Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-02-06 / 6. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. február 6. A segédektől stb. behajtandó I-ső osztályú évi 2—4 frtos adóra nézve pedig hozzák be a bárcza rendszert percentuaticióA dolog nagyon egyszerű. A háztulajdonosok által lakóikról vezetett pontos jegyzékek alapján minden órában tudhatják, hogy mely házban milyen nevű és foglalkozású ember lakik akár önállóan, akár albérletben. Alkalmazzanak kerületenként kellő pénzbeli biztosítékkal olyan beszedőket, kik tisztán az I-ső osztályú kereseti adónak havi vagy heti részletekben való beszedésével foglalkoznak. Nem rendes fizetés, hanem a beszedett adótól járó megfelelő percentuális jutalék fejében. Lássák el azokat megfelelően kiállított számozott bárczakönyvekkel és számoltassák le őket rövid időközökben, úgy a mint ezt a betegsegítő pénztárak és jobb berendezésű ipartestületek teszik. Ez a rendszer oly egyszerű, hogy czélszerüségét magyarázni is fölösleges. Sikere pedig biztos. És ha számot vetünk azzal a sok zaklatással, huza-vonával, irka-firkával, melylyel a jeleztük intézkedés jár, és a balsikert, melyet maga a pénzügyminiszter is érezni látszik, a midőn a gyári és ipari alkalmazottak folytonos hullámzására való tekintettel már előre jelzi, hogy a beszededen adót majd a kir. adófölügyelő igyekszik behajtani. Ha meggondoljuk azt a mérhetlen elkeseredést, melyet a pénzügyi adminisztráczió ezen ugyan nem új, hanem csak megismételt balfogása gyárosaink és iparosainknál szült, szóval ha mind azt a tömérdek szekatúrát, pénz- és időbeli veszteséget egybevetjük, melyet ezen pénzügyi kirohanás okoz és a bízvást remélhető fiaskót még hozzáadjuk, kétszeres kötelességünk olyan kezelő módszert ajánlani, mely az addigi sablontól nemcsak eltér, de biztosítékot nyújt arra nézve, hogy az elsőosztályú keresetiadót, csekély veszteséggel a nagy közönség és egyes társadalmi rétegek keserű zaklatása nélkül lehessen szedni. Az a fölvetett eszme, hogy a betegsegélyző és ipartestületi pénztárak államosíttassanak és általuk szedessék be az elsőosztályú keresetiadó, sok tekintetnél fogva kivihetetlen. Azért nem is foglalkoztunk vele. Ajánljuk indítványunkat a pénzügyminiszter úr figyelmébe. Nem minden rossz a mi új. Csak alkalmazni kell tudni. Szimatolók. (***) Világvárosi arányokat öltő fővárosunk társadalmának kaleidoszkópjából ma már természetesen nem hiányozhat az államrendörség polgári biztosa mellett a privátdetektiv sem. Vagyis az az egyén, a kit bárki megfogad, hogy jó pénzért bárki legintimebb viszonyait kiszimatolja. Csúnya foglalkozás biz ez, de jövedelmezőnek kell lenni, mert napilapjaink hirdetőrovatában nap-nap után ajánlják föl szimatolásaikat ezek a privátdetektivek. A ki ilyesmire vállalkozik, annak az immoralitás lejtőjének már nagyon alantas fokára kellett eljutnia. Mert ha nem tagadható is, hogy lehetnek, sőt bizonyára vannak társadalmi életünkben kompliká- cziók, melyek megoldására, fölfedezésére ilyen szimatoló nélkülözhetetlen, a tisztességesen gondolkozó mindig erkölcsi undorral fordul el olyan embertársától, ki amerikai véreb módjára folyton más titkainak vagy benső, a világra nem tartozó viszonyainak nyomában van. Alig néhány hónapja, hogy a lapok törvényszéki rovatában szerepelt egy ilyen szimatoló humoros „ megró vási kalandja“. Egy féltékeny férj megbízott ilyen privátdetektivet. hogy a felesége titkos utait nyomozza és az erre jó pénzért vállalkozott is, de hosszabb ideig eredménytelenül, a mi a férjet még inkább sarkalta. Végre is oda lyukadt ki a dolog, hogy a gyanakvó férj rajta kapta kedves nejét egy tét-a-téten magával a — privátdetektivvel. Ez a bohózatba illő jelenet, a sok közül világot vet a privátdetektivek foglalkozási módjára. Önként vetődik föl a kérdés, vájjon a jogbiztonság szempontjából szabad-e azt tűrni, hogy bizonyos egyének ezt a privátdetektivséget minden ellenőrző korlátozás nélkül mesterségként, kenyérkeresetül űzhessék. A foglalkozás ezen neme űzőjében okvetetlenül felkölti a zsarolás hajlamát és sok ember, a botránytól tartva, egy- egy ilyen szabadon üzérkedő szimatoló által, puszta fenyegetéseinek súlya alatt, tisztára kizsebeltetik. Az kétségtelen, hogy a privátdetektivek szimatolása mélyen belenyúl a társadalmi és családi viszonyokba és lelkiismeretlenül fölhasználva, sok és súlyos katasztrófának válhat szülőokává. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy bárkinek ne állna jogában más dolgát a saját érdekében valaki által kiszimatol- tatni. Bár szerintünk ez a legritkább esetben tisztes dolog. Hanem arról, vájjon azokkal szemben, kik ezt a foglalkozást kenyérkeresetkép űzik, nem kell-e föltétlenül olyan biztosítékot követelni, mely ezen foglalkozás tágterű visszaéléseinek a közmorál és a családi békének védelme érdekében kellő határokat szab és ezeket a szimatolókat rendőrhatósági felügyelet alá helyezi, szomorú mesterségüket hatósági engedélyhez köti? Az államrendörség által alkalmazott detektivről tudjuk, hogy polgáribiztos minőségében a titkos rendőrség tagja, kit titokzatos bűnesetek földerítésénél, valamint akkor használnak, mikor valakit az őt terhelni látszó gyanú folytán rendőri felügyelet alá helyeznek. A rendőri detektív működésének egyik lényeges föltétele az, hogy a közönség, mindenesetre pedig azok, kiket szemmel kisér, ne ismerjék. Székesfővárosunk rendőri detektivjeit ugyan mindenki ismeri. Sajátságos külsejük lépten-nyomon fölismerteti. De ez elvégre is a tolvajok és betörők dolga. Mi csak azt hangsúlyozzuk, hogy a mi rendőri detektivjeinket még a vak is fölismeri. A politikai detektívet, a Bach-korszak spiczlijét már nagyon nehéz fölismerni. Nem merjük állítani, hogy manapság is vannak, de tagadni se merjük. Azt tudjuk, hogy az emberek legveszedelmesebb fajtájához tartoznak és legutóbbi időben mint ágens provokátorok több alkalommal föl-föltüntek. A rendelkezési alap ezen pióczái egészen soha sem vesznek ki és a legjobb körökbe is befészkelik magukat. Áttérve az államrendőrség rendszeresített detektivjeire, róluk annyit szükséges tájékozásul tudni, hogy legügyesebbjei nem ritkán, megtért bűnösök sorából kerülnek.« A detektívet egy próbaévre a főkapitány veszi föl. A belügyminiszter vég
