Fővárosi Hírlap, 1937 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1937-12-22 / 51-52. szám

Budapest, 1937 december 12.

3

„CSAK EGY SZAVASA

KERÜL..

Karafiáth Jenő dr„ főpolgármester

nyilatkozik a Fővárosi Hírlapnak

Herczeg Ferencnek a protekcióról írott cikkéről

A Fővárosi Hírlap munkatársa felkereste hivatalában Karafiáth Jenő dr. főpolgármestert és hivatkozva Herczeg Ferencnek ez egyik napilapban legutóbb megjelent „Csak egy szavába kerül“ című vezércikkére, arra kérte őt, hogy ismertesse az ügyben elfoglalt álláspontját. Karafiáth. főpolgármester igen szívesen fogadta munkatársunkat. Kijelentette, hogy nagy figyelemmel olvasta el Herczeg Ferenc kitűnő cikkét, amellyel a kiváló közíró a közérdeknek tett rendkívül becses szolgálatot, mert komoly szavainak megszívleléséből a közélet és a hivatali élet további megtisztulása remélhető.

Herczeg Ferenc cikkéhez tehát neki, mint főpolgármesternek, h ozzáten ni való ja, abból elvennivalója nincsen.

Karafiáth Jenő dr

titkos tanácsos, főpolgármester ezután a következőket mondotta a cikkel kapcsolatban munkatársunknak:

— Abból a körülményből, hogy fáradságot és időt sohasem kímélve, minden pályázatnál minden egyes pályázónak rátermettségét, szak- képzettségét, eddig letett vizsgáinak eredményét, minősítését, életkörülményeit, tűzharcos voltát stb., stb. a legteljesebb lelkiismeretességgel teszem a serpenyőbe, és ezzel a hosszú időn keresztül becsülettel és jól végzett munkának eredményét óhajtom biztosítani, egyben visszaadni a támogatásnélküliek öntudatát, korántsem következik az, mintha én a szolgálati idő figyelembevételével a tréfásan „szamárlétrádnak nevezett hivatali rangsort petrifikálni szeretném és a szükséges kiválasztást úgy az alacsonyabb, mint a magasabb állásokban egyaránt elítélném. Az ón felfogásom szerint, a szolgálati idő figyelembevétele csak akkor esik latba, ha az illetők hivatali

('(f. i iLf$á(jíifók a város!lázán

r()ásztúr JKiháUj

Jubilál a Fővárosi Hirla p, huszonöt esztendeje, hogy megindult. Istenem, hogyan szalad az idő!

Emlékszem az első számúra. Érdekes és változatos volt. Nagy feltűnést keltett, mikor megjelent, különösen az a rovata, melynek — nem minden ok nélkül — Fű Iánk volt a címe. Mérges kis rovat volt a F úlán k, sok embert megsebzett. A főváros parlamentjében a városatyák kíváncsian forgatták az új lapot, miközben a közgyűlés szónoka ép leleplezésekkel traktálta a hallgatóságot.

— A jövő számban ezt is megírom! — szólt oda. D a c s ó Emil az új lap szerkesztője a szomszédjának Vukovári Albertnak.

— Hát maga azt hiszi, hogy ebből a pamfletból megjelenik még egy szám?! — jegyezte meg gúnyosan Vukovári.

Vukovári Albert a városi ügyekkel foglalkozó újságíró-gárda egyik legrégibb és legtehetségesebb tagja volt. A Pester Lloyd városi rovatát szerkesztette. Magvas, olykor gúnyoros, de mindig elmés cikkeinek nagy a publikuma. Megállapításaiban ritkán tévedett, de ezúttal — úgy látszik — mégis elvetette a súlykot, mert D ac s ó Emil lapja szerencsésen megérte a h u s z o n ö t ö d i k é v- f oly a m o t. Kár, hogy szegény Vukovári Albert ennek a jubileumnak már nem lehet tanúja. A. világháború első esztendejében hall meg.

De nemcsak ő ment el. Egy-kettő kivételével elment az az egész régi újságíró-garnitúra, mely egykor a. városházám dolgozott. Ennek a. régi garnitúrának a, keze alatt formálódott ki a napilapok modern fővárosi rovata. Nem mind. tudott úgy írni, mint a maiak, de a régiek közölt akadtak jeles stiliszták, elsőrendű gazdasági tudósok, budget-szak- értök; a. főváros közigazgatásának labirintusában pedig egytöl-egyik olyan otthonos volt valamennyi, akár csak maga a, polgármester. És jó kollégák voltak. Szeretettel gondolok vissza rájuk.

munkája semmiféle tekintetben nem esik kifogás alá és magatartásuk, jellemük ellen semmiféle észrevétel nincs.

— A közvetlen hivatalfőnökök felelősek azért és őket terheli a bizonyítás is, ha valakit tárgyi okokból mellőzni és ha — főként magasabb állásoknál — valakit különleges képességeiért a rangsorból előbbre venni kívánnak. Ezeket az eseteket azonban „személytele- nítve“, a letett hivatali eskühöz híven kell a legtárgyilagosabban elbírálni, mindennemű elfogultság nélkül, kizáróan a köz, jelen esetben a székesfőváros elsőrangú érdekében.

— Különös örömömre szolgál, hogy ebben a tekintetben a legteljesebb összhangban dolgozhatom a székesfőváros hasonló gondolkozás ú kiváló polgármesterével és hogy elveimnek érvényx-e jutását valamennyi párt nagy rokonszenvvel, megértéssel kíséri, sőt nagymértékben támogatja is. A pártok érdeke nem térhet el a város érdekétől. És a pártok érdeke a támogatás mértékénél nem mehet tovább, mint hogy a becsülettel szolgáló, hivatali munkáját nagy lelkiismeretességgel végző tisztviselőt azért, mert egyéni nézete bármelyik párt alapfelfogásával egyezik, előmenetelében hátrány nem érheti.

— Biztosra veszem, hogy a jövőben mindegyre komolyabban veszik majd a pályázók az általam kibocsátott pályázati hirdetménynek ama szakaszát, hogy azokat, akik előmenetelük érdekében külön közbenjárókat vesznek igénybe, egyenlő minősítés esetén utolsóként kívánom figyelembe venni.

— Szerzett tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a közbenjárók számának igénybevétele rendszerint fordított arányban áll a pályázók rátermettségével és hivatali értékével.

Mikor belecsöppentem az újságírásba: a M a- g y ar Hi r l a p szerkesztőségében ismerkedtem meg életem első „városházi újságíró“-jával Kicsiny, köpcös, hasas ember volt, aféle Mokány Berci alak volt az én emberem. Hajnal Istvánnak hívták, de mi Estány bácsinak becéztük. Közgyűlési napokon, minden második szerdán este, nyolc óra után megjelent a szerkesztőségben e'a amikor már senki, sem volt a redakcióbán: előkereste a K öny o m at o s-t; nadrág zsebéből kikotorászott egy kis ollói; az ollóval szépen kivágta a kőnyomatos-lepedőből a közgyűlésről szóló tudósítást: felmetélte és gumiarábikummcil, úgynevezett „flekk“-ekre ragasztotta. Főcímet és alcímeidet adott a, tudósításnak, a fontosabb sorokat aláhúzta, vagyis műhely-nyelven megkurzvvolta, szignálta és mcgagyusztálla. Mikor ezzel minddel elkészült: az egészet lekiildte a nyomdába, hogy szedjék ki. És a nyomdászok kiszedték. Negyven évvel ezelőtt így készült a Főváros-rovat.

Egyébként Estány bátyánk végtelenül, szeretetreméltó, rendes ember volt. Szeretet borozgatni és e réven baráti kapcsolatai támadtak a főváros tisztviselői karával. Szeretett „halmozni“ a. lóversenyen és hallomásból tudom, hogy Hajnal István költő is volt. Például ő költötte az „Erger-Berger, Schossberger . . kezdetű közismert csatadalt. Hajnal Istvánt különben, manapság valószínűleg állás- halmozónak neveznék, mert nem elégedett meg azzal, hogy időnként a kőnyomatos újságtudósítóból kinyírta és leragasztotta a városi közgyűlést, meg a városházi híreket, hanem délelőttönként a mágnások bankjában: a Magyar Földhitelintézetben tartózkodott, hol archivárius volt. Ezenkívül ő volt Budapest hivatalos lapjának: a F őváro s i K ö z- l ö n y n e k szerkesztője és hirdetés-bérlője.

Ha már itt tartok, el kell mondanom azt is, miképpen született a Fővárosi Közlöny. Ott kezdődik a dolog, hogy Budapesten 1885 áprilisában egy Közérdek című hetilap indult meg, amelynek az volt a programja, hogy „képviselni fogja az ország közgazdasági és társadalmi érdekeit“. Megindulása után két hónappal azonban a Közérdek hirtelen megváltoztatta a nevét és Főváros címen jelent meg. Ez volt Budapesten az első városi ügyekkel foglalkozó újság. A lap szerkesztője különben T o l d y László, a magyar irodalomtörténet megalapítójának: Toldy Ferencnek a fia; kiVagyis másszóVal: leginkább éppen azok igyekeznek külső összeköttetéseket érvényesíteni, akik pótolni vélik ezzel fogyatékosságukat. De igaza van Herczeg Ferencnek abban is, hogy másrészt a társadalomban keresendő a hiba azért, hogy a viszonyok ennyire elfajultak. Egy-egy kinevezés körül hallatlan kilin- oselés és közelharc indul meg-, még pedig kettős irányban. Hihetetlenül nagy azoknak a száma, akik ebben, vagy abban bizakodva és főként tudva azt, hogy a közéleti előkelőségeknek nem áll rendelkezésére sem a rangsor, sem a többi pályázó képességeivel való összehasonlítás lehetősége, hihetetlen és szívós erőfeszítéseket tesznek egy-egy ajánlólevélért. A közéleti előkelőségek pedig legtöbbször érthető kényelemszeretetből is, csakhogy szabaduljanak, nem veszik maguknak a kellő fáradtságot ahhoz, hogy a lehetőségekről magukat előzetesen tájékoztassák.

— De van ennek a rendkívüli beteg állapotnak más magyarázata is. A meglepetéseket elkerülendő, erősen felszaporodott azoknak a száma is, akik kényszerűségből, óvatosságból helyezkednek közéleti előkelőségek védőszárnyai alá nehogy mellőzésben xészesül jenek, jóllehet félelemre, illetve aggodalomra semmiféle okuk nincsen.

— Hogy az ajánlóleveleknek ez a tömpge időben, munkában mit jelent egy-egy közhivatalnak, főpolgármesternek, pólgárinesternek, tanácsnokoknak, pártvezéreknek, képviselőknek, bizottsági tag-oknak, no meg- a. titkári hivataloknak, arról jobb nem beszélni. Mennyi idő, mennyi energia pocsékolódik el öntudatosan, avagy öntudatlanul; az igazságtalanság, az erkölcstelenség érdekében!

— Én azonban abban a tudatban, hogy elkeseredett tisztviselői kax-ral, demoralizált hadsereggel csatát nyerni, eredményt elérni, nemzetet célhoz vezetni nem lehet, ismétlem, teljes összhangban a polgármester úrral és az összes pártokkal, annak a reményemnek adhatok kifejezést, hogy jelentős mértékben sikerült a feladatát becsületesen végző tisztviselőtársadalomnak lelkinyugalmát biztosítani és hiszek abban, hogy igazságra törekvő célkitűzésemben mindenhol- a legerősebb támasztékom lesz az a közvélemény, amelynek oly ékes szavakban adott kifejezést legutóbbi vezércikkében Herczeg Ferenc.

adója pedig Pichler Nándor István, aki a lapon K ö n y v e s N. István néven szerepelt. Toldy László a 70-es években még krisztinavárosi plébános, aztán otthagyja a parókiát, kilép a papirendből, megnősül, tanári állást vállalt, majd megalapítja és egy esztendeig szerkeszti a Főváros című újságot. Azután sem szakadt el Budapesttől, melynek 1886-ban főlevéltárosa lett. Kedves, tudós és bölcs ember volt Toldy László. Kis hosszúszárú pipájából még a kilencszázas években is ott pipázgatott a főváros levéltárában.

Míg Toldy Lászlónak inkább a várostörténet volt a specioditása, addig a másik szerkesztő: Pichler Nándor István gyakorlati érzékével és gazdasági tevékenységével tűnt ki. Ő az első pillanattól kezdve azon igyekezett, hogy a Főváros szorosabb kapcsolatba kerüljön a fővárossal. Ezt a törekvését siker koronázta, mert 1887-ben, tehát ötven évvel ezelőtt, már mint Budapest törvényhatóságának hivatalos értesítője jelent meg a F ő v á - r o s; 1800 január 1-től kezdve pedig a hivatalos lapot a főváros saját kezelésében adta ki; a városi újság címe akkor már Fővárosi Közlöny; a szerkesztő viszont H aj nal István.

Mikor 1002-ben átvettem a Pesti Napló főváros-rovatának vezetését* és attól fogva én is a városházán dolgoztam, Márkus József volt akkor még a főpolgármester; Halmos János meg a polgármester, kinek W il d n e r Ödön volt a titkára„ A városházán dolgozó újságírók száma\ még nem volt olyan nagy, mint ma. Kevesebb volt a napilap is és a legtöbb lap) csak a közgyűlésekre küldött tudósítót, egyébként pedig a „kőnyomatos“-ból és az esti lapokból vették át a híreket a szerkesztőségek. Mikor elsőízben látogattam el a Károlykaszárnyá- ból átvedlett városházára, már ott találtam Rozs a: Károlyt, a Budapesti Hírlap és az Esti Újság munkatársát; Vukovári Albertet a Pester Lloyd munkatársát; dr. Bodor Zsigmondof a Neues Pester Journal munkatársát. G e- l e y Józsefet, aki a Magyarországot, To m a Szilárdat, aki a Magyar Nemzetet képviselte S i p o s s Sándor pedig a Magyar Híradó nevű kövön nyomott hírlaptudósítót írta. Valósággal írta. még pedig vegytintával, mert akkoriban írógép még nem kattogott a szerkesztőségekben. Sipnss Sándor különben hatalmas termetű, régimódi ember volt. „Alispán úr“-nak tituláltuk, mert valamikor a