítóképző semmi más, mint a tanügyi osztályba a legutóbbi időben bevonult beteges nagyzási képzelődésnek a megnyilatkozása s az ügyosztályi hatalomnak az öregbítése. A kérdés csak az, hogy szabad e ilyen okok miatt a fővárosnak az adózó polgárok filléreit ok és cél nélkül sárba hajítani, hogy szabad-e ilyen fölös­leges kiadásokat mesterségesen fölidézni, a mikor köztudomású, hogy a községi háztartás is, a polgár­ság is a legnehezebb s kétségbeejtő válsággal küzd. Nem igy gondolta ezt a törvényhatóság, a mi­kor soron kívül, becsületes és érdemes emberek mel­lőzésével segitette be Bárczy Istvánt a tanácsosi székbe. A trahoma hivatalos terjesztése. Nagy örömmel konstatálja a főváros mind m polgára, hogy Budapest közegészségügye az utóbbi időben nagymértékben javult. Igaz, hogy nagy és sú­lyos anyagi áldozatot kiván a közegészségügy, de szí­vesen meghozták az áldozatot. A tiszti főorvos a leg­nagyobb energiával igyekszik javítani a közegészség- ügyön s néha tulszigoruan kívánja végrehajtani az intézkedéseket. Annál meglepőbb most, hogy a bel­ügyminiszter s a tanács az 1898. évi XXI. törvény világos és határozott rendelkezésével szemben meg­tagadták a trahomás betegek ápolási költségét. A hatóság intézkedésének az lesz a következése, hogy a szegény munkás, ameddig csak teheti, tagadni fogja baját s trahomával fog dolgozni a műhelyben. Ha ezt az intézkedést föntartják, rövid idő alatt tele lesz a főváros trahommás beteggel. Csodáljuk, hogy a tiszti főorvos közbe nem lépett s nem tette meg a szükséges intézkedéseket a trahoma hivatalos terjesz­9. tése ellen. Előrelátható, hogy a hatóságoknak ez az intézkedése még komoly bajokra fog okot adni. Az a határozat, amely magában hordja a nagy veszedelmet, igy szól : A m. kir. belügyminiszter ur leiratával a buda­pesti kerületi betegsegélyző pénztár által az 1898. évi XXI. t.-c. 9. §-a alapján követelésbe hozott 2478 kor. 10 fillér táp- és segélypénz kifizetését követ­kező indokolással tagadta meg. Azon trahomabete- gek, kik járólagosan (ambulantes) gyógykezelhetők, ingyen gyógykezelést nyerhetnek a székesfővárosban nagyobb számban levő kórházakban vagy más nyil­vános rendelésekben, sőt a kerületi betegsegélyző pénztár központi rend-déíén is, ahol 3 szemorvos működik. A járólagosan gyógykezelhető trahomások, kiknek a rendelést hetenkint csak 2—3-szor kell felkeresniük,legtöbbnyire munkaképesek és csak egyes esetekben, a betegség fejlődésének vagy acerhatió- jának (újólagos fellobbanásának) idejére igényelhet­nek táppénzeket, melyeket azonban, hogy az or­szágos betegápolási alap vagy pedig az államkincs­tár lenne köteles viselni, ez az 1898. évi XXI. t. c. 9. §-a a) pontjának világos és félremagyarázhatat- lan szavaiból semmikép sem következtethető. Nem a járó betegekre vonatozik a törvényben említett házdagos gyógykezelés, hanem csakis oly betegekre, kik a nyilvános rendelésre, vagy a betegsegélyző •pénztári orvoshoz nem járhatnak, de egyelőre a kórházha sem szállíthatók, mely eset oly városban, vagy községben, ahol kórház létezik, alig fordulhat elő, miután ott a kórház könnyen hozzáférhető, hol azután ápolási költségeket a betegsegélyző pénztá­rak tagjaiért is az államkincstár fedezi, de a bizto­sítót1 nak netán járható táppénzt ez esetben a se­gélypénztár és nem az államkincstár tartozik fizetni. Miután ezen leirat szerint a m. kir. belügyminiszter ur, sem az eddig felmerült, sem pedig a jövőben az 1898. évi XXI. t.-c. 9. §-a alapján a betegse­gély/ő pénztárak részéről az államkincstárral szem­ben követelésbe hozott illetőleg hozandó gyógy-, táp- és segélypénzeket megtéríteni sem fogja s különösen azért, mert az 1891. évi XVI. t.-c. alapján létesült pénztárak hasonló kiadásaikat csakis a kerületi elöljáróságok által kiadott hatósági meg- bizás folytán történt ápoláshoz történt hozzájárulás alapján hozhatják követelésbe, a tanács annak ki­jelentése mellett, hogy a székesfőváros területére hatósági megbízás folytán, való házi gyógykezelés­nek egyáltalában helye nincsen, a^ I—X. kerületi elöljáróságokat felelősség terhe mellett a hatósági megbízás folytán való házi gyógykezeléshez szük­séges helyhatósági igazolványok kiadásától eltiltja, miről tudomás és szigorú alkalmazkodás végett az I—X. kerületi elöljáróságok felzeíen értesiitetnek. Budapest, 1901. julius 30 án. A székesfőváros ta­nácsa. Horváth s. k. h. alpolgárme-ter. A határozat nagy meglepetést okozott, mert rá­kényszeríti a munkást, hogy a legnagyobb mértékben ragadós szembajával is a műhelyben dolgozzék s meg­fertőzze a társait. A kei ül éti. betegsegélyző pénztár fölebbezett a határozat ellen. A fölebbezés annyira világos, hogy ahoz nem kell kommentár. Csak fölhív­juk rá a tiszti főorvos figyelmét, mert első sorban az ő hivatása, hogy a trachomának mesterséges tenyész­tését megakadalyozza. A fölebbezés igy szól :

Next

/
Oldalképek
Tartalom