Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-11-20 / 43. szám
1899. november 20. MAGYAR SZÉK KBFÖVÁROS 13 Ajánló-levél. Minthogy a „Magyar Székesfőváros“ egyes számaiból arról győződtem meg, hogy e lap a főváros közigazgatási életével és általában a főváros községi ügyeivel tüzetesen és behatóan foglalkozik és így a közigazgatás ismertetése és a tárgyalás alatt álló kérdések megvilágítása körül úgy a nagy közönségre, mint a közigazgatásra nézve hasznos szolgálatokat van hivatva teljesíteni: a lapot az érdeklődők figyelmébe szivesen ajánlom Budapest, 1899. évi május hó 31-én. Halmos s. polgármester. Hírek a városházáról. Az őrültek martyrja. — Adalék a lipótmezei forradalom borzalmaihoz. — A ki augusztus vége felé a lipótmezei villamos vasút környékén, kivált a Pasa-réten megfordult, mindenfelé har- czias állapotokat látott. A vasút mentén jobbról-balról hatalmas kőtorlaszok emelkedtek, a melyek mögött valószínűleg a nyaralók ellen fellázadt lipótmezei őrültek rejtőztek, élet-halál harczra készen. Egyik telek előtt azonban, a melyen éppen építettek, egy békés tégláskocsi állt, s augusztus 24-ikén estéről reggelre ezt is hatalmas kőtorlasz vette körül, úgy, hogy a kocsi se ki, se be nem bírt mocczanni a helyéből. Hogy a orlaszt a békés kocsi köré ki emelte, ma is rejtély ; egykorú történetírók följegyzése azonban arra enged következtetni, hogy a kocsi eltorlaszolása szintén az őrültek műve volt, a kiknek parancsnoka ilykép akart bosszút állani a nevezett telek tulajdonosán, a kit józan embernek tartott. Már pedig, mint 1899-ből fenmaradt adatok bizonyítják, a lipótmezei forradalom idejében a józanság valóságos élet-halálveszedelmet jelentett az emberekre nézve. Furcsának tetszik, de tény, hogy a ki akkoriban boldogulni akart, őrültnek kellett lennie, mert az őrültek lázadó csapatai, a melyek tombolva és üvöltve száguldtak keresztül-kasul a rónán, máskülönben kegyetlenül felkonczolták. — Veszszen ki a józanok átkos faja e mezőről! — ordították ilyenkor ujjongva. Természetes, hogy a kinek csak egy kis esze volt, inkább megőrült, csak hogy életét megmentse. Az emlitett telek tulajdonosa azonban nem akart, vagy nem tudott megőrülni, s ezért eszelte ki a lázadó parancsnok a szörnyű bosszút: hogy eltorlaszolják szegény embert a saját telkén, a hol tégláskocsin legyen kénytelen tölteni az időt a szabad ég alatt. Megjegyzendő, hogy a barrikádokat mindenütt a lipótmezei vasút építésénél alkalmazott munkások emelték, a kik valószínűleg kezére akartak játszani az őrülteknek. A körültorlaszolt tulajdonos még augusztus 24-ikén sürgős kérelemmel fordult Budapest tanácsához, hogy mentse ki kétségbeejtő helyzetéből. A tanács azonban, a mely, mint, sajnos, föl kell tételezni, szintén összejátszott az őrültekkel, vagy legalább is titokban pártfogolta őket, a szerencsétlen tulajdonos beadványát teljes két hónapig és még egy hétig hevertette, s csak azután, október 31-ikén utasította a hadi mérnöki hivatalt, hogy az eltorlaszolt telek, tégláskocsi és tulajdonos kiszabadítása iránt legközelebb intézkedjék. Erre aztán a hadi mérnöki hivatal, melynek tagjai között szintén több titkos őrült barát lehetett, 1900. februárjában nagynehe- zen elhordatta a körülzárt telekről a barikádot, s a téglás kocsiba fogott két ló, valamint a kocsin volt egy tulajdonos csontvázát, — mivel az őrültekkel időközben létrejött a kiegyezés, — a főváros hadi múzeumába szállíttatta, örök intő példájára a XIX. századvégi lipótmezei viszonyoknak. Unokák, a kik olvassátok e följegyzést, hullajtsatok egy könyet az őrültek martyrjáért és két döglött lováért. Anonymus nyomán : Józan. „Tessék a kalapot fentartani!“ Kérelem a városi tanácshoz. Azok a fővárosi polgárok, a kik az állami teherhez hozzájárulnak, e kötelezettségük teljesítése alkalmával tisztességesen, illemtudóan. sőt gyakran szánalmas meg- hunyászkodással viszik be a kerületi adóhivatalba pénzüket, keresményük egy részét adóképen. Budapestnek 700 ezer lakosa van s így átlag véve naponként 2—300 adót fizető polgár fordul meg minden egyes adóhivatalnál. Az adófizető, a mikor belép az adóhivatalok, az egyik kezében az adókönyvecskéjét, másik kezében az esernyőjét, vagy a botját tartja, a kinek pedig sem esernyője, sem botja nincs, az erszényét tartja a balkezében. Már most, a hivatalba lépés alkalmával illedelmesen leveszi a kalapját, s a míg a reá rótt terhet fizeti, a kalapját — akasztók nem lévén — vagy a számfejtő
