Fővárosi Hírlap, 1936 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1936-05-27 / 21-22. szám
Huszonötödül* évfolyam szám Előfizetés! éra ÉGÉSZ ÉVRE ...............24 PENGŐ FÉ LÉVRE.............. 12 PENGŐ EGYES S ZÁM ÁRAS 50 FILLÉR Árusítják az összes IBUSz-pavlllonokfean MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Szerkesztőség és kiadó hivatali BUDAPEST, VI. ANDRÁSSY-ŰT 60 Telefon a 13-7-15 — Postacsekk a 40.434 Szanálás Irta: VÁLYfl LAJOS dr. törvényhatósági bizottsági tag Szebb Budapest Egy kitűnő újságíró és egy nagynevű rajzoló- művész végigjárta Budapestet és kiadta a jelszót, hogy: szebb Budapestet! Ahogy elolvassuk a cikket és ahogy megnézzük a hozzá rajzolt képeket, az az impressziónk támad, hogy nem is járták végig a magyar fővárost, hanem csak leültek az íróasztalhoz és elmondták azt a véleményüket, amelyet nem is éppen ők találtak ki, hanem a fölsorolt kifogások, régi kifogásai valamennyiünknek és a legtöbb olyan, amin már részben segítettünk, vagy a segedelem már útban van. Nincs Budapestnek egyetlen polgára sem, aki a szép Budapest helyett nem szeretne szebbet, de nem vagyunk hajlandók elismerni azt sem, hogy ez a mai Budapest ne volna büvö- lően szép. A kitűnő cikkíró ugyanis nem kevesebbet állít, hogy Budapest „tökéletes szépsége olyan, mint egy elszegényedett királynőé, akinek csak albérleti szobára és kispörköltre telik, de arra nem, hogy félretaposott cipőjét eldobja“. Mi elismerjük, hogy a Duna királynőjének a harisnyája ma nem áttört selyemből való, de hogy ócska harisnya lomposan lógna a lábán és hogy körmei lilára volnának lakkozva és ajka vörös lenne a rúzstól, ezt egy pillanatig sem engedjük állítani. Lehettek a múltban építkezési hibák, lehetnek a jelenben a világvárosi élet fejlődésének olyan túlzásai, amelyek nem az igazi szépséget teremtik meg, de mindezek nem olyan borzalmak, mint a lilára lakkozott köröm, mely a lomposan lógó ócska harisnyával és félretaposott sarkú cipővel párosulva valósággal kémikusnak tüntetné föl ezt a gyönyörűen fejlődő, mindig a nemes szépségek után irányodó fiatal világvárost. Ezek azonban általánosságok. Általánosságok, amelyek sem jó szolgálatot nem tesznek, sem pedig a való igazságot nem fedik. Konkrétumokként olyasmiket olvasunk, mintha csak most kezdenénk hozzá, hogy eltakarítsuk „az emberi munka sok otrombaságát, ízléstelenségét és tervszerűtlensógét“. Mi nemcsak a kitűnő kollegát, de Széchenyi Istvánt is olvastuk, akinek akkor, amikor megírta, joga volt Magyarországot, mint a nagy parlagot idézni, joga volt a pesti Dunapart piszkát, szemétjét, pocsolyáit megróni, azt azonban, hogy ennek a piszoknak és mocsaraknak eltávolításához most kezdenénk hozzá, senki sem mondhatja. Feltétlenül bizonyos, hogy mint minden világvárosban, Budapesten is történtek építési és városrendezési hibák, sőt talán bűnök is. Budapestnek is vannak rossz szobrai, vannak szebb és kevésbé szép alkotásai, de általánosítani nem lehet, mert Budapest igen sok világvárossal szemben diszkrétehb, finomabb szépség, ami pedig a körömlakkot és a rúzst illeti, a mai és a tegnapi puritán szépítő szellem ezt az olcsó vádat igazán nem érdemli meg. Azzal is tisztában vagyunk, amit a rajzolóművész ró föl Budapest bűnéül, hogy az utca során ujságbódékkal, telefonfülkékkel, padreklámokkal, váltóházikókkal, hirdetési oszlopokkal, villamosmegállókkal, szemétkosárral, zöldházikóval, mutató táblákkal találkozunk. Szeretnénk megadni az engedel- met, ha tőlünk függne, a rajzolóművész úrnak, hogy ezeket az intézményeket mind irtsa ki a budapesti utcákról. Egyszersmind azonban kiplakatiroznánk azt is, hogy ki volt az, aki ezektől az intézményektől a világváros polgárságát megfosztotta. Európában nem divat a lincselés, de a művész urat kétszer huszonnégy óra alatt meglincselné Budapest népe, ha nem tudná, hol kell felszállnia a villamosra, ha nem nézhetné meg az utcán, mikor kezdődik a Vígszínház előadása, ha a soffőr nem tudná, hogy merre kell kerülni, ha nem lehetne az elhasznált papírdarabot a szemétkosárba dobni és — Istenein, végre ezt is meg kell mondani, — ha órák számra nem találkozna zöldházikóval... És nem hagyhatunk szó nélkül még egy kifogást. Olvasunk a satnya fákról. Hát aki becsületesebb, szebb, nagyobb dolgot teremtett szinte rövid pár esztendő alatt, mint Budapest székesfőváros kertészete, az nyugodtan vállalkozhatik arra is, hogy megrendezi újra a kánai mennyegzőt. Igenis, legyen minden nappal szebb Budapest, de aki Budapest barátjának és polgárának érzi magát, az ne kifogásoljon olyan dolgokat, amik nem hibák, hanem erények. A 17-es szanálási (ellenőrző) bizottság e hó 19-én tartott, mondhatni. egyetlen érdemleges ülésén Sipőcz Jenő dr. főpolgármester azzal a kijelentéssel nyújtotta be a szanálási rendelettervezetet, hogy az abban foglalt javaslatok az ő javaslatai. A főpolgármesternek eme határozott, egyenes, becsülete« és bátor felelősségvállalása, amelyből azáltal, hogy a pártoknak időt sem adott a szanálási javaslatok tekintetében érdemleges vizsgálatra. és állás- foglalásra — a pártok osztozkodását mondhatni kizárta, — ia legnagyobb garancia abban a tekintetben, hogy a szanálási rendeletekben kifejezésre kerülő intézkedések helyesek, arányosak és nem fognak túllőni a célon. Mert ki volna még egy, aki jobban ismerné ma a székesfőváros adminisztrációjának, berendezésének, szervezetének minden csínját, bínyját, minden baját, mint éppen Sipőcz Jenő dr-, aki másfél évtizeden át annyi nehézségen keresztül közmegelégedésre, munkájával még az ellentétes világnézetű táborral szemben is tiszteletet és megbecsülést biztosítva, tartotta kezében a székesfőváros korraányrúdját. A szanálás kérdésének megítélésénél nem lehet megfeledkezni arról, hogy azok az okok, amelyek a szanálás gondolatának felvetésére és megvalósítására vezettek, nem 1936 májusra szóló jóslatok, hanem olyan tények voltak, amelyek az 1934. évi XII. t.-c. megalkotását megelőzőleg keletkeztek. És hogy ezek a múltbeli tények korrekciót igényeltek, mi sem bizonyítja jobban, mint Sipőcz Jenő dr. főpolgármesternek, a magyar főváros életműködése legelső szakértőjének az a 10 szanálási rendelettervezete, amelyet az ellenőrző bizottság elé terjesztett. Hogy az a háztatási egyensúlyhiba, amely kiküszöbölésre szorult, jelentéktelen és kezdetleges volt, annak legfeljebb örülhetünk. Egészen bizonyos azonban, hogy a szanálási rendeletek indító okait képező állapotokért legkevésbbé a jelenlegi kormányt, vagy fővárosi pártját lehet felelőssé tenni. Sokkal inkább a főváros elmúlt korszakában résztvevő bármelyik másik pártot! Egyszerű, népszerű és felelőtlen feladat, de egyben hamis beállítás ma úgy feltüntetni a dolgokat, mintha a szanálás csak azért következett volna be, hogy a kormány a főváros üzemeinél tarifaemelést erőszakoljon ki. Azok, akik a szanálási törvényt megszavazták, sohasem gondoltak ilyesmire. Ellenkezőleg, egészen világosan megmondja az 1934. évi XII. t.-c. 22. §-a, hogy mire gondoltak és mit akartak. Megmondja, hogy a szanálásra azért lesz szükség, „hogy a székesfőváros költségvetésének egyensúlya biztosíttassák,^ hogy a teherviselő közönség érdekében a székesfőváros háztartásában és üzemi gazdálkodásában fokozott takarékosság érvényesíttessék és végül, hogy a székesfőváros közigazgatásának vitele célszerűen és a gazdaságosság követelményeinek meg felelőleg szabály oztassék.“ Akkor, amikor ezt a törvényt hozták, mindenki azt hitte, hogy például a Beszkárt komoly bevételi feleslegekkel dolgozik, senki sem sejthette, hogy rejtett deficittel küzd és a szanálás ellen tiltakozó székesfőváros üzemei lesznek azok, amelyek eltitkolt bajaik orvoslására a szanálási törekvésekkel szemben ellenkező előjelű terveik, tarifális reformjaik megvalósítására akarják felhasználni ezt az elátkozott szanálási §-t. Az a megdöbbentő, hogy a kormány jóakaratéi. takarékossági törekvései az üzemeket és elsősorban a Beszkártot értve, tényleg visszafelé sültek el, mert olyan állapotokra bukkantak, amelyekkel szemben egyetlen szakértő sem tudott más orvosságot, mint a tarifaemelést. Egyébként a szanálási rendeletek jelentékeny része nem is tarifareform, hanem olyan takarékosági intézkedés, amilyent a törvény tényleg szándékolt. A konkrét rendelkezésektől pedig — mint arra fentebb már utaltam — nem kell tartanunk akkor, amikor azokat Sipőcz Jenő főpolgármester fémjelezte. Az ellenzék hálás és egyben kényelmes szerepe az, hogy a népszerűtlen, fájdalmas, de helyes kormányzati érzék mellett elkerülhetetlen kormányintézkedéseket ellenezze. A kormánynak viszont a népszerűtlen feladatokat is be kell töltenie, ha arra országos érdekből szükség van, vagy ha arra a kormány az országgyűlés által köteleztetik. Már pedig az adott esetben az előző országgyűlés, amelyben tulajdonképen az előző kormány többsége ült, úgy találta, hogy az egész ország érdekeinek a távlatából szükség van a székesfőváros költségvetési egyensúlyának az 1934. évi XII. t.-c. 27. §-ában meghatározott biztosítására és a belügyminiszter kötelességévé tette, . hogy a főpolgármester kivételes szanálási jogköre .megszűnte után a szanálási tervezet végrehajtásáról az országgyűlésnek jelentést tegyen. A főpolgármester a tervezetet a jelen törvény életeblépésétől számítva „ ... legkésőbb két év alatt köteles végrehajtani...“ — mondja szó- szerint a törvény, amelynek a szanálásra vonatkozó rendelkezései a törvény kihirdetése napján 1934 június 2-án léptek életbe. A kormány és a főpolgármester tehát köte- lességszerűleg intézkedtek. Egészen téves és rosszindulatú az a beállítás, amely a kormány és székesfővárosi párt- szervezete között igyekszik ellentétet kovácsolni abból, hogy a 17-es ellenőrző bizottságban a szanálási tervezetet a kormány fővárosi pártszervezete sem tette maigáévá. A kormány és fővárosi pártja között e tekintetben semmiféle ellentét nem volt és nem lesz! Az ellenőrző bizottság üléséről közreadott jelentésből mindenekelőtt az állapítható meg, hogy a NÉP Fővárosi Szervezetének képviselői tisztán bizalmi alapon a főpolgármester mellett szavaztak a főváros alkalmazottainak státusredezésére, a közoktatási alkalmazottak létszámának és járandóságainak újabb, megállapítására, az üzemi tényleges és nyugdíjas alkalmazottak természetbeni járandóságainak újabb szabályozására, a villamos áram egységárának újabb szabályozása és a fővárosi alkail- rríiazottak segítő alapjára vonatkozó javasatait illetőleg és csak a többi, az üzempolitikai javaslatok megszavazása elől tértek ki elvi okoból. Már maga az 1934. évi XII. t.-c. sem kívánta az autonómiát illetőleg’ a törvényhatósági bizottság bármelyik pártját a szanálási terv végrehajtásába belevonni. A hivatkozott törvény 27. §-a szerint ezt kizárólag a kormánynak, illetőleg a kivételes hatáskörrel felruházott főpolgármesternek tartotta fenn. „A főpolgármester — mondja az idézett törvény — a tervezet végrehajtása során az olyan esetekben, amikor az eljárás valamely jogszabály értelmében a törvényhatósági bizottság hatáskörébe tartozik, a tervezett intézkedést a törvényhatósági bizottság által e célra alakítandó ellenőrző bizottságának bemutatni köteles.“ ... „Az ellenőrző bizottság hatásköre kizárólag arra terjed ki, hogy a fő<polgármester által tervbevett intézkedés helyességét és célszerűségét megvizsgálja és arra vonatkozó véleményét nyilvánítsa.“ ... ,,A bizottság határozata nem akadályozhatja meg azt, hogy a főpolgármester a tervbevett rendelkezéseket életbeléptethesse, vagy a szükségessé vált intézkedéseket megtegye.“ Egészen világos az, hogy a 17-es ellenőrző bizottság kizárólag mint véleményező szerv működött. Az lett volna a törvényszerinti hivatása, hogy a tervbevett intézkedéseket megvizsgálja és véleményt mondjon. A tervbevett intézkedéseket azonban olyan időben hozták a bizottság tagjai tudomására, hogy azokat, ha előttük egyébként nem voltak ismeretesek — mint az üzemi javaslatok egy részénél — fiziPBLHLÖS SZERKESZTŐ DACSÓ EMIL
