Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-12-03 / 46. szám
zet apasztások ügyét a tanács elé vitte s a tanács szomorú megadással konstatálta, hogy a mennyiben a pénzügyi-bizottság határozatát a közgyűlés magáévá teszi, abban az esetben ötvenegy dijnokot kénytelen a főváros elbocsáj- tani, mert ezeket az embereket csupán az átmeneti fizetésmegtakaritások terhére alkalmazták, — napidijaikat utalványozni tehát továbbra — fedezethiányában nem lesz lehetséges. A tanács legteljesebb mértékben megdöbbent a szomorú tény hatása alatt s kényszerűségében mást nem tehetett, mint hogy kimondotta, hogy a szerencsétlen napidijasokat nem lehet télviz idején világgá ereszteni, hanem a legrosszabb esetben is kiadják három hónapi járandóságukat, hogy abból addig, mig uj állást találnak megélhessenek. Igen fontosnak találjuk mind a három intézkedést. A legutóbbiról nem is kell ezt konstatálnunk, hiszen még a mai lassan felbuzduló kedélyeket is állandó és általános izgalomban tartja. A pénzügyi bizottságnak régi vesszőparipája az a panaszkodás, hogy a főváros költségvetésének föbaja a személyzeti kiadások túlságos nagy mértéke lenne, s a főváros híva- talnokai munkásságát nem használná ki eléggé. Megszokott, kivid állóknak tetszetős, hangzatos kijelentések ezek, melyek még a nagy nyilvánosság előtt is gyakorta zajos visszhangra találnak. Hogy is ne! Hisz olyan könnyű nem szeretni azt a tisztviselőt, a ki a törvények rendelkezéseit kénytelen szigorúan végrehajtani, a ki büntet, ha kihágást követünk el, minduntalan meghiv, idéz, okmányokat követel tölünk, adót szed, tárgyal, várakoztat, — sőt — tisztelet a kivételnek — nem is épen udvarias hangon látja el a bajunkat — ha zúgolódni merünk és igy tovább. Persze, hogy ez mind a fél érdekében, a törvény rendelkezései nyomán történik s az esetleges kellemetlen oldalai abból az egyszerű okból esnek igy — mert másképen nem lehet, hogy a tiszviselö nem szórakozásból várakoztatja a nyakán a feleket, - hanem mert tulhalmozott munkájával egy pillanat alatt el nem bánhat, — ilyesmikkel ugyan már kitörödnék? Nem, mi még mindig azt a világot érjük a melyben a hivatalnok gyűlöletes, zsarnok, a ki a polgárok zsirján hízik és uraskodik, — a ki hivatalos órák alatt sétál vagy a körmét piszkálja. — A tömeget értjük. A ki a hivatal belsejébe bele nem lát s a mit lát, azt félre magyarázza s meg nem érti — attól 4 egyebet nem várhatunk. — Ámde egészen egyebet várunk a pénzügyi-bizottságtól, s magától a polgármestertől. Ezeknek az uraknak tudniok kellene, hogy a főváros hivatalai —alig egy-két igen kis kivétellel — teljesen e’merültek a rengeteg munka súlya alatt, s a közigazgatás gépezete egyenesen felmondaná a szolgálatot, ha számtalan tisztviselő mégjogosan megillető szabadidejét isa hivatalos ügyek elintézésére nem fordítaná. Pedig ezt igazság szerint nem lehetne és nem is lehet megkívánni tőle. A főváros és alkalmazottja között alkalmaztatásakor kétoldalú szerződés jött létre, a mely szerint az alkalmazott arra vállalkozik, hogy a törvényszerű hivatalos órák alatt teljes erejéből dolgozik. A fővárosnak nincs joga annyi munkát b zni reá, hogy a rendes hivatalos órák alatt elvégezni képes ne legyen. Ez a kihasználása a személyzetnek még a humanizmus követelményeivel sem egyeztethető össze. Nem hisszük, hogy maga a polgármester úr is épen ilyen jól ne tudná a főváros hivatalainak túlterheltségét. A ki városi ügyekkel foglalkozik —- tudja és látja okvetlenül. Ha pedig igy van, miért van az, hogy a kicsavart czitro- mot még tovább sajtolják, — legalább is látszólagosan, — a külső világ előtt? A megrovás és rendelkezés ez esetben csak a járatlan tömeget ingerli a hivatalok ellen és legfeljebb arra alkalmas, hogy a néhány különösen am- bicziózusabb tisztviselőnek kedvét szegje. Nem állítjuk, hogy abban az óriási testületben csakugyan nem akadnának kevésbbé szorgalmas, vagy épenséggel hanyag tisztviselők is, — ezek azonban kivételek, a kik . személyenként felelősek főnökeiknek, — de miattuk az egész testületet, általános gáncs nem érheti. Czéltalan és oknélkül megalázó volt tehát ez az intézkedés, de mennyire eltörpül ahhoz képest, hogy most azt az ötvenegy napidijast elakarják bocsájtani. Ugyanazokat az embereket azért fogadtak fel, mert a munkájukra nagyon is szüksége volt és van a fővárosnak. Ki ne tudná, hogy a fővárosnál, — mint sok más helyen is, de sehol annyira, mint épen itt, — a munka oroszlán részét a napi- díjasok és a kishivatalnokok végzik. Sok ügyosztály, elöljáróság és más hivatal a legfontosabb munkákat dijnokokkal végezteti. Tekintsük csak az illetőségi ügyosztályt. Évek hosszú sora óta nem dijnokok végzik-e a fontos fogalmazói teendőket, még pedig a munkának olyan mennyiségű anyagát, a mely minden képzele1900. decz ember 3 . MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS
