Fővárosi Hírlap, 1935 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1935-12-25 / 52. szám
% 'JW-'f * Budapest, 1935 december 25. Az utóbbi éyekben mind gyakrabban hallunk olyan kifogásokat a főváros hatósága ellen, hogy főként a nyomor pillanatnyi enyhítésére, a szociális bajok tüneti kezelésére törekszik és a megelőzés, a szegényebb néprétegek életszínvonalának emelését szolgáló szociálpolitikai tevékenységet a közjóté- kcnyság mellett háttérbe szorítja. Ha felelni akarunk erre a kifogásra, akkor előbb fel kell vázolnunk azt a vonalat, amelyet a főváros ezen) két, egymástól gyakran nehezen elhatárolható tevékenysége az utóbbi három évtized alatt leirt. A XX. század első éveiben a főváros területén nagyobb arányban fellépő nyomor ellen elsősorban a társadalom vette fel a küzdelmet egyesületei és alapítványai utján. A hatóság a társadalom tevékenységének ellenőrzésén kívül, az aránylag csekély anyagi áldozatokkal végrehajtott közjótékonysága keretében majdnem kizárólag csak a munkaképtelen öregek támogatására és. közjótékonysági intézmények létesítésére szorítkozott. A székesfőváros szociálpolitikai tevékenysége tulajdónképpen akkor kezdődött, amikor a kiváló érzékkel rendelkező dr. Bárczy István polgármester vette kezébe; a főváros szociálpolitikájának irányítását és a külföldi tanulmányutakra kiküldött tisztviselők tapasztalatai alapján olyan nagyszabású és évtizedekre szoló szociálpolitikai pro gr a< mot dolgozott ki, amely ha megvalósul, fővárosunk ezen a téren is versenyezhetett volna Nyugat- Európa nagy kulturális és szociális centrumaival. A szociálpolitikai ügyosztály megszervezése, az üzemi munkások szociális problémáinak rendezése, nagyarányú építkezési akció keretében olcsóbb kislakások és szükséglakások, kislakásos telepek létesítése (1809—1912) a Népszálló és Népház felépítése, amely intézményekhez hasonlókat majdnem minden kerületben tervezett, — már az előbb említett szociálpolitikai programra gyakorlati megvalósításának egyes részletei voltak, azonkívül Bárczy polgármester kiváló munkatársaival elkészíttette a népjóléti igazgatásiul szóló s ma is érvényben lévő szabályrendeletet, megszervezte annak keretében a népjóléti központot és megszigorította a jótékony egyesületek ellenőrzését. Felhívta a fővárosi tisztviselők figyelmét az első magyar szociálpolitikai tanfolyamra, amelyet a Népművelő Társaság rendezett. Ennek a szépen fejlődő szociális érdeklődésnek és lendületes munkának egyszerre véget vetett a világháború és az azt követő forradalom. Az 1919. év második felében már a külföldi misz- sziók siettek az ínséggel küzdő magyarság segítségére. A kommunizmus után a főváros vezetősége már programijába vette a szociális problémák megoldását és a főváros akkori polgármestere, Sipöcz Jenő dr. a lakosság áldozatkészségének az igénybevételével nagyarányú nyomorenyhitö akciót kezdeményezett. Megalakult azután a népjóléti és munkaügyi minisztérium is, amely a főváros vezetőségével együttesen rendszeresítette azt az ínségakciónak nevezett közjótékonysági tevékenységet, amelyből az inségenyhítés mai formája kialakult. A főváros inségenyhitése eleinte a kormány inség- akciójához kapcsolódott, de miután 1925 májusában megindult az inségadó behajtása, a főváros 1925/26 telén már külön, az inségadó terhére folytatta inségenyhítö tevékenységét, amelyet azóta is igyekszik minél tökéletesebben kiépíteni. Az 1920/26 évek közé eső periódust a koronának hihetetlen mértékű leromlása és ezzel egyidejűleg a spekuláció hatalmas fellendülése jellemzi. Valutánk romlása következtében a magánvállalkozási kedv megerősödött s így a munkanélküliség csökkent, a munkabérek viszont emelkedtek, így az inségenyhítéjS terén kevesebb feladat hárult a közre. A rövid ideig tartó fellendülés után megkezdődött a gazdasági viszonyok leomlása, tisztviselők és munkások tömeges elbocsátása, a mezőgazdasági termények árának zuhanása, amelynek következtében megindult a vidéki ínségeseknek a fővárosba való özönlése. A főváros folytatni akarta a Háború kitörése kor megszakított szociálpolitikai tevékenységét és elsősorban a katasztrófáiig méreteket öltő lakáshiányon igyekezett egy nagyarányú kislakásépítési és szükséglakásépitési program megvalósításával segíteni és ezzel egyben a magánvállalkozás kedvét is fokozni. Tudjuk, hogy a főváros szociális lakáspolitikája szép eredményeket produkált és nagy része volt a lakásínség megszüntetésében. Az anya- és csecsemövédöintézetek, bölcsődék és gyermekotthonok, árvaházak és nyaralótelepek létesítése és kibővítése, a gyermeknyaraltatás megszervezése, az iskolaorvosi és. iskolanövéri intézmények megalakítása, a népművelési bizottság é:etrehivása, népfürdők létesítése mind annak a korszaknak szociális alkotásai, amely kor- szakot a i endkivüli arányú gazdasági válság és az annak következtében fellépő munkanélküliség zárt le néhány évvel ezelőtt. A közsegélyre utaltak száma és nyomora a munkanélküliség következtében évröl-évre fokozódott és például a fővárosban 1932. év végén a kerületi elöljáróságok már 200.000 hatósági támogatásra utalt Ínségest tartottak nyilván, a fővárosban tehát minden ötödik embert köz- segélyből kellett eltartani. Ez olyan megterhelést jelentett, hogy költséges szociálpolitikai intézmények létesítésére éveken át gondolni -sem lehetett. A helyzetet még súlyosabbá tette, hogy a karitász terén régebben nagy jelentőséggel biró egyesületek gazdasági és pénzügyi viszonyaink leromlása következtében annyira elszegényedtek. Ez a helyzet már mintegy öt év óta, és habár közben az állam és a főváros között az inségenyhítés fedezetének kérdése már rendezést nyert és az utóbbi két évben a munkanélküliek száma kis mértékben csökkent is, a nagyarányú inségenyhítö tevékenység még mindig túlnyomó részét köti le a szociálpolitikára és közjótékonyságra fordítható összegeknek. így 1934-ben a közjótékonysági és szociálpolitikai kiadásokra fordított összeg a zárszámadás szerint 16,701.745 pengő volt, amely összegből 10,169.602.97 pengőt kellett inségenyhítésre fordítani. A hatóságoknak erre a közjótékonysági tevékenységére azonban továbbra is szükség van. Teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy erkölcsi kötelesség és nemzeti érdek a puszta létfenntartásért verejtékes küzdelmet vívó népesség komoly megsegítése. Ezért törekszünk minden erőnkkel már meglévő szociálpolitikai berendezéseink fenntartása és fokozatos fejlesztésére. De a kor követelményeinek megfelelp eredményes szociálpolitikai tevékenységet csak akkor építhetünk ki, ha az államhatalom már megtette a kezdeményező lépést, mert átfogó szociálpolitikai programmot csak a törvényhozás erejével rendelkező államhatalom valósíthat meg. A főváros vezetősége azonban addig is, míg egy ilyen átfogó és országos szociálpolitikai tevékenység kialakul, állandóan arra törekszik, hogy fenntartsa és fejlessze már meglévő szociálpolitikai intézményeit, továbbá, hogy költségvetése keretében fokról-fokra olyan elkerülhetetlenül szükséges új) szociálpolitikai intézményeket is életre hívjon és olyan új szociális intézkedések útját egyengesse, amelyek lehetővé teszik, hogy a köz jótékony ságot fokozatosan vissza fejleszthessük és helyébe intézményes. szociálpolitikai tevékenységet állíthassunk be. Az elmondottak talán meggyőzik a közvéleményt arról, hogy miért nem számolhatunk be na- gyobbszabásu szoeüálpolitikai munkásságból, de hiszem, hogy meggyőzik arról is, müyen változatlan kitartással igyekszünk a főváros polgárságának szociális megsegítésére. Hivő lélekkel bízunk abban, hogy egy békére, igaz emberszeretetre törekvő és jobb gazdasági viszonyokat teremtő irányzat a közeljövőben segítőtársunk lesz szociáW politikai feladataink megvalósításéiban. imeUk n tmiMMM Irtai Pásztor Mihály Születésének negyedszázados évfordulójához közeledik a Fővárosi Hírlap. Milyen más volt a világ huszonöt évvel ezelőtt Budapesten. Milyen furcsa leperg'etni most azt a régi filmet, amely mi bennünket huszonöt évvel fiatalabbnak mutat. Milyen mások voltak akkor az idők és mások voltak az emberek is. Ferenc József volt a király, Khuen Héderváry volt a miniszterelnök; a városházán Bárczy István, a bankok között pedig Lánczy Leó és Ullmann Adolf uralkodott. Pénz már akkor is kevesebb volt a kelleténél és mivel Budapest idehaza nem tudott olcsó kölcsönt kapni, Londonba meg Párisba ment pénzért. Már akkor is panaszkodtak az emberek és javában dühöngött a balkán háború, de a levegőben lógott már a világháború is. A legérdekesebb, ami ebből az időből mint emlék a fejembe maradt, hogy drágaság volt már akkor is, elsősorban húsdrágaság, mert 1909-ben nem engedtük be a szerb disznót az országba. A városházán drágasági ankétet rendeztek, amelyen megjelent valamennyi érdekképviseletet: az OMGE, az OMKE, a Kereskedelmi és Iparkamara, a Mészárosok és hentesek ipartestülete, de eljött erre az ankétre, amelyen Bárczy István elnökölt, Budapest valamennyi országgyűlési képviselője is. Sok szó esett az ankéten a szerb határzárről, amelyet az agráriusok nyomására rendelt el a kormány. A fogyasztók oldalán azt mondták, hogy azért van húsdrágaság, mert a szerb sertést nem engedik át a határon. Erre aztán az OMKE egyik vezére, Rubi- nek Gyula hosszú szónokiadban válaszolt és fejtegetései során oda lyukadt ki, hogy a szerb határzár megszüntetését követelni: hazaárulás. Rubinek után Vázsonyi Vilmos beszélt a húsdrágaság okairól. Hosszú és érdekes beszédet mondott, de természetesen nem értett egyet Rubinekkel. Beszéde végén Rubinek hazaárulós kijelentésére célozva azt mondta: — Uraim, mint a vezérlő bizottság tagja, voltam már én hazafi is. És megtanultam, hogy hazafi-e valaki vagy hazaáruló, az mindig attól függ: kinek a kezében van a bélyegző, mellyel a másikat megbélyegzi. Érdekes beszédek voltak ezek, de a hús nem lett tőlük olcsóbb. Mert ha a drágaság egyszer ne- kidurálja magát, ankéttől, gyűléstől meg nem ijed. Megy az tovább a maga útján. így esett most is és mikor már nem volt más segítség, a főváros deputációban ment a miniszterelnök elé, hogy ki- panaszkodja magát a drágaság miatt. Amint mondván, gróf Khuen Héderváry Károly volt akkor a miniszterelnök. Szelíd, kékszemü ember, aki jóságosán mosolyogva hallgatta meg a deputáció szónokát. Azután megnyugtatta a pa- naszkodókat. — Az én véleményem szerint, — mondta Héderváry — a baj nem olyan nagy, mint ahogyan az uiak gondolják, mert a húsdrágaság végeredményben az általános jólét jele. Az általános jóléttel együtt jár, hogy most többen esznek húst, mint azelőtt és a nagyobb hús- fogyasztás következtében természetesen emelkednek a húsárak. Szóval a húsdrágaság tulajdonképpen a jómódnak és az életstandard emelkedésének a fokmérője, úgyhogy panaszkodás helyett inkább örülni kell a húsdrágaságnak ... Annyi szeretetreméltósággal mondta ezeket Héderváry, hogy a deputáció még válaszolni is elfelejtett. Már lefelé jöttek az urak a lépcsőn, mikor eszükbe jutott, mit is kellett volna válaszolni. De hogy drágaság volt, azt nem lehetett letagadni, mert az abból is kiderült, hogy munkások, tisztviselők egyre hangosabban követelték a fizetés- emelést. Azt mondták, hogy ekkora drágaság mellett a régi fizetésből nem tudnak megélni. Egy napon aztán maga a kormány is elismerte, hogy csakugyan van drágaság, mert törvényjavaslatot nyújtott be a Háznak, hogy a drágaságra való tekintettel emeljék fel a civillistát, még pedig kilenc millióról tizenegy millióra. A kisemberek megdöbbentek. — Borzasztó — mondogatták egymásnak — hát már a király se tud kijönni a fizetéséből?! Micsoda idők, micsoda idők! Nagyon lojálisak voltunk mi abban az időben. De azért az öreg király fizetésemelése nem ment olyan símán, mint ahogy a kormány szerette volna. Még a városházán is foglalkoztak vele. Eötvös Károly szólalt föl és feltételekhez kötötte őfelsége fizetésének a felemelését. Kurucbeszéd volt az nagyon. Avval kezdte, hogy a királyi család nem bánik úgy Budapesttel, ahogy bánnia kellene. A város nevében benne van ugyan, hogy „székesfőváros”, de csak a szék van itt, nem ül benne senki. Nagy dolog az, ha őfelsége olykor-olykor ellátogat hozzánk. Már pedig fontos dolog volna, hogy az udvar évenként huzamosabb időt töltsön Budapesten, mert akkor legalább tudnók, hogy a civillista egy részét itt költik el a magyar fővárosban és a magyar* iparnak, kereskedelemnek is lenne valami haszna belőle. Valamicske megtérülne abból, amit adóban a civillistára befizetünk, mert az a helyzet, hogy a civillista nagyrésze a nagy család, a sok rokon, a temérdek főherceg és főhercegnő segítésére megy. Magának a királynak igazán nem kell sok. írjon fel tehát a főváros a képviselőháznak, indítványozta Eötvös Károly, hogy Budapest csak abban az esetben hajlandó megszavazni a civillista felemelését, ha garanciát kap arranézve, hogy a király és az udvar minden évben hat hónapot Budapesten tölt. — Ha pedig nem, akkor nem emeljük fel a civillistát, — mondta a Vajda. — Mélyen tisztelt közgyűlés, őfelsége legkegyelmesebben uralkodó királyunknak én megadok mindent, amire szüksége van. Megadom sorit, borát, testi ruházatját, éjjeli szállását, de tovább műiket ne zaklassanak. Mint a bomba, úgy csapott le Eötvös Károly kurucul hangzó befejezése. De az igazi szenzáció az volt, hogy a közgyűlés első ijedtségében egyhangúlag elfogadta Eötvös Károly indítványát. Még Ehrlich G. Gusztáv is Ferencz József ellen szavazott, pedig abban az időben Ehrlich volt a leglojálisabb, legkirálypártibb városatya. Mikor a közgyűlés határozata felérkezett a képviselöházba, akkor már Tisza István volt a miniszterelnök és a t. Ház észre sem vette, amikor 130 más városi és vármegyei felirat között napirendre tért Budapest kurucfelirata fölött 1». A FŐVÁROS SZIVE A szociálpolitikai és akézjőté- konysági tevékenység feilőclése a Fővárosi Hírlap számára irta: ÜBER ENDRE alpolgármester
