Fővárosi Hírlap, 1937 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1937-12-22 / 51-52. szám
10 Budapest, 1937 december 22. Közigazgatási rémregény az Adria-paiota építési tervéről Harrer Ferenc dr. v. miniszter; a főváros ny. alpolgármestere elmondja pályájának legérdekesebb emlékét A Fővárosi Hírlap betöltött huszonöt esztendejének alkalmából kéréssel fordultunk Harrer Ferenc dr.-hoz, hogy az ő gazdag fővárosi múltjának legutóbbi huszonöt esztendejére nézzen vissza: vájjon milyen érdekes esemény emolkedik ki legjobban belőle. Nem alkotások és tervek után érdeklődtünk, Budapest egykori alpolgármesterének, a közügyek ma is egyik legaktívabb harcosának közigazgatási életéből a legérdekesebb emléket kértük. Es a kegyelmes úr nem is sokat kutatott emlékei között, hanem kapásból felelte, hogy az Adria-palota építési regénye jut legelőször eszébe, ha úgynevezett érdekes esetről van szó. Mint a visszaemlékezés mutatja, csakugyan érdekes volt az eset, izgalmas fordulataiban csakugyan regény, tele harcos fejezetekkel, mint ahogy a közügyekért vívott harcok nem voltak ritkák Harrer Ferenc pályáján és nem szünetelnek ma sem, ha jó ügyek védelméről van szó. íme a legérdekesebb emlék, amelynek a mi jubiláns lapunkban külön nyomatékot ad, hogy 1912-ben, tehát éppen huszonöt év előtt történt: — Mint iharci téma, egész pályafutásomon az Adria Deák-téri palotájának építési ügye emelkedik ki, amelynek története talán a konkrétumtól eltekintve is mindig tanulságos lesz. — Az Adria Biztosító Társaság 1912-ben megvette az Erzsébet-tér, Deák-tér, Deák Fe- renc-utca és Miatyánk-utca által körülvett telket, hogy azon székházat építsen. Mivel a telek keskeny volt, a Társaság úgy akart magán segíteni, hogy az utcából nagyobbítja meg telkét. Ezt a szándékát abba a tetszetősnek látszó formába öntötte, hogy a főváros részére árkádos csodapalotát épít. Persze nem a teleknek határán belül, — hiszen nem az árkád volt a fontos, — hanem az Erzsébet-tér gyalogjárójának négy emeletsoros épülettel való átépítésével. Hogy a gondolat még csábítóbb legyen, olyan rajzok is készültek, amelyek az Erzsébet-térnek köröskörül árkádszerű házakkal leendő beépítését tüntették fel, amely esetleg elfogadható megoldás megvalósítására semmiféle garancia nem volt. Hogy egyedül egy épületnek a szabályos alakú Erzsébet-térbe, a főváros egyik terébe három méterrel való hatolása a városépítési esztétika szempontjából a legnagyobb mértékben kifogásolandó volt, ahhoz nem fér szó; világosan mutatta ezt az egész sajtónak és a közönségnek a felháborodása a tervvel szemben, ami később közgyűlési interpellációban is kifejezésre jutott. — Ezzel az ellentállással szemben a Társaság minden erőt megmozgatott és minden fogást igénybevett, hogy szándékát megvalósíthassa. így először is nem a városi tanácshoz adta be kérelmét az elvi építési engedély iránt, mint az rendjén lett volna, hanem a Közmunkatanácshoz, vagyis mindjárt a másodfokú építési hatósághoz, amelynek hozzájárulását a következő módon nyerte meg. — Megválasztotta kipróbált kormánypárti korifeusokból álló igazgatósága élére a miniszterelnök közismerten legbizalmasabb barátját. Az új vezérlet alatt azután az igazgatóság felvonult a miniszterelnökhöz, kifejtette a terv nagyszerűségét és kijelentette, hogy a tervezett építkezés lehetővé tételét tartalékalapja tekintélyes részének magyar állampapírokban való elhelyezésével kívánja megszolgálni. Ezzel megnyerték a miniszterelnököt, aki magához kérette a Közmunkatanácsnak a kormány által kinevezett tagjait és a lelkűkre kötötte, hogy államérdekből a Társaság kérését kedvezően intézzék el. Ez meg is történt. És ezután került csak az ügy a fővároshoz, mivel a városi hatóság az engedélyezésnél nem volt mellőzhető. — Én, mint a városrendezési és magánépítési ügyosztály vezetője, a legélesebben foglaltam állást a tervvel szembén, és az engem támogató középítési bizottság tárgyalásai révén az ügy a nyilvánosság elé került és — mint említettem l— nagy port vert fel. A tanács osztotta álláspontomat és az elvi építési engedélyt megtagadta. A most már másodfokon határozó Közmunkatanácsnál az előzmények után természetesen nem lehetett a tanács elutasító határozatának helybenhagyását elérni és még természetesebb, hogy a belügyminiszter, akinek a két határozat eltérése miatt dönteni kellett, a Közmunkatanács határozatát emelte érvényre. — A társaság most már nyeregben érezte magát, úgyaunyira, hogy a valóságos építési engedélyt kérő beadványához csatolt tervekben már nem elégedett meg a gyalogjáró elfoglalásával, de még a kocsiút testéből is akart területet foglalni. — Az elvi építési engedély ellenére, én a kérelem elutasítását javasoltam és ezt az álláspontomat a középítési bizottság — amelynek a Közmunkatanácsban is helyetfoglaló tagjainak jórésze, a már megadott elvi engedélyre hivatkozva, most már az engedély kiadása mellett szállt síkra — ismét magáévá tette. Erre meghökkent a társaság és széles vonalon megindította az akciót, hogy a középítési bizottságéval összhangul javaslatomat a tanácsban leszavaztassa. Bódy Tivadar csoportvezető alpolgármester ugyan szívesen kiadta volna az engedélyt, mivel azonban én, mint ügyosztály- vezető, ellenkező álláspontot foglaltam el, az ügy testületi elintézése nem volt elkerülhető. — Az ügyben eddig* is előljárt igazgatósági tagokon kívül eljött hozzám maga az egyetemi tanár-elnök, aki egyetemi magántanári szívemen át próbált meglágyítani és ehhez „postillion d’amourként egy ilyen szerepre kevéssé alkalmas kollegáját is mozgósította. De felvonultatták a Társaság irodalmi stallumámak birtokosát is. Én rendíthetetlen maradtam, mivel azonban az érdekeltség a tanács minden egyes tagját és természetesen Bárczy István polgármestert is erősen munkába vette, nem voltam egészen biztos, hogy a tanácsban felül tudok-e maradni. — De mégis így lett. Bárczyt sikerült álláspontomnak megnyerni és ezzel a kérdés természetesen el volt döntve. , Persze, a felsőbb fokon való, közmunka- tanacsi es miniszteri döntés ezúttal is a Társaság javára szólt, és az árkádos palota — még sem épült fel. Hogy a tervvel szemben megnyilvánult ellenszenv vagy más ok birta-e rá az Adria Biztosító Társaságot, hogy az olyan nehéz küzdelemmel megszerzett építési engedéllyel nem élt, azt nem tudom. , —A káros tervnek minden áron való erőltetése azonban mérhetetlen károkat okozott a Társaságnak. A háború folytán ugyanis a telek éveken át üresen állott, míg végül a palota — most már természetesen sokkal nagyobb költségei — a maga telkén felépült, mint Budapest egyik legszebb épülete. Ez a huszonötéves történet nem csak érdekes, hanem nagyon tanulságos is. Megmutatja, hogy egy ember erélyes fellépése, amikor az igazság alapján áll, a legnagyobb erőkkel szemben is milyen hatályos lehet. Megmutatja, hogy egy (tanácsnoknak milyen hatalmat adott a függetlensége tárgyi kérdésekben. Tanulságos az ügy olyan idők számára, amikor változott közigazgatási rendszerben és szellemben kevésbbé történnek ilyen ki állások. És nem kevesebb tanulságot rejt magában az Erzsébet-térnek huszonöt év előtti problémája arra nézve, hogy városrendezési ügyekben milyen erőket, esetleg a maguk területén kívülálló erőket lis mozgatnak meg és milyen nehéz a városfejlesztési érdekeket megvédeni, különösen akikor, ha látszólagos közérdekű momentumokat is felhasználnak a közérdek ellen. Különvélemény a Nemzetközi Vásárról Ami 25 év alatt történt és amit még el kell érni A 25 év történetét összefoglaló mai számunk nem volna teljes akkor, ha nem mutatnánk rá arra a munkára, amelyet Budapest e negyed évszázad alatt gazdasági és idegenforgalmi fejlődése érdekében fejtett ki a budapesti árumintavásárok keretében, A magyar főváros áramintavásár-intézménye régebbi ugyan 25 évnél. Múltja visszanyúl 1906-ig. Nemzetközi viszonylatban is versenyképes, nagy intézménnyé ez a magyar vásár mégis csak akkor lett, amikor 1912-ben, vagyis ugyanabban az évben, amikor a Fővárosi Hírlap első száma napvilágot látott, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara vette át a vásár rendezését és gyors ütemben való kifejlesztését, nemcsak fővárosi és országos, hanem nemzetközi viszonylatban is. Budapestnek ebben az időben természetesen volt már általános és volt már gazdasági jelentőségű idegenforgalma is. Az első olyan szerv, amely céltudatosan szervezte, esemény köré csoportosította az idegenforgalom lehetőségeit, még pedig' nem is magáért az idegenforgalom kedvéért, hanem azért, hogy vidéki és külföldi bevásárlókat vonzzon, kiszélesítse az akkortájt még szinte csak Budapest körül jegecesedő ipar piacát, éppen a Budapesti Nemzetközi Vásár volt, amely ma velünk együtt ünnep'i a kamarai égisz 25-ik évfordulóját. 25 év hosszú idő. Joggal mondhatjuk, hogy azok, akik a magyar árumintavásárt ennyi óv során gondozták, rendezték, jól használták ki az időt. A sokszor bizony erősen korlátozott, sőt politikai, világ- gazdasági események által szinte megakasztott gazdasági fejlődés minden lehetőségét kihasználták arra, hogy — minden támasz yiélkül egymagukban küzdve — kifejlesszenek egy olyan intézményt, amely ma európai viszonylatban is a legelső vásárok közzé emelte a Budapesti Nemzetközi Vásárt. A 25 éves jubileum nem csak ünnepi pillanat, hanem határvonal, amely mellől vissza és előre kell nézni. Ilyenkor meg szokták az emberek engedni egymásnak, hogy a szokott köntörfalazás helyett innen-onnan nyíltan és őszintén megmondják véleményüket. Mi is felhasználjuk ezt az alkalmat arra, hogy teljes nyíltsággal kimondjuk: szépet, nagyot fejlődött a vásár, de mi még sem vagyunk még megelégedve vele. Több okunk is van erre. Nem is tudjuk, hol kezdjük felsorolását. A magyar vásár, csak úgy, mint a külföldiek is, csak akkor válhatik erőssé, nemzetközi gazdasági kihatásában azzá, aminek lennie kell, ha az ország egész ipari, gazdasági erejének összefogását jelenti, ha nem élhetnek előtte, mellette, utána olyan apró, öncélú intézmények, amelyek egy-egy szűk kör, túlnyomó részt magánérdekek szolgálatában álló erőszakolt, a gazdasági élet által sem meg nem kívánt, sem pedig álfala be nem fogadott apró szakmai konkurrens kiállításai. 25 év elég nagy idő ahhoz, hogy ezt az igazságot megismerjük, az ellenkező helyzet káros voltát kiismerjük és nézetünk szerint elég idő kellett volna, hogy legyen ahhoz is, hogy a vásárt rendező kamara ezt az ezerszer ad oculos demonstrált igazságot elfogadtassa a kormánnyal és hogy elérje olyan kiállítási törvény létesítését, amely, eltérve a jelenleg érvényben lévőtől, érvényt szerezzen ennek az álláspontnak. A mai gazdasági helyzetben sok helyütt találkozunk már az „egykéz rendszer“-ével. Mi viszont alig tudunk elképzelni oly gazdasági munkaterületet, amelynél az ,,egykéz“ indokoltabb volna, mint épp az ország ipari demonstrációinak rendezésénél. A 25 év feladatai közzé tartozott volna továbbá nézetünk szerint annak a kapcsolatnak intézményes kiépítése, amely a magyar árumintavásárt, amelynek rendezésében egész természetesen helyet kell foglalnia a magyar gyáripar teljes érdekeltségének, szoros kapcsolatba hozza a székesfővárossal. Tudjuk, hogy ma Szendy Károly polgármester a vásár elnöke, de tudjuk azt is, hogy ez a vásárt ért magas kitünteté-s nem jelent intézményes kapcsolatot a vásár és a főváros között. Nem is igen jöhet létre ilyen szerves kapcsolat mindaddig, amig a magyar árumintavásár — és ez egyik további kifogásunk — nem válik önálló jogi személlyé, oly intézménnyé, melynek jogi személyiségéből lemérhető mértékben részt vállalhaJt az egyik vagy a másik közhatóság. Pedig úgy érezzük, és nézetünket alátámasztja nem egy külföldi példa, a magyar vásár naggyá terebélyesedésének és talán annak a bizonyos „egykéz“ problémának kedvező elintézése is csak akkor remélhető, ha ez az intézmény valahogy maga is stabilizálódott, konszolidálódott, lemérhető erejű és jelentőségű önálló jogi személy alakjában. Többi észrevételünk, ami még van, már jórészt folyamánya a fent elmondottaknak. Külön már csak néhányat említünk meg. Szeretjük az ötletességet, de nem az ötletszerűséget. Szeretjük a nagyvonalúságot, de nem a részletmunkák elhanyagolását. Tudjuk, hogy a propaganda felszínen mozgó valami, mégis szeretjük az elmélyedést, az összes komoly gazdasági, üzletkötési lehetőségek mély szántással való kiművelését. Valahogy nyomát szeretnők látni annak is, hogy a vásár maga is felkészüljön területi problémájának új megoldására. Bizonyos, hogy az az apatikus várakozás, amellyel a vásár ma másokra bízza nem is csak e probléma megoldását, hanem az ekörüli harcban is az első szólam játszását, valahogy természetes következménye annak, hogy a vásáxintézmény ma már nem önálló jogi személy, hanem csupán többeknek függvénye, minden lépésnél, minden szónál jobbra-balra kacsintó, magát fedező valami felemás, amelynek ilyenformán alig is lehet erős akarata, céltudatos cse- lekvőképesége a kezdeményezéshez, felelősségvállaláshoz szükséges bátorsága. El akarjuk még mondani és a már elmondottak után úgy érezzük, kötelességünk is ez, hogy mi a magyar árumintavásárt, e hiányosságok ellenére, rendkívül nagyrabecsüljük. Hiszen, ha egy intézmény ennyi handicap ellenére olyat tud megvalósítani, mint amit „vásárváros“ néven csodálunk meg minden óv tavaszán a Városligetben, akkor ez már egymagában is jele annak, hogy a legegészségesebb erők buzognak ebben a vásárban, talán rendkívüli tehetségek is a vezetőségben és akkor ez azt bizonyítja, hogy ezzel a vásárral foglalkozni érdemes, hogy ezt a vásárt konszolidálni, majd tovább kiépíteni' kötelesség, amely alól nem szabad, hogy kivonja magát som ipar, sem kereskedelem, sem főváros, sem állam. A vásár ma Budapest messze kimagaslóan legnagyobb idegenforgalmi eseménye. Szeretnők, ha cikkünk nyomán oly fejlődés indulna meg, melynek végén elmondhassuk: az árumintavásár egyben a magyar exporttevékenységnek is messze kimagasló, legnagyobb fővárosi eseménye.
