Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)

1901-09-08 / 31. szám

6. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1901. szeptember 8 két hivatalvezető közül melyiknek van igaza, ezreket költenének vízórák beszerzésére. Ettől már azért is nagyon félünk, mert a két hivatalfőnök megint meg­talál békülní s akkor a vízórákat, ha már megvannak, a polgárok nyakába akasztják. Budapesti áradások - hivatalból. Tudja-e ön, tisztelt székes fővárosi polgártársam: mi az a hivatalos bölcseség? Bizonyára tudja, mert hiszen alkalma­sint önnek is volt már alkalma mint „fél“-nek megfordulnia bizonyos hivatalokban, betekintenie bizonyos hivatalos aktákba s egyáltalában egy rövid szempillantást vetnie abba a csodá­latos gépezetbe, amelyet hivatalnak, hivatalos eljárásnak és hivatalos észjárásnak neveznek, s amely nem egyszer oly sze- menszedett furcsaságokat cselekszik, hogy a jámbor szemlélő honpolgár nem tudja: nevessen-e, avagy boszankodjék e csele kedeteken. Ah, kedves olvasóm, elképzelem, mennyi boszuságot s ér­zett már önnek e bizonyos hivatalos eljárás avagy észjárás ! És, éppen a miért elképzelem, azért érzem most indíttatva magamat, hogy felhívjam a figyelmét a hivatalos bölcseségnek oly megnyilvánulására is, amelyben sokkal kevesebb a bor­zasztó, mint amennyi a mulattató és nevetni való vonás. Van egy miniszterünk, aki azáltal csináltat magának rek­lámot, hogy állandóan akkora kísérettel utazik, mint egy indiai maharadta; van egy miniszteri titkárunk, aki azzal csináltat magának reklámot, hogy mindig ott szerepel a kíséretben s egyebekben „jelenvolt“-ak között; de hogy olyan székesfővárosi tisztviselőnk legyen, aki az esővízzel reldámoztassa magát : ezt valóban még a legmerészebb röptű képzeletünkkel sem mertük volna soha feltételezni. A XX. század gyermeke előtt vajmi cse­kély tekintélye van már az égnek és az ő levegőjének s felhői­nek. Ez drót nélküli táviratozásra használja föl a levegőt, amaz viharágyukkal löveti a jámbor fellegeket, úgy hogy azok ha­nyatt-homlok menekülnek tova a bombáztatás elől; de olyan ember, aki reklámra használta volna fel a természeti jelensége­ket, esak most és az is csupán Budapest székes fővárosában akadt. Tóth Péter ő, a — hogy rímben beszéljünk — köztisztasági felügyelő. Nyáron, forró, száraz napokon majd kieszi a szegény fővárosi ember tüdejét az utcai por, amelyet a kocsiforgalom és az asszonyok szoknyái vernek föl a kövezet­ről; s akkor úgy áhítozik mindenki az öntöző kocsi és az ön- töző emberek útin, mint sivatagban a vándor az üdítő forrás után. De nem: az öntözés akkor lehetőleg szünetel. Tóth Péter­nek, a köztisztasági felügyelőnek egészen más tervei vannak az utcák öntözésére szánt vízmennyiséggel. Ő spórol; ő télreteszi az öntöző vizet azokra a várva-várt percekre, negyedórákra sőt órákra, amikor Budapest utcáin zuhog az eső, úgy kopogva a háztetőkön, mintha szakajtóból ráznák a sörétet valami pléh- táblára. Ekkor vezényli ki ő a maga csapatait s a viz-áradat- ban úszó kövezetekre és aszfaltokra mntatva, stentori hangon kiáltja 1 — Öntsd, vágd, nem apád ! De kivált hogy : — Addig öntözzétek, a mig vizes ! És a szakadó záporban csak úgy zuhog a nekiemelt öntöző csövekből a re'.tenetes sok vizsugár. Az emberek p°dig futva, sikoltozva menekülnek íöl az emeletekre vagy a lámpaoszlopokra. A gyöngébbek, akik nem tudnak hamar sem az emeletekre felszaladni, sem az esőtől síkossá lett lámpaoszlopokra felkuszni : odalent maradnak a gyalogjárón, kocsiuton — ahol a viz éppen utoléri őket — és egy darabig úsznak, kétségbeesetten küzdve a felülről is, oldal­ról is jövő áradattal, aztán kimerültén buknak a hullámok alá, s odafulnak. Csak élettelen holttesteiket veti fel később a höm­pölygő víztömeg, a hogyan eltorzult arccal tovább sodorja őket egy szebb, egy boldogabb világ felé, ahol a köztisztasági fel­ügyelő nem öntözteti agyon szakadó záporban az utcákat, de legalább nem is kell ezt a Caligulára emlékeztető vízpazarlást nekik megfizetniük az adóban. És mindezt azért, mert Tóth Péter helyet akar szorítani a nevének a történelemben az emberi bölcseség fejlődésének történetében. Egyszerű A kerületi orvos. Boldog emlékezetű Gerlóczy Károly alpolgár­mesterhez akart egyszer bemenni e sorok Írója. Deputáció volt nála s meg kellett várni, amíg azzal végez. Amikor a deputáció elment s becsukódott mö­göttünk az ajtó, elkeseredve fakadt ki az öreg ur: — Hiába beszél nekem akárki akármit, beam temek csak a jogászember való. úgynevezett szak­emberek, akármilyen okosak a maguk szakmájában, beamternek nem valók, a hivatali élet kötelességeit megélteni nem tudják. Látja ez a deputáció a halott kémlés dolgában járt itt. A kerületi orvos sem akarja, a tiszti orvos sem. Mindegyik a munkától akar mene­külni. Látja, jogászoknál ilyen dolog nem történhetik. Még nem hallo ta soha, hogy jogászember válogatott a munkában. Csak ne adjanak neki olyan munkát, amely az egyéni méltóságát sérti, hát nem kereskedik lovább. A halottkémlés csak orvosi funkció, mit akar nak hát Nem szeretem, ha a tisztviselő olyan nagyon mérlegre rakja a munkáját. Különösen nincsen joguk etre a kerületi orvosoknak, akiket a főváros vala­mennyi alkalmazottja közül a legjobban fizet. Fokáig méltatlankodott még az öreg ur. Azóta sokat gondolkodtam a dologról. Azt tudtam és érez­tem, hogy a ke'ületi orvos jó fizetést kap. Három- ezerkétszár korona évi fizetés csak azért, hogy na­ponkint a szegény betegeket kezeli. Elég tekintélyes mel ékkereset, mert a magángyakorlatát egy cseppet sem zavarja, sőt bizonyos tekintetben a magángyakor­latra még előnyös is. ,.

Next

/
Oldalképek
Tartalom