Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-05-01 / 18. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 9 események következtében megszerezték a Margithidtól a Pálffi-térig elterülő telkeket a közmunkatanácstól, a ki a kezelése alatt levő fővárosi pénzalap javára csinálta azt a kedvező eladást. H. urék potom száz irtot adtak a telek négyszögöléért s a közmunkatanács boldog volt, hogy lerázhatta magáról a nem jövedelmező ingatlanokat. Igaz, hogy más halandó 200, sőt 300 forintot is adóit volna a kérdéses telekért, de a mit Holtzspachék megkaphatnak, miért kapja ezt más'? így történt, hogy a vevők, birtokában az olcsón szerzett telkeknek, hamarosan be is építették valameny- nyit s ma már tizenkét ház díszeleg a régi romhalmaz helyén. A paloták elkészültek s most csatornázás, vízvezeték, világítás, aszfaltos gyalogjáró és fával burkolt kocsiút kellene a háztulajdonosoknak Ez a kis rendezés 114,000 forintra rúg, mondja a főváros mérnöki hivatala. Az összeg nincs az idei butgetben, a mely lehetőleg ki van merítve, sőt a jövő évi közmunkaprogrammban sem szerepel. A Holtzspachéknak lakó is kell a palotákba, a rendezésnek tehát soron kívül, póthitel vagy kölcsönpénzből, de meg kell történnie. S most izzad a mérnöki hivatal, a számvevőség, a tanács, hogy nagy nehezen kiizzadja a közpénztár a 114,000 forintot. S nincs az egész adminisztráczióban egyetlen bátor ember, a ki erre azt mondaná: halt! Megállj és ne tovább! Holtzspachék igen jól számítanak. Ha a rendezés most történik meg, ők az eddigi rendszer szerint járó illetéket fizetik. Ha a rendezés a jövő évre marad, akkor az új kövezési és csatornázási járulék terheit kellene viselniök, a mi a 114,000 forintot tetemesen megapasztaná. E miatt siettetik Holtzspachék a rendezést. Reméljük azonban, sőt el is várjuk, hogy a tanácsban lesz annyi emberség és a háztulajdonos urakon nem könyörül meg a — nagyközönség rovására. Ennyi áldozatot hozhatnak a takarékosság oltárára. 1899. május 1. A Károly kaszárnya.* — A központi városháza helye. -= Irta : Schmall Lajos» Alig, hogy ős Budavára 1686-ban a török járom alul fölszabadul, Budán-Pesten már is több szerzetet találunk letelepedve. Az első egyike a Károly^kaszárnya történetével szorosan összefüggő Szervita-rend. A szerviták I. Lipót királytól 1688-ban kapnak engedelmet arra, hogy letelepedésük czéljaira egy alkalmatos helyet kereshessenek, melyet a város északi részén, még pedig részben a mai kolostoruk területén, részben a Károly-kaszárnya helyén meg is találtak. A birtokba vétel elé azonban akadályok gördültek. Az akkori tanács ellenezte a nagy terület átadását, a mit inkább óhajtott volna, hogyha házhelyekre felosztva, egyes polgárok birtokába jut. A város és a polgárság érdekét védő tanács * Adalékok Budapest székesfőváros történetéhez czimü müvéből. ellenzését azonban még sem lehet oly bűnül felróni, a mint ezt Römer FI. „Régi Pest“ czímű munkájában kiemelni igyekszik, csodálkozván azon : „hogy a város, a hasonló és nagyobb telkű magasabb állású és nagy befolyású magánosokkal nem ugyanazon módon bánt el“. — Továbbá, hogy: „a hatalmas főurakkal, a tanácsban ülő és a választott képviselőkkel rokonságban levő gazdagabb polgárt senki sem merte bolygatni“. Midőn Rómer a városi tanácsról így nyilatkozik, csak tanúságot tesz arról, hogy az akkori viszonyokat nem ismerte, vagy talán nem akarta ismerni, különben nem lép fel a tanács ellen oly vádakkal, a melyek teljesen alaptalanok. A tanács még nem volt az a hatalmas hatóság, mint a minőnek Rómer említette szavai után gondolnának, s a minővé csak később, még pedig a privilégium kiadása után vált. A tanács akkor még alárendelt testület volt, nem több egy községi elüljáró- ságnál, s végrehajtója a budai kamaraigazgató parancsainak. Ez az igazgatóság adományozott, még mielőtt a szerviták letelepedtek, a hatalmas főuraknak, nagybefolyású magánosoknak, különösen állami tisztviselőknek és katonatiszteknek nagyobb telkeket, ha nem is oly nagyokat, mint a milyent a szerviták kaptak. S minthogy a választott képviselők testületét Pest városában akkor még nem ismerték, az 1731-ben megalakult választott testület tagjainak gazdagabb rokonait a XVII-dik század utolsó éveiben, vagyis a szerviták letelepedésének idejében nem is lehetett — bolygatni, gazdag polgárokat pedig a telepítés első éveiben nem igen lehetett találni. Rómer nagyon elvetette a súlykot, szavai homlok- egyenest ellenkeznek további mondásával, a miből inkább az tűnik ki, hogy nem is annyira a tanács nézte kancsal szemmel a szerviták letelepedését, mint inkább a társ-szerzetek. A tanács a város érdekét védte, s ezt nem is lehet tőle rossz néven venni; ellenben azok a társ-szerzetek nem az egyház érdekében — a mennyiben az egyháznak mindegy lehetett, akár az egyik, akár a másik szerzet, jut a szép terület birtokába — hanem haszonlesésből saját egyéni érdekeik mellett szólaltak fel, vagyis a kerestyén katholikus vallás hirdetői a hét főbűnök egyikébe estek ; irigyelvén a szervitáktól a nagy területet. Midőn pedig két irgalmas szerzet és a jezsuiták csakugyan követelésekkel léplek föl a szervitáktól kiszemelt területre nézve, az utóbbiak, t. i. a jezsuiták csak úgy álltak el követelésüktől, hogy Budán, képzelt káruk pótlásáúl más birtokot kaptak. Később pedig a bécsi kormány szorította ki telkük egy részéből, hogy a rokkant katonák számára oda egy kaszárnyát építsen. Papi történetíróink bármiként vélekednek is a tanács ellenzéséről, meg kell vallani, hogy a tanács csak is a városnak jól felfogott érdekére tekintett, a mikor a szerviták telepe- dését meg akarta akadályozni. A kis város a bástyák közé szorulva, egyelőre kifelé nem terjeszkedhetett, s minthogy a nagyobb telkeket már is állami tisztviselők bírták, a város fejlődése meg volt bénítva, s még jobban békóba szorul, ha a szerviták a nagy területet elfoglalják, sőt a várost jövedelmében is károsítják. A nagyobb területeknek magánosok részére történt elajándékozása nem sértette a város érdekeit, a miért ez a tanácsot nem is bánthatta, mert bárki kapta is, az polgári birtokká vált s az maradt, forgott egyik kézről a másikra
