Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-06-18 / 25. szám
1900. junius 18. hetők fel, mert bár korlátlanabbal fogadnak el zálogtárgyakat, mint a kir. intézetek, — de a becslésnél ugyancsak felelős, meghatározott fizetéssel alkalmazóit becsüs-hivatalnok működik, aki épen úgy a zálogtárgy puszta forgalmi értékét állapítja meg, mint a kir. zálogházak embere. A még meglevő, — szó szoros értelemében vett — magán üzletek tulajdonosai pedig igen érdekes rendszert léptettek az utóbbi időben életbe. Nem fogadnak el kisebb becsértékü zálogtárgyat 10 frt, a/az húsz koronánál és üzletkörükből teljesen törülték az úgynevezett „ingóságokat“, hanem csupán az ékszereket és értékpapírokat fogadják el zálogul. Erre az intézkedésre az a körülmény adott okot — állítólag, — hogy a fővárosban, különösen pedig a Belvárosban, a hol a legtöbb magánzálog üzlet virágzott — a bolt és raktárbér igen magas s igy a nehezebben kezelhető tárgyak zálogba fogadása n em fizeti ki magát, — aránylagosan megfelelő hasznot nem hajt. Ebben a két tényben, benne foglaltatik a magánzálog üzletek teljes és lelkiismeretes kritikája. Nekik a szegény ember kisebb értékű portékája nem kell; ők az állami intézetnél fokozottabb — bár aránylag nem túlságosan nagy 15—20%-nyi haszonnal meg nem elégszenek. Nekik csak a zsíros falatok, a dúsan fizető konczok kellenek. Mit jelent ez, ha nem azt, hogy a magán • zálogüzlet megszűnt humanitárius iutézmény lenni; hogy ezek az emberek maguk mondottak le a tisztességes közszolgálatról és csak a mesés haszonnal járó, koczkázatos, nagyszabású üzletek kultiválására kívánnak szorítkozni. A magyarázat pedig nem egyéb, mint, hogy a mai magánzálogházak ékszerkereskedéssel és váltóüzletekkel (bankházakkal) egybekötött intézmények, melyek a zálogház nevet alapjában véve csak czégérül használják, egyéb — néha rejtve, — néha nyíltan űzött másfajta, hasznosabban gyümölcsöző üzletük folytatásához. A szegény embernek, a maga kicsike becsületes kölcsönével itt nincs mit keresnie. Ez a gseft épen olyan távol áll a hajdani — ideális — emberbaráti intézményektől, mint az ószeresek, vagy uzsorások önző üzletköre. S épen itt a bökkenő. Ha a magánzálogüzletek régi rendeltetése* öreg becsülete — mint igaz is - immár megszűnt, miért bánnak velük a hatóságok még mindig a régi módon, keztyüs kézzel, óvatos elővigyázatossággal. Miért nem rángatják le sok, régtől fogva jól ismert szédelgésről a leplet minél előbb, miért nem rendszabályozzák meg az efféle mondva csinált zálogintézeteket a nagy közönség s a tisztességes kereskedelem és derék ipar érdekében egyaránt ? A kereskedők, iparosok számtalanszor felpanaszolták már azt az igaztalan versenyt a mit az efféle zálogházakkal egybekötött ékszer és órakereskedések az ő kárukra és közönség félrevezetésére hosszú idők óta jogosulatlanul és meg nem engedett módon folytatnak; a hatóságoknál azonban minden panasz süket fülekre talál. A főváros tanácsa hosszú ideig foglalkozott a magánzálogházak megrendszabályozásának eszméjével. Élénken emlékezünk még reá, hogy a különféle bizottságok a tanácscsal egyetemben széles medrü tárgyalásokat indítottak meg a közérdekű és nagyfontosságu ügyben. A mozgalmat azonban kettévágta a kereskedelmi miniszternek egyik közbevetett körrendeleté, mely a zálogházasokkal sz mben a különféle, a felületes bírálónak igen tetszetős rendszabályokat akar életbe léptetni. Ilyen a nyugtató rendszer, mely a közönséget védi a kapzsi zähl logos megkárosítása ellen, továbbá az a rendszabály, hogy ékszerkereskedést nem szabad a zálog üzlettel egy helyiségben folytatni. A rendelet valamennyi intézkedése igen derék írott malaszt, de semmi egyéb A miniszter rendelkezése jó néhány hónapja elhangzott, foganatosban' ugyan nem foganatosították, azonban épen elegendő volt arra, hogy a főváros nagy igyekezetére hideg zuhanyként szolgáljon, azt legalább jó egyelőre végkép lelohassza. A mióta a rendelet megjelent, mélységes csend honol mindenütt. A zálogosok dolgával ki sem törődik, ők pedig űzik kisded játékaikat tovább szép csendesen, a meddig csak lehet. Mindezt pedig az emberbaráti czégér alatt, a melyet ebben a hazában olyan igen szívesen és ügyesen használnak ki minden vonalon, a minden bokorban megtermő szélhámosok. Igazuk is van : a publikum jámbor és türelmes, a hatóság pedig közömbös. Katasztrófa nélkül itt nem szokás öntudatra ébredni. A magánzálogosok ügye azonban mindenkép megérdemelné a közfigyelmet. Itt a katasztrófa csak igen ritka esetben következhetik el. Lassan ölő szu emészt erre felé, mely az idők során öli meg a becsületes törekvések lombos fáját. Mentsék meg, a kiknek módjukban áll, a mig nem lesz késő és kidölté- ben sok hasznos gyümölcsöt maga alá nem temet. A király-utczai gésák. Érdekes küldöttség készül a főkapitányhoz a Király-utcza boltányai miatt. Az ősidőktől hirhedt utcza két különböző részből áll. A belső, szükebbik fele hangos az éjjeli élettől. A régi pesti korhelyek hajdanta is a „kék macska“ füstös termében lesték a hajnal pirkadását és a mai kirugó fiatalság is — mikor már minden egyéb tisztességes és kevésbbé tisztességes szórakozásból kifogy, — a belső Király-utcza sántánjainak tivornyáiban keres vigasztalást. Ehhez képest azután természetesen az utcza éjjeli közönsége is a szükebb helyi viszonyokhoz simul és olyan egyénekből kerül ki, akik sok érthető okból kerülik a nappali világosságot. Egészen más azonban a Király-utcza külső része, a Nagykörúton túl. Itt nyoma sincs az éjjeli dorbézolások tanyáinak csendes, tiszta levegőjű, és válogatott közönség lakta útvonal ez, a melyen már mintegy elömlik a tőszomszéd városligeti fasor üdesége. Ennek a külső Király-utczának a legújabb nagy csapásáról szól most a bús krónika. A Király-utcza szégyenéről: a 104. számú házról. Ennek a dísztelen földszintes háznak a lakosai megrontják az egész környék tisztaságát, felzakiatják a tisztességes lakók békés nyugalmát, szégyenpirba borítják a legmegrögzöttebb vén korhely ábrázatát s megbotránkoztatnák még az arra vetődő ötkapitulácziós strázsamestert is. Hallatlan dolgokat panaszolnak el a külső Király-utcza lakosai. A 104-es számú házból, mint eső után a békák, este 7—8 óra tájban elözönlik az utczát a festett szépségek, a kiknek errefelé egészen sajátos szokásaik vannak. A nyílt utcza során kankánt, tánczolnak, a járókelőket a legocsmányabb hangos megszólításokkal háborítják fel; naponként fü'siketitő sikoltozással tépik meg egymás haját — a kon- czon való marakodás közben — az utcza közepén, s ugyancsak naponta történik meg, hogy egy-egy vérmesebb természetű járó-kelővel összeverekednek. A környéken nem lehet' alkonyat MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS
