Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1899-09-11 / 33. szám

i899. szeptember 11.

Magyar székesfőváros ?

sági árveréseknek legkevesebb 80°'0-a elmarad, azzal, hogy az adós vagy törleszt, vagy haladékot nyer, mit fog ezzel érni ezentúl a végrehajtást szenvedő, ha holmiját a foglalás után elhurczolják a közös csarnokba. Olyan nagy aparátnssal működő szervezetnek pedig, mint a bírósági árverések csarnoka, nem lehetne a transferá- lást az utolsó napokra hagyni, hanem annak — a tanács felterjesztése szerint is — vagy közvetlenül a végrehajtás tehát foglalás — után, vagy legkésőbb az árverés kitűzése idején meg kellene történnie, a mi az adósra nézve legalább is azt az időveszteséget jelentené, mely az árverés kitűzése és határnapja között eddig rendelkezésére állott. A mit tehát a magasabb vételárak következtében nyer a vámon, kétszeresen visszaveszti a transferálás révén. Azt a rendkívüli megelégedettséget és örömet pedig, melylyel a tanács dédelgeti kisded csemetéjét, feltalálhatni ugyan a jelentés türelmes papirosán, de a nagyközönség soraiban — aligha.

Még erősebben ostorozza az árverési csarnokintézményt a következő felszólalás:

A budapesti közönség keserű humora találóan nevezte el „Hiéna-csarnok“-nak a Károly kaszárnyának azt a dögle- tes levegőjű odúját, a hova a szegény adóhátralékos polgárok holmiját szállítják, a hol aztán azt hivatalosan prédájául dobják a szövetkezett árverési hiéna-hadnak. Budapest székesfőváros nagyérdemű tanácsának az a tagja, a ki ezt az árverési csarnokot kieszelte, csakugyan jó barátja lehetett az árverések ismert üzéreinek, de ellensége épp úgy az állam érdekeinek, mint azoknak a szerencsétlen polgártársainknak, a kik háromszori intés daczára sem voltak képesek adóhátralékaikat kiegyenliteni. Hogy ez igy van, azt nem lesz nehéz bebizonyítani, csak rá kell mutatnunk azokra az állapotokra, melyek a Hiéna-csarnok felállítása előtt fennállottak és a melyek ma fennállanak, valamint rá kell mutatnunk azokra a felháborító jelenetekre, az üzérkedés legvisszataszítóbb furfangjaira, a meynek színhelye minden hét három napján a hatósági árverési csarnok.

Adóhátralékosnak lenni s az adóvégrehajtó urakkal hivatalos ismeretséget kötni sem azelőtt nem volt, sem most nem valami kedvező állapot. Erről Budapest polgárságának az a három ötöd része bizonyára tanúságot tehet, mely már az adóbehajtás minden részleteit végig gyönyörködte. Az adóbehajtás azelőt is kérlelhetetlenül szigorú volt, most azonban felháborító a maga kegyetlen brutalitásában. Az azelőtti végrehajtásoknál, ha az adóhátralékos nem fizetett, megintette a kerületi adóhivatal kétszer, sőt háromszor. Ha ekkor nem fizetett, vagy — ami legtöbb esetben előfordult — nem volt képes fizetni; akkor megjelent nála a végrehajtó becsüsével és lefoglalt minden foglalhatót. És ezután következett még egy-két felszólítás a fizetésre s ha ez sem használt, akkor kitűzték az árverést a hátralékos lakására egy havi, vagy több határidőre, úgy hogy legalább meg volt adva az idő, mely alatt az adózó polgár adóját rendezhette. És a legtöbb esetben rendezte is. Mert a tények bizonyítják, hogy száz eset közül alig tíz esetben került vérgehajtásra a dolog.

Így az állam is megkapta a maga követelését, az adóvégrehajtó közegeket is megkímélték kötelességük legkínosabb részének teljesítésétől s a mi legfőbb, az adóhátralékost nem ütötték úgy agyon; nem vették el hitelét — így megélhetésének

egyik eszközét, — hogy három, sőt négy esztendő kellett ahhoz, míg valahogy öszeszeszedje magát s beállhasson ismét az állam legalázatosabb adófizetői sorába.

Az adóvégrehajtásnak ez a módja azonban, -— mely minden szigorúsága mellett is némileg humánusnak volt mondható — nem tetszett annak a nagyhatalmasságnak, mely a szé kesfőváros területén az adó-exekucziókat intézi. Módot kerestek arra, hogy miként lehetne az adóprést úgy rekonstruálni, hogy az necsak az adót szorítsa ki rohamosan, hanem még a szuflát is a boldogtalan adóhátralékosból. És ez sikerült is. Sikerült pedig oly módon, hogy abból az államkincstárnak sincs haszna, hanem igenis kára, az van.

A humanizmus és czélszerűség igéit hangoztatták, mondván, hogy az a rendsznr, ha az adóhátralékos lakásán árvereznek, káros az államkincstárra és a végrehajtást szenvedettre egyaránt. Káros, mert az árverés színhelyét, — mely rendszerint szűk magánlakás — úgy ellepik az ószeresek és a nem annyira tisztességes handlék, hogy oda más vevő nem juthat. így azután az előbbiek összebeszélve, úgy vesznek meg mindent, a mint akarnak, a minek az a következménye, hogy az államkincstár sem kapja meg követelését s a végrehajtást szenvedett sem szabadul meg adóhátralékától.

Hogy ez az okoskodás czélzatosan-e vagy sem, téves volt, az könnyen beigazolható. Az ugyan igaz, hogy az árverési hiénák akkor is gyalázatosán garázdálkodtak, de az első árverésen becsáron alól semmit meg nem vehettek. Továbbá az árvrésen minden hiéna-arczátlankodás dac-zára, megjelent és részt vett a közeli környék lakossága, s így a befolyó vételár jóval mágasabb volt mindig, mint a mostani rendszer szerint. Az államkincstár tehát nyert s a szerencsétlen végrehajtódnak csak egyszer kellett átesni az exekuczió utolsó stá- cziójának kínkeservén.

Az uj eszme azonban fel volt vetve s Budapest székes- főváros tanácsa nem mondott le annak kiviteléről. Megalkotta a Károly-kaszárnya egy szurtos barlangjában az úgynevezett hatósági árverési csarnokot, ezzel aztán valóban szabad tért nyújtott a legmagasabb fokú hiénagarázdáikodásnak. S ha meg volt keserítve ezelőtt is az adóhátralékos élete, ettől fogva úgyszólván meg volt mérgezve annak minden napja, órája, mert az adóvégrehajtási aktus most már új mederbe lépett.

A hátralékost most is először megintik s ha nem fizet, foglalnak nála. Ha a foglalás után két hétig sem képes fizetni, akkor kap egy „Figyelmeztetést“, hogy három nap alatt minden fölirt ingó-bingóját, az utolsó vánkosig elviszik a Hiénacsarnokba, a férgek birodalmába. Tehát a régi, — az árverés kitűzéséig eső egy havi halasztási idő helyett most kap három napot a hátralékos, a mely idő alatt, ha eddig nem volt képes, most szinte lehetetlenség, hogy adóját rendezze. Elmúlik a három nap s utána még két nap kinteljes várakozás közt s ekkor megjelenik az adóvégrehajtó, a becsüs, négy markos hordár s ez utóbbiak lehordják a végrehajtódnak minden holmiját a már készen álló teher-kocsira s elhajtatnak vele a Hiéna-csarnokba. És csak ezután értesítik a meg- exekvált embert — ha ugyan értesíthetik, mert az már szégye-