Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-04-10 / 15. szám
13 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. április 10. = f — Folyamodjék be a szegényházba. — Parancsolatjára, — dadogtam én, mig lelki szemeim előtt megjelent az Éden . . . akarom mondani a melegszoba és a mindennapi táplálék. Kihallgattak. Elmondtam nevemet, életem történetét s miután lakást is kellett bediktálnom, az oly rokonszenves hangzású Karpfenstein-utczát neveztem ki lakóhelyemmé, a hol legszívesebben sétálgattam el az ebéd idejét. Ezzel én el, a kérvény pedig felment a tanácshoz. A tanács áttette a kérvényt a rendőrséghez, a rendőrség véleményezés végett az illetőségi osztályhoz, az illetőségi osztály viszont a tanácshoz, a tanács álírt a szegényházi gondnoksághoz, a gondnokság jelentette, hogy nincsen számomra hely, de ha megürül egy hely, bejuthatok. Én minderről persze nem tudtam semmit. Nemsokára azonban a szegényházi Áponczok közül nehányan megtértek oda, a hol éjjel-nappal rendelkezésre áll a hely s kérvényem kedvezően intéztetett el, a tanács megkereste az elöljáróságot, hogy kézbesítse nekem a felvételre szóló végzést. Őszintén szólva, ha abban a kedvező helyzetben lettem volna, hogy csak félig-meddig lakással bírtam volna, nem kértem volna fölvételemet a szegényházba, sőt, a mikor lakóhelyet jelentettem be, némikép letértem az igazság egyenes útjáról, mert akkor már évek óta, hol a Margit-hid alatt, ho pedig a városligeti kis erdőben lakiam. Mikor kérelmemnek hely adatott, akkor már hatvankét éves voltam, s így összes rokonaim, a kik némikép segítettek, már mind megtértek a nagy Alkotóhoz s mint túlvilági Ápon- czok szerepeltek a világi statisztikában. A kedvező elintézésről csak úgy nem tudtam semmit, mint kérvényem kalandos utazásáról, s így ne tessék rossz néven venni, ha 62 és fél éves koromban, három napi szakadatlan éhezés és a kilenczfokos hideg arra a csúf gondolatra juttatott, hogy koldulásban keressek vigaszt üres gyomromnak. Tudom, hogy künn a külvárosokban ilyenkor nincs kitől koldulni, belépkedtem hát a Váczi-utczába. Erőm épen a rendőrrel szemben hagyott el, neki támaszkodtam a falnak s levettem a kalapomat s a járókelők felé nyújtottam. A kalap meg volt fagyva s az első rézkrajczár úgy kongott benne, mintha harangoznának. Erre figyelmessé lett a rendőr, hozzám lépett s kedvesen megszólított. — Mi a, vén salabakter, kend kódis ? — Nem én, kérem, hanem nincs mit ennem s kéregetek. — És kend nem tudja, hogy az tilos ? — Tudni nem tudom, könyörgöm — csak épen sejtem, hanem enni meg minden negyednap muszáj. — Azt kend nem érti, a mi muszáj, az a rönd, ippeg ezért, hozza csak kend az öreg csánkjait, osztég mars a fő- kapitányságra. Hát kérem, én bizony mentem. Lassan és bizonytalanul de gondoltam, ha becsuknak is, jobb dolgom lesz. Ott azonban egészen más történt. A főfő rendőr úr, az isten áldja meg még a haló porát is, azonnal fiakkert hozatott, engem betesséköltek a finom hintóba, mellém beugrott egy csinos rendőr úr, aztán mint a szélvész mentünk a városházára. Ott csak úgy ugrált mindenki a gyorsaságtól. Nosza fölvételi jegyet a szegényházba, mert hogy kóduláson kapatott. Bezzeg nem kérdezte senki, van-e hely, nincs-e, muszáj lenni, mondta egy méltóságosan haragos úr. Úgy ment mint a parancsolat, egy, kettő, megvolt az egész dolog, azután meg újra beültetlek a finom hintóba s a két tüzes paripa úgy odaröpített egyszeribe a szegényházba, mintha csak álom lett volna ez az egész dolog. Csak épen annyi időm volt, hogy elmondjam a rendőr úrnak, hogy hiszen folyamodtam én a szegényházba, csakhogy nem vettek föl. — Mert nem tudta kend öregem a módját. A sok irkafirka semmit sem ér. Tapéntat kell és eréll, amolyan rendőri, aztán mingyár ott van kend. Mert, hogy úgy is van könyörgöm, hogy a kit kóduláson érnek, azt rögtön föl kell venni, a ki pedig béfolyamodik, annak várnia kell sokáig, míg hely van, akkor azonban kézbesíteni nem lehet neki az örömhírt, mert hogy nincsen állandó vagy bejelentett lakása. A ki megtalálja e néhány soraimat, tegye közzé, a szegénység érdekében. Szerencsés Gerzsony, sz. h. áponcz. A propelleren utaztamban véletlenül akadtam rá ezekre a sorokra s kötelességemnek tartottam a derék Áponcz kívánságát teljesíteni Zboray Aladár. A mire nincs fedezet. A főváros háztartásában soha sem volt túlságos rend, de azóta, hogy a takarékosság a közigazgatásban szálló igévé vált, még a régi kevés rendszer is szétmál- lott. A takarékosság ürügye alatt nem kövezik ki a Váczi-utat, ellenben százezreket költenek apró terekre a Duna jobbpartján, a hol drága a telek, egészséges a levegő s a térre csak annak a néhány háziúrnak van szüksége, a kiknek a telke homlokzattal rátorkollik az új „parkra“. A takarékosság cziine alatt a tanács legutóbb újra megmentette a fővárost. Arról volt szó, hogy a Városligetben az ezredéves kiállítás alatt a fővárosi pavilion előtt elhelyezve volt két szökőkút-szoborcsoportot (Ligetinek : a Kacsázó leány és a Kákászó űú szoborművei) a Műcsarnok előtt levő parkban kellene felállítani, nehogy a gazdasági raktárban, a hová a kiállítás után kerültek, tönkremenjenek A felállítás 862 (nyolcz- százhatvankét) forintba került volna. A tanács azonban lemondott a költséges tervről, mert nincs rá fedezet. Esömérő a Láncz-hid mellett. Konkoly Thege Miklós miniszteri tanácsos a Láncz-hid budai fejétől északra fekvő parkban a csapadék-állapotokat feltüntető esőmérő felállítására kért engedélyt a belügyminisztertől. A miniszter a kérvényt a fővároshoz tette át, mint a terület tulajdonosához, s a tanács az engedélyt megadta.
