Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-05-15 / 20. szám
1899. május 15. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS tf helyett, hogy több, (le keskenyebb iitczát, szélesebb és kevésbbé mély telket konstruáltak volna, éppen a megfordított] a történt. De hát mi kifogást tehetünk a mély telek ellen? A főváros jövőbeli fejlődése mellett — a melyet különben a külterületen épült kaszárnyák, a folyton épülő villamos vasútvonalak, a pályaudvarok tervezett kihelyezése és egyéb intézkedések már eléggé sejtetnek — a telekárak nagyarányú emelkedése bizonyos. Hogy a házépítők a megvett drága telket a legjobban akarják kihasználni, az is bizonyos. Ebben csak azzal a korlátozással állanak szemben, hogy a háromemeletes ház udvara nem lehet kisebb az összes terület 15%-ánál, a négyemeletes házé pedig a terület 20°/0-ánál; a többi beépíthető, tehát be is fog épülni. De nemcsak egyszerű köriilépitéssel, hanem a telek mélységéhez képest egy vagy több kereszttraktus alkalmazásával. Hogy ez hogy fest, azt már a város belső részében is láthatjuk oly telkeknél, a melyek hátsó része eredetileg kert volt, a melynek fentartása azonban a változott értékviszonyok mellett már pazarlásszámba menne és azért beépül. Ez a vigasztalan czellarendszer az, a melytől a „kültelkek“ építkezését féltjük. A széles útvonalakra nyíló, de mélyen behúzódó hosszú telkeken épült bérkaszárnyáktól félünk, attól a szennytől és nyomortól, a mely a levegőtől és világosságtól elzárt hátsó udvarokban fog megszorulni. Hiába süti a nap a széles utczát, hiába söpri a szél végig, a bérkaszárnyák rekeszei ebből semmit sem fognak érezni. Ezt az előrelátó városrendezési programmot betetőzi azután az üdülésre szolgáló térségek hiánya. Pedig az ezekhez szükséges területeket a parczellázáskor nevetséges potom áron szerezhette volna meg a város, de hát úgy látszik, hogy az utczákat azért tervezték 8 ölre, hogy a lakosság azokban peripatetikus módon üdüljön. Hát biztosítjuk bölcs városrendezőinket, hogy ha sikerült is nekik egypár útvonalat megspórolni, annál több fog kelleni egykoron templomra, iskolára és vásártérre, de ha ezekre nem is, úgy tüdőbeteg-szanatóriumokra bizonyosan. ÁZ A Széehenyi-sétatér. A „Széehenyi-sétatér“, e század elején mint a katonai kincstár tulajdona az Uj-épület, németül : Josephinische, később Neu-Gebäude elnevezése alatt nagyon is ismeretes és 1787 — 1788-ban II. József császártól épített katonai kaszárnya területéhez tartozott s egy része lehetett azon 17,807 négyszögölnyi területnek, melyet Hülff Móricz Bálint, a város bírája és polgármestere elajándékozott. A katonai kincstár a várostól birtokba vett ezen területhez még a Pauer-féle 4050 négyszögölnyi és a Teleky gróf-féle 765 négyszögölnyi szántókat megvásárolván, az egész terület az 1824-diki felmérés szerint 22,622 négyszögölből állott, mely területből az Új-épületen kívül eső és 6517 négyszög ölet magában foglaló részt gyakorló térül használták. A katonai kincstár 1822-ben katonai czélokra a várostól nagyobb területet kívánván megszerezni, a megindított tárgyalások eredményként a két hatóság 1822. évi julius hó 18-án egy csereszerződést kötött, mely szerződésnek első pontja az Új-épület déli oldalán fekvő 6517 négyszögöl területet a város szabad rendelkezésére bocsátja azzal a korlátozással azonban, hogy a kaszárnya tűzbiztonsága végett megállapított határvonal továbbra is fentartandó lészen. A város birtokába bocsátott ezen kövezetlen, piszkos és esős időben posványos térség, a körülötte álló házak lakóinak nem kellemes látványt nyújthatott. Minthogy a város gondozását az elhagyott területre ki nem terjesztette, Széchenyi István gróf buzdítására több lipótvárosi háztulajdonos és lakos erre a czélra magántársulattá szövetkezett. Ez a társulat 1845-ben azzal a kérelemmel járult Pest város tanácsához, hogy az Uj-épület déli oldalán fekvő üres területet a környéknek szépítése, egészségessé tétele és egy kellemes üdűllő helylyé való átalakítása végett a társulatnak engedje át. Ez a társúlat előzetesen kinyerte a nádor beleegyezését és támogatását úgy, hogy a katonai hatóság is minden nehézség nélkül megadta az engedélyt arra, hogy az említett területet sétatérré alakítsák át. Az 1845. évi 8271. és 8289. sz. a. bemutatott kötelező okirat és nyilatkozat alapján ezt a területet Széchenyi István grófnak, mint a társulat képviselőjének 1845. évi junius hó 24-én átadták, illetve a társulatot ezen tér ideiglenes s feltételes birtokába ünnepélyesen beiktatták. A városi hatóság kikötötte volt : hogy ezen tér, jövedelmező állapotba jutása után, az emelendő épületekkel együtt minden kártalanítás kötelezettség nélkül a város birtokába visszabocsátandó; a sétatért pedig mindaddig, míg a társulat használatában van, azt saját költségén fentartani köteles és a közönség azt háboritlanul sétatér gyanánt használhatja. A társulat a katonai hatóság részére aláirt okiratban kijelentette, hogy ismerve a katonai kincstár és Pest városa között az 1822. évi julius hó 18-án kötött és még érvényben levő egyezséget, ennek értelmében a kaszárnya közelében épületet nem emel, sőt ha a hatóságnak erre a térre szüksége lesz, ezt minden kártérítés nélkül azonnal visszaadja s végre, hogy a kaszárnyából a térre nyúló kapuknak további használ- hatása végett a tér rendezésénél a kijárókra figyelemmel leend. A tér rendezését 1846-ban megkezdvén, az első fát Széchenyi István neje Seillern-Aspang Krescencia grófnő ültette. A társulat ezt a sétatért 1870-ig birta. A közönség kényelmére a társulat az ötvenes években egy kis kioszkot épített; ez azonban 1860-ban leégett, minek következtében a sétatért elhanyagolták s ily állapotban maradt mindaddig, míg az 1864-ben emelt szilárdabb épület bér- jövedelméből a sétatér, illetve a társulat viszonyai kedvezőbbé nem fordultak. A sétatér az építkezéssel jövedelmezővé vált. 1867-ben tárgyalások indultak meg ennek visszavétele iránt. A tárgyalások folyamán meghallgatott jogügyi bizottság 1870. évi 3854 számú jelentésével, hivatkozva a sétatérnek 1867. évi márczius hó 20-ig 189 frt 22 krral kimutatott jövedelmező állapotára, bekövetkezettnek jelzé azt az időpontot, a mikor a társulattól adott követelő nyilatkozat értelmében a sétatér a városnak visszaadandó. Minthogy a város pénzügyi viszonyai oly szerencsés helyzetbe jutottak, hogy a sétatért a társulat segedelme nélkül a város is fenn tudja tartani, a tanács Heinrich N. Jánost, mint a társulat időszerinti elül-
