Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-09-11 / 33. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. szeptember 11. nében valamely távol eső városrészbe költözött — hogy ekkor és ekkor lesz, egy hónap múlva holmijának elárverezése. No hát ez az árverés, ez aztán valami felháborító szertelen. A fő- és székvárosi Hiéna-csarnok lefoglalt bútorokkal úgyis zsúfolt helyisége megtelik olyan alakokkal, aminőket a világ egyetlen tolonczháza sem tud produkálni. Ezek az urak az árverési hiénák. És ha valaki odamegy, hogy egy-egy darabot megvásároljon, vagy lefoglalt tárgyai közül egyet visszaváltson, na az ugyan jó helyre jutott. Egy pillanat alatt össze- röffen a hiéna banda — és hiába áll ott, két rendőr — ide- oda lökdösik a betévedt polgárt, sőt leköpik, s a leggyalázatosabban inzultálják. Azután megvesznek mindent úgy, ahogy nekik tetszik, egy-két krajczárt Ígérve egymásra, ami csak komédia, mert hiszen érdekszövetkezetet képeznek. És ez a fosztogatás így megy folytonosan Budapest főváros közepén, minden hét három napján. Tűri ezt a fővárosi hatóság s elnézni kénytelen a rendőrség. A polgárok utolsó holmiját elkótyavetyélik, az államkincstár nem kapja meg követelését, a végrehajtási költségek pedig óriásivá nőnek, a mihez hozzájárul minden kerület szállító szekereinek nagyösszegü fuvardíja. Ez a Hiéna-csarnok rendszere az ország fővárosában. Szégyen és szennyfolt, melyet mielőbb el kell távolítani. Ezt követeli az állam, a polgárság érdeke és a becsű letes közerkölcsiség! Illetőségi ügyek. . . . Et mine: recipe férnim ! — Illetőség? Van-e, ki e nevet nem ismeri ? Van-e kinek nem okozott keserű pillanatokat a siralomnak e puszta völgyében való sanyar- gásai közepette ? Oh te, szegény, szánandó földi halandó, kinek osztályrészéül jutott, hogy ezernyi bajaid árjában e porlepte város számos, vagy inkább számtalan hivatalainak labirintusába keveredjél, mert hogy valami kicsi kijárni való ügyed akadt: tudod-e mi az a nagy, lomha gépezet, mit a bölcsek úgy neveztenek vala el, hogy — adminisztráció? Te, jámbor felebarátom, ki fogcsikorgatva panaszolod, hogy — példának okáért — nyomorúságos számlácskádat, melyet a nagy masina egy asztalocs- kájánál szerényen benyújtani bátor valál, hogy majd egy másik ablakon a csekélyke pénzt kaphassad ki érte, — az óriás gép néhány évszakon keresztül emésztette, míg hő kívánságod teljesülésbe ment — te mondod azt, hogy fogalmad van róla, mi az az adminisztráczió! Vagy te másik lelkes porhüvely, kinek csupán egy máshonnét érkezett írásodat kellene által venni, még szót emelsz, hogy egypár hitvány hétig türelmed fonalát nyújtanod kellete? ? Alit tudsz te arról, hogy mi az az adminisztráczió! . . . Eredj, válts 3 erős forintok árán egy vékonyka papirost, melyet a hozzáértők az „illetőségi bizonyítváng“ tekintélyes czímmel ruháztanak fel, — akkor aztán meg tudsz sokat, nagyon sokat, miket avatatlan elméd képzeleted legtarkább szárnyain ringatózva is csupán bohó álomnak hitt vala. Való igaz, hogy keservesebb Isten csapását valaki fejére kívánni nem lehet, mint hogy illetőségi bizonyítványra szoruljon. Pedig ez a kellemetlen papiros manapság mind jobban és jobban szükégessé válik, s alig akad ember, ki annak előbb-utóbb hiányát ne érezné. A szegény ember, ha munka- vagy cselédkönyvet vált, akárki a katonaság előtt, vagy ha útlevél kell, illetőségét igazolni tartozik. Újabban mind több és több folyamodás, pályázat alkalmával az illetőség igazolását megkövetelik. Gyakran az anyakönyvvezető előtt különösen házassági ügyekben — szerepet játszik az illetőségi bizonyítvány. Árva-, szegénysegély, tápdíjas ügyekben, névváltoztatási kérvényeknél, első kérdés: hol az illetőségi bizonyítvány. Felsorolhatnánk még számtalan olyan esetet, hol ez az okmány nagy fotossággal bír — de a felemlített ügyek is eléggé igazolják, milyen tág tere nyílt az illetőségi bizonyítványok szükségességének, és ez a tér időről-időre folytonosan és fokozatosan bővül. Annál csudá- latossabb, hogy az ilyen gyakori használatú és nagy- fontoságu okmány megszerzése olyan kétségbeejtő nehézségekkel jár, mint az a valóságban tényleg van. A felsorolt ügyek jelentősége nyilvánvalóvá teszi azokat a sokszor mérhetetlen károkat, melyek a késedelmes lebonyolításukból eredhetnek, mégis lépten-nyomon azt kell tapasztalnunk, hogy azok, az illetőségi bizonyítványok hiányában tetemes fennakadást szenvednek. Általánosságban ezekért a bajokért a budapesti tanács illetőségi ügyosztályát szokták felelőssé tenni, mely bonyodalmas, minden munkaerőt megőrlő kezelésével és merész lassúságával méltán foglal helyet az ország leghírhedtebb hivatalai élén. A vád igaz, de azért a bajok főforrása nem itt van. Kétségtelen, hogy a fővárosi tanács ez ügyosztálya hallatlan és valóban szánalmas állapotban van. Erről azonban nem az ügyosztály, hanem a főváros tehet. Az illetőségi osztály hivatalnokai így is olyan emberfeletti munkát végeznek, minőt semmiféle más hivatalnok képzeletben sem ismer. Csak hogy akkora s amellé folytonosan változó, tehát gyakorlatlan személyzettel, mint két évtized előtt. A jelen idők munkaanyagát feldolgozni: képtelenség. Nem csak a város fejlődik, nem csak a népesség fokozódik, hanem az illetőségi ügyek is folytonosan szaporodnak, a mint az illetőségi bizonyítványt napról-napra több-több irányban megkövetelik. A mit pedig elvégezni nem lehet: az res- tánczia lesz. Restáncziának pedig lenni nem szabad, szól a polgármesteri ukáz. Ha pedig az ügyeket feldolgozni nem lehet, elintézni azonban mégis kell: akkor minden hozzáértő hivatalnok tudja, hogy elkövetkezik a síbolás. Ez a rejtelmes szakkifejezés pedig azt jelenti, hogy a megszorított hivatalnok csakhogy túl adjon az ügydarabon, valami könyű intézkedést tesz, melylyel azután egy bizonyos időre lerázta a nyakáról az aktáját. Ebből ugyan a félnek haszna nincs, de az ügy szépen meghízik tőle, s néhány hónapra élete ismét biztosítva van. Ezeken az állapotokon semmiféle polgármesteri rendelet nem segíthet; a gyógyulást csak egytől lehet várni, s ez a régen óhajtott szervezés. Tárgyalnak is erről már vagy tizenöt éve a városházán, de bizony ma sincs belőle semmi sem. Addig pedig a publikum várjon türelemmel, lássa a lassúságnak kárát százszor, ezerszer, csak hallgasson és reméljen! Azonban, mint már említettük is, a fővárosi illetőségi hivatalának ez a szégyenletes és tűrhetetlen állapota még nem egyedüli oka az illetőségi ügyek lassú és szomorú menetének. Hibás ebben a közönség, a törvény, a kormány, és minden hatóság egyaránt. A közönség, legalább is a magyar közönség, bár az illetőség fogalma magában véve annyira egyszerű és természetes, az iránt érzékkel és fogékonysággal jóformán egyáltalán nem bír. Mintegy magától megköveteli, hogy bár illetőségét igazoló okmányt fel nem mutat, az, hogy melyik község kötelékébe tartozik, egészen maga-
