Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-03-25 / 12. szám
12 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1901. márczius 25, évi közmunkatervbe vegye be. Az eskütéri hid tudvalevőleg 1902. év tavaszára elkészül s igy a folyamodók most már nem látnak akadályt arra, hogy kérelmük kedvező elintézést ne nyerjen. Egy akta története. Elolvasandó ,,még ma.“ Boldogult Kada Mihály, Pest város néhai polgármestere, harminczkét év előtt javaslattétel végett átküldött egy ügydarabot a városi mérnöki hivatalhoz, és mivel sürgősen kellett a dolgot elintézni, kék czeruzájával kétszer ráírta és háromszor vastagon aláhúzta ezt a szót, hogy : ..Még ma!“ „Még ma!“ Az akta elment a mérnöki hivatalhoz, s mivel még csak délelőtt 10 óra volt, a referens, a kinek a kezéhez került, úgy gondolkozott, hogy délután 2 óráig még bőségesen van ideje az elintézésre, s éppen ezért föl sem bontotta, hanem — ismét- em, délelőtt 10 óra volt, — vette a felöltőjét, kalapját és leleszaladt „egy pohár sörre“ a Kigyó-utczába, a Scholtzba, mivel hogy ott mérték akkoriban a legpompásabban habzó sört. A sör kitűnő volt, s igy nem csoda, ha a referens az első pohár végén igy szólott a szomszédjához, ki mellette ült a sóskiflikkel megrakott asztalnál: — Igazán pompás! A szomszéd felkönyökölt az asztal pléh táblájára. — Én már a harmadikat iszom — felelte csöndes meg- elégültséggel. — És most fogom inni a negyediket. A referens megtörülte a bajuszát, s odaintette a kiszolgáló kisasszonyt: — Akkor én is megiszom még egygyel. Aztán „prosit“-ot kívánt egymásnak a két szomszéd, s beszélgetésbe elegyedett, úgy, hogy mire a mérnök a harmadik pohár sört is megitta, már fél tizenkettőre járt az idő. — Hogy, — nézte most meg óráját a referens, — nekem már mennem is kell. Egy nagyon sürgős aktát kell elintéznem. — Mit siet? — marasztalta a másik, a ki már az ötödik pohár fülét szorongatta, — ’sz elég idő van még. De hiába’ marasztotta, a referens nem maradt, hanem fogta a felöltőjét, kalapját és udvariasan búcsút vett a szomszédtól, ünnepies hangon szólván: — Nem, uram, a kötelesség mégis csak az első. Egy darabot katam a polgármestertől, a mit még ma el kell intéznem. Tetszik érteni: még ma ! Szólt és sietve ment föl a hivatalba, ahol rögtön leült az asztalához és kibontotta az iratcsomót. Kibontván, el kezdte olvasni; miközben azonban olvasta, érezni kezdte, hogy a három pohár sörtől — máskor délelőtt csak egyet szokott inni — ál. mosság vesz rajta erőt. — Nem szabad, — mondotta magában — ez az akta sürgős. — És még jobban elálmosodott. — Hiába, — szólott ekkor a főmérnök, — ma már úgy látszik, nem tudok figyelemmel dolgozni. S ezzel fogta ismét a kabátját, kalapját és hazament. A még ma darabot pedig betette az alsó zsebébe, hogy — úgymond — majd otthon elintézi még ma. Hazamenvén a télikabáttal együtt levetette az alsó kabátot is, és, hogy el ne felejtse elintézni az aktát, az egész iratcsomót átrakta a házi kabátja zsebébe, mert most házikabátot vett magára. Délután hozzá akart fogni a munkához, de épp ebben a perczben vendégei jöttek, s nemcsak, hogy nem dolgozhatott, de még a kopottas házikabát helyett is másikat kellett magára húznia. Mikor a vendégek elmentek, kissé már el is felejtkezett az aktáról, s mivel már lusta is volt még egyszer kabátot vál tani, aznap már föl sem vette többet a házikabátot, s igy csak másnap reggel, mikor már útban volt a hivatala felé, jutott az eszébe, hogy otthon egy „még ma“ darab n aradt a kabátja zsebében. De rost volt visszafordulni, gondolván, hogy majd elintézi délután, ha újra otthon lesz. Délutánig azonban a sok hivatalos teendő megint egészen elfeledtette vele az aktát, s aztán nem is jutott az eszébe egy hétig. Akkor megint eszébe jutott egyszer, hogy mit tartogat otthon a ruhája zsebében, de szerencsétlenségére ez véletlenül ismét épp olyankor történt, mikor nem volt odahaza. Mire pedig hazaért, megint megfelejtkezett a dologról, annál is inkább, mert az idő tavaszra for dúlván, másik könnyebb házikabátot viselt odahaza. Az előbbi házikabát a szekrény mélyébe került és nem is jött elő onnan többé, csak, mikor a mérnökné ő nagysága egy szép napon el adta a handlénak. A handlétól egy szegény czipészlegény vette meg, a kinek a nagybátyja véletlenül szolga volt a városnál, s mikor a czipészlegény megtalálta a vásárolt kabát zsebében a városi aktát, lelkiismeretesen át adta a városi nagybácsinak, ^gaz ugyan, hogy nem rögtön, mert ő is két hónapig folyton a zsebében hordozta, mindig csak olyankor jutván eszébe az átadás, mikor nem találkozott a városi szolgával. Végre azonban mégis átadta egyszer, s most már a városi szolga hordozta hat hónapig mindig a hivatalos kabátjában, mert folytonossan át akarta adni annak a szolgának, a ki a mérnöki hivatalnál szolgált, de mikor találkozott vele, éppen akkor mindig megfeledkezett az aktáról. Hat hónap múlva azonban egyszer ő is mégis csak átadta, s a mérnöki hivatali szolga most már vissza juttathatta végre a referens asztalára, ahol szépen odatette a több ^ iratcsomó közé. Azonban az is mindig elfelejtette figyelmeztetn a referenst, hogy egy eltévedt darabot tett az asztalára, mert neki is véletlenül épp akkor jutott örökösen eszébe a figyelmeztetés, mikor a referens nem volt ottan. A referens pedig, a ki a restanciákhoz elvből soha sem nyúlt hozzá, ugyan hogy sejthette volna, hogy egy még ma darab is van közöttük? A mérnöki hivatali szolga végtére, valami busz évre a történtek után meghalt, s uj szolga jött a helyébe, a ki meg éppenséggel semmit sem is tudott az elfelejtett aktáról. Időközben a referens is jól megérdemlett nyugalomba vonult, az ő helyéi is más foglalta el, s a Kada Mihály még ma darabja tovább is zavartalanul aludta a restanciák álmát, a többi öt-tiz-tizenöt és húsz év óta ott heverő ügydarabok között. És talán soha, még ma sem került volna elő tiszteletre méltó magányából, ha most harminczkét óv múltán, a minap takaritáskor össze nem vész a helyiségben a két hivatalszolga és az egyik a fejéhez nem vágja a másknak az egész aktacsomót. ,
