Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-04-10 / 15. szám
10 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. április 10 Sok szorgos kéz munkája, sok ember vagyonkája hever a földön szétfoszolva ott, a hol még most is sok munkás dolgozik a romok eltakarításán. Nem tudjuk, bűnös kéz, véletlen vagy gondatlanság következménye-e a vagy szerencsétlenség, hanem csak azt a sivár képet látjuk : halottak, árvák siránkozása és szomorúsága mindenfelé. Megdöbbentő' volt a katasztrófa hire mindenkire, azok a hírek, a melyek az áldozatok, a halottak számáról szólották. Szóval minden nagyobb szerencsétlenségnél meg-meg állunk egy perezre, megrezzenünk és ha emberi gyarlóságunkról erős kritikát mondottunk és az áhítat adóját leróttuk, akkor visszatérünk a mindennapi munkához, folytatjuk a régi közönynyel és indolencziával azt, a mit abbahagytunk. Székesfővárosunkban kiadták a jelszót: takarékosság minden vonalon, és mit tapasztalunk minden vonalon? gondatlanságot. A helyett, hogy minden alkalmat tanúlásra, minden szomorú példát előnyükre használnánk, tudomást sem vesznek róla, a nagytanácsban még csak említésbe se hozzák. Pedig a La Goubroni eset eszükbe juttathatná, hogy fővárosunk minden oldalról körül van véve lőportárakkal. Ott van Budán a promontori-úton egész közel a városhoz, itt a fejünk fölött alig öt pereznyire a gubacsi-határ, a hol szép mennyiségű robbantószer van felhalmozva. Azt kérdem, nem volna-e időszerű szóba hozni ezen veszélyt rejtegető lőportárak kihelyezését ? Nem látnak benne semmi roszat, hogy itt van egész közelünkben, minden oldalon puskapor, a mely a gyenge alapokra fektetett fővárosi házakat mind rombadöntené, robbanás esetén. Ha nem is tételezzük fel a tanácstól, hogy a puskapor feltalálója, feltételezzük mégis róla, hogy ismeri a puskapor veszedelmét és intézkedik, hogy ezek a lőportárak a városon kívül távolabbra helyeztessenek. L. B. A tolonezügyről. Valahányszor államrendőrségünk költségvetése parlamenti diskusszió tárgyát képezi, tolonczokról is elma- radhatannl valamelyes szó esik. A közigazgatási tevékenység ez elhanyagolt részletét épen napjainkban tüntette fel a maga valódi mivoltában az a t. honatya, kinek különben is vigyáznia illik egész Magyarországra. És bárha a fővárosi rendőrség ez egy ágánál kizárólag az állam fedezi a költséget, székesfővárosunk közrendjének szempontjából mégsem lesz érdektelen eme kiváló fontosságú kérdés fejtegetésébe bocsátkoznunk. A kik eddig e kérdéshez szólották, csaknem kizárólag a társadalmi megtorlás szempontjából fogták fel az ezernyi züllött alak sorsát. Pedig ezek elvégre is az emberi társaság bizonyos kontingensét teszik, a kiknek helyzete nemcsak helyi policziális, hanem socziálpolitikai szempontból is javitandó volna. Ezek azok az egyének, a kiknek javarésze még nem lépett a bún sötét ösvényeire, de az élet nyomora, beteges szervezet, vagy még betegesebb hajlandóság még a köznapi élet félig terített asztalától is szinte hypnotikus erővel valamenyijöket távoltartja. De a társadalom élő lelkiismerete mintha koronként mégis megszólalna, habár egyelőre csak az intéző hatóságok bírálatában ! Pedig társadalom és hatóság közösen mulasztották el eddig a bajok alaposabb orvoslását; egyik a maga nemtörődömségével, másik a legjobb szándékával is paralyzáló szervezetlenséggel, melyek karöltve eredményezték, hogy az e téren uralgó állapotok egyáltalán nem illenek egy fejlettebb kultúra keretébe. A ma divó társadalmi felfogás (egyébként nagyon helyesen) pl. azt sem tűri el, hogy a csirke az ő lábainak összekötőzésével személyes szabadságától túlságosan megfosztva legyen; és ha egy ebet ama bizonyos zöld kocsiba internálnak, az arra járók szive vérzik, szive fáj. Kivétel csak az a kétlábú tollatlan állat, melyet, vagy a kit naponként tuczatszámra helyeznek egy a kutyáénál mindenesetre megfelelőbb nagyságú zöld kocsiba, anélkül, hogy a közjótékonyság az effélék megelőzésére csak valamikor is gondolt volna. Pedig a hatóság, addig, mig kellő társadalmi segélyben nem részesül, a beraktározás fentvázolt módszerével épen a társadalom gunyja elől akarja elvonni ama szerencsétleneket Más kérdés azonban, hogy mig a székesfővárosban azt a sokszoros gúnynak kitett kocsit használják a dehonesztálás elkerülésére, vidéken mért viszik legfeltűnőbb kiséret mellett faluról-falura — s mért állítják így százszoros szégyenfa elé ezeket az u. n. átkelési tolonezokat, sokszor egy egész országon keresztül —- mig ugyanolyan nyilvános megszégyenítés mellett a szülőföld piaczára nem érkeznek. Vajon humánus, vajon szükséges eljárás-e ez? és megfelel-e annak a rendészeti megelőző tenden- cziának, melyet a tolonczkezelésre vonatkozó 9389./1885. II. sz. belügyminiszteri rendelet hangoztat. Tudni kell mindenekelőtt, hogy a tolonczanyag nagy része csavargókból, koldusokból és iszákosokból áll; tehát olyanokból, kik az erősebb lelki energia híjával vannak. Mindenesetre szerencse volna székesfővárosunkra nézve, ha ezektől az állandóan ide fluktuáló elemektől egyszer s mindenkorra megszabadulna. Az eddigi eljárás azonban ellenkező eredményre vezetett. Mert mi történik akkor, midőn a toloncz (férfiak és nők, a közerkölcsíség nem nagy előnyére heteken át őssze- zsufoltan) szégyen útjának végczéljához megérkezik? Az, hogy csak egyszer térjen ily kényszerű apostoli lábakkal az ő kicsiny falujába, többé ott keresetforrásra nem talál, családi életet nem alapíthat és a falú gúnyja csakhamar kiüldözi. Megfordított Antheussá lesz valamennyi, kik a hazai talajra dobatva, nem erőt, csak életcsüggedést szívnak magukba. Egyebet tenni úgysem tudván, természetesen visszamenekülnek abba a nagy városba, melyet már előbb megismertek és melynek zajos világában észrevétlenül megmaradni vélnek. Lelki energiájuk vajmi ritkán ébredvén fel, újból és újból hatósági elbánás alá kerülnek. Hatóságnak meg társadalomnak, mely őket a fentvázolt módón hontalanokká, erkölcsi zülöttekké teszi, ellenségeivé, és később a bűn eleve-jeivé is válnak; mig életük különös bűncselekmény a börtön, zöld kocsi és isten szabad ege közötti állandó circulus vitiosusban ér véget. A tolonezházunkat vizsgáló szabad ánglius képtelen volt megérteni ezt az állapotot akkor, midőn az ő há- romegy királyságában csavargók, részegek hathatós társadalmi gondozásban részesülnek, és a helyi rendőri szabályzatot képező lylaws-ok e részben csak a megfigyelő eljárást ösmerik. Miután így a nálunk divó tolonczkezelés nem annyira megelőző, mint inkább megtorló, hatásúvá vált, és sokszor egy súlyos büntetés mérvével is felér: javító tendencziája már csak igaztalan mivoltánál fogva sem
