Fővárosi Hírlap, 1934 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1934-03-07 / 10. szám
Budapest, 19S4 március 7. 'JovÁ^oóTlTimwp 3 Életbelépett az új nyugdíj szabály rendelet, amely hatezer alkalmazottról gondoskodik Rendezik a Beszkárt és a HÉV igazgatóságának ügyét — Szakbizottság előtt a távfűtési szerződés Borvendég Ferenc alpolgármester nyilatkozata A megnehezedett gazdasági és pénzügyi viszonyok között rendkívül súlyos feladatot jelent a főváros háztartásának és az üzemeknek irányítása, amely munkának felfokozódottsága elsősorban Borvendég Ferenc alpolgármester kipróbált képességein nyugszik. A gazdasági ügyek vitele teljesen lefoglalja az alpolgármester minden munkaidejét és reg- geltől-estig a tanácskozások, tárgyalások, megbeszélések és kihallgatások sorozata folyik le a Szervita-térre néző alpolgármesteri hivatalban. Pénzügyi tranzakciók alátáma3zása, az üzemek tarifapolitikájának útmutatása, a műszaki természetű ügyek megvitatása és mindenekfölött a pénzügyek óvatos kialakítása alkotja Borvendég Ferenc alpolgármester gondjainak sokaságát. De roppant elfoglaltsága mellett is alkalmat adott Borvendég* Ferenc alpolgármester arra, hogy a Fővárosi Hírlap munkatársa egyes kérdésekben a véleményét kikérje, amelyek közül elsőnek a BSzKRT és a HÉV viszonyáról érdeklődtünk. Bizonyos konkrét ügyek kapcsán ugyanis a HÉV igazgatósága mellőzte a BSzKRT álláspontját és ezért Bárczy István elnök, továbbá Verebély Jenő alelnök lemondottak pozíciójukról. — A BESzKRT tulajdonát képező HÉV vasútvállalat igazgatósági ülésén történtekről teljesen informálva vagyok — úgymond — és természetesen megteszem a szükséges lépéseket a helyzet tisztázására. Ma még korai volna az elintézés mikéntjéről beszélni, azonban nem kétséges, hogy a mutatkozó ellentétek kiegyenlítése elsősorban a főváros érdekeinek szem előtt tartásával fog történni. Megkérdeztük Borvendég Ferenc alpolgármestertől, hogy miként alakul a távfűtés ügye, amely iránt úgy az iparosok, a vállalkozók, a szénbányavállalatok, mint a nagyközönség részéről élénk érdeklődés nyilvánul meg. — A fővároshoz beérkezett távfűtési ajánlatok közül — mondotta — pillanatnyilag a Bánó-Marik-féle ajánlat foglalkoztatja az illetékes ügyosztályt. A szerződés tervezete elkészült és annak minden pontját úgy állítottuk össze, hogy megadjuk a prosperitás lehetőségét a vállakozóknak, ugyanakkor azonban száz százalékig biztosítsuk a főváros érdekeit. Az elgondolás megvalósításához a műszaki adottságok rendelkezésre állanak, mert a Váci-út környéki leállított elektromos telepek valóban alkalmasak a szükséges hőmennyiség előállítására. Ilyenformán elsőnek a Lipótváros, a Dunapart felé eső városrészek és a VI. kerület egy része jön számításba, amelyek elsősorban jutnak hozzá a modern fűtési lehetőségekhez. Meggyőződésem szerint a gyáripar, valamint a kisipar hatalmas munkamennyiséget kap, ha a távfűtés berendezéseit kell szállítani és felszerelni. A radiátorok gyártása az ezzel foglalkozó gyáraknak juttat komoly munkát, a vállalkozóknak a csőhálózat lefektetése jelent kereseti alkalmat, míg a kisiparosság feladata, hogy a házakban és a lakásokban a szükséges beszerelési munkákat elvégezze. Említettem, hogy a szerződés tervezete készen áll és azt legközelebb a XIII. ügyosztály szakbizottsága veszi tárgyalás alá. Vannak még tisztázatlan kérdések és ezért felhívással fordultam az érdekeltekhez, hogy nyilatkozzanak, mert csak azután kerül a főváros abba a helyzetbe, hogy végleges előterjesztést tegyen a törvényhatósági tanácshoz és a közgyűléshez. Számításom szerint a közeli napokban megkapjuk a kérdőpontokra adott válaszokat és ebben az esetben még a tavaszi hónapokban perfektuáljuk a távfűtési szerződéseket. Régi terve a fővárosnak, hogy gondoskodik azoknak az alkalmazottaknak öregség és rokkantság esetén való ellátásáról, akik nem tartoznak a tisztviselői, vagy oktatói státusba, azonban véglegesítve teljesítenek szolgálatot. Több ezer ilyen hivalalnoka és alkalmazottja van a fővárosnak, elsősorban az üzemeknél és intézményeknél, akiknek nyugellátása szabályrendeletben eddig még nem volt megállapítva. Az erre vonatkozó szabályrendelet most elkészült, amelynek végrehajtásáról Borvendég Ferenc alpolgármester a következő nyilatkozatot tette: Joanovich Pál halálára Igen nagy szerep jutott neki a magyar közéletben. Nemcsak a háború utáni Magyarországon, hanem a békebeliben is. Békebeli méltóságos úr volt, amit akármennyire demokratizálódtunk is, a mai kor gyermekei is nagy sarzsinak tartanak. De azért mind haláláig mindenki „Pali bácsi“-ja maradt. Békében a miniszterelnökségen helyettes államtitkárságig vitte föl, ami bizony hatalmat jelentett és ami talán több volt, mint a mai örökös városatyaság, felsőházi tagság, Wolff-párti alelnökség és miegymás. Valahogy érezte ezt ő maga is, mert békében, amikor még komolyabban és komolyabbnak vette az ember az életet, nem politizált. Nagyszerű tisztviselő volt, tekintélyét nem csorbították a politikai aréna cselfogásai és álarcos komédiái, ő maga irta ezt meg igen pregnánsan önéletrajzában: „Életemet, amelynek során mindent, amit elértem, kizárólag a magam erejéből, a magam szorgalmával, tudásával, a magam munkájával értem el, három periódusra oszthatom. Az első a tanulás, a második a munka, s a harmadik nem a semmittevő pihenés, hanem az úri huncutságnak nevezett politika. A pihenés majd csak azután jön, de akkor örökös lesz.“ Szó szerint aláírjuk. Az örökös pihenésig nem pihent. Tanult, majd dolgozott egész életén át. Már túl volt a hatvanon, amikor rászánta magát az úri huncutságra, a politikára. Egy gazdag élet minden értéke rejtett kincs maradt, csak amikor a politikai szereplés, a nyilvánosság előtt való színjátszás híg korszaka következett el: akkor kezdtek többet beszélni Joanovich Pálról. El kell ismerni: bölcs ember volt, mert előbb értékes, becses tisztviselői munkával szolgálta nemzetét, majd procul negotiis, öregsége bágyadó napjait frissítette fel a politika izgalmaival, nála sohasem hazárd, csak csöndes, derűs játékával. A tanulás és a munka után jött nála csak a harmadik korszak: „az úri huncutság“ korszaka. Az ember őszintén elgondolkozik és magába száll, vájjon nem Pali bácsinak volt-e igaza, hogy a munka napjaiból, az erős férfi, izzó munkabírásából nem szabad időt és erőt pazarolni a politikára. Mert Pali bácsi élete, felfogása ezt tanítja és koporsójánál tépelődve állunk meg: nem így kellene-e mindenkinek csinálnia? Ahogy pártvezére Wolff Károly, ő is a politikai űrből emelkedett fel a kommunizmus után. Soha sem volt közlegény, hanem politikai bölcsőjéből már mint alvezér ugrott ki fürge rugalmassággal, amely megcáfolta súlyos hatvan esztendejét. A csatában azon ban soha sem volt csapattiszt, hanem inkább rendszerint diplomataként vagy parlamentairként szerepelt. A kommunizmust követő időkben, mikor a pártellentétek kegyetlenül ki voltak élesedve, a Wolff-párt ol daláról csak Joanovich Pál kapott engedőimet a „pipázódban tanyázó baloldallal való érintkezésre. Izzó viták, dühöngő viharok, éjszakai közgyűlések idején, amikor néhai Baranski Gyula már a hajnalt kuko- rokolta, szinte következetesen, minden alkalommal megjelent a pipázó ajtajában Joanovich Pál, mint parlamentair. Csak éppen a szemét nem kötötték be -> a kezében nem lengetett fehér zászlót. És ilyenkor csörgött az ajkáról az adoma, az anekdóta, kedves, szellemes, barátságos volt, mintha azt rideg gőgöt, elvakult szenvedélyt, amely a pártokat szembeállította egymással, bájra akarta volna felváltani. El kell ismerni, ezzel a módszerrel sok — Tulajdonképpen az 1928. 40. t.-c., az általában Lex Fass-uak emlegetett öregségi és rokkantsági ellátásról szóló törvény végrehajtásáról van szó. E törvény szerint 1929 júniusa óta öregségi és rokkantsági ellátáshoz jutnak mindazok az alkalmazottak, munkások, ezek özvegyei és árvái, akik semmi más címen nyugdíjat, rokkantdíjat nem kapnak és akiknek a havi díjazása a tényleges szolgálat alatt az 500 pengőt nem haladta meg. A főváros szabályrendelete, amely most életbelép, a köz- igazgatásnál, a; tanításnál, az intézeteknél, az intézményeknél a vállalatoknál és az üzemeknél szolgálatban levő tisztviselőkre és egyéb alkalmazottakra és ezeken túlmenően a havidíjas, hetijegyzékes hivatalnokokra, a helyettes és óradíjas tanerőkre, a javadalmi őrség tagjaira és az ideiglenes altisztekre vonatkozik. Szóval mindazon fővárosi alkalmazottakra, bárhol teljesítenek is szolgálatot,^ akik más nyugdíjellátási intézmény kötelékébe nem tartoznak. — A szabályrendelet végrehajtása meglehetősen nagy adminisztrációs munkatöbbletet jelent, azért késett annak az életbeléptetése is. Természetesen sokan vannak a főváros alkalmazottai között olyanok, akik csak _átmenetileg tartoznak a felsorolt kategóriába, amíg előlépnek, véglegesítést nyernek, szóval olyan állásba kerülnek, amelynek révén más nyugdíjszabályrendelet gondoskodik róluk. — Az új szabályrendelet számottevő anyagi terhet sem a fővárosi háztartásnak, sem az üzemeknek nem okoz, mert a legtöbb üzem és intézmény már eddig is rendszeresen dotálta a nyugdíjalapját. és a régebben szolgáló alkalmazottak szabályozás nélkül is rendszerint kegydíjban részeg- sültek öregség, vagy rokkantság esetén. A kiterjesztett öregségi és rokkantsági ellátás adminisztrációját az üzemek maguk végzik, a községi háztartásnál pedig külön számvevőségi osztály alakul erre a feladatra. A többi intézkedés a XII. ügyosztályhoz tartozik. — A Beszkárt és a részvénytársasági formában működő városi vállalatokra a nvugellátásunk ez a módja nem vonatkozik. Pontosan nem lehet megállapítani, hogy a szabályrendelet hány alkalmazottat érdekel, mert a szám fluktuál, átlag azonban 5—6000 alkalmazottat érint. A szabályrendeletben előírt öregségi és rokkantsági ellátás jogalapja minimum 200 hét, azaz négy évi egyfolytában eltöltött szolgálat. * Borvendég Ferenc alpolgármester nagyérdekes- ségű nyilatkozata a legújabb aktualitások tekintetében ad kimerítő tájékoztatást. A BSzKRT kebelében történt események, a távfűtés és végül a nyugdíjszabályzat sorsa a közeli napokban véglegesen kialakul és kétségtelenül mindegyik a főváros érdekeit fogja megvédelmezni. sikert is ért el, ami nem is csodálható, hiszen mindenki tudta róla, hogy Wekerle Sándor iskoláját járta. A sajtó is szerette, bár politikai úri huncutságán az újságírók még leginkább keresztülláttak. Végre is nem volt nehéz, amikor mindenki látta, hogy miután a legdestruktivabb lap munkatársaival karonfogva ment végig a városház folyosóján, pár órával később mint a Teleki-kormány sajtócenzora még a legkonstruktivabb újság hasábjait is keresztüiszántotta piros ceruzájával, ha a lap vezérét, Wolff Károlyt, a legenyhébb kritikában részesítette volna. Nem lehetett azonban a városházi pártok között olyan összeütközés, hogy Pali bácsinak no akadt volna kompromisszumos terve. Ezek a békéltető akciói a legjellemzőbb tünetei voltak annak a politikai korszaknak, amelyben megszülettek. De mégis a legjellemzőbb ilyen „sikeres“ kompromissziuma volt, amikor a Petőfi-utcát Zsidó-utcára akarták magyarosítani és Pali bácsi közbevető indítványával Kazár-utca lett belőle. Pali bácsi győzött, miután félórái előadást tartott a pibázóban arról, hogy a kazár nem zsidó. Szeretetreméltó, kedves úriember volt, valaha nagyszerű békebeli tisztviselő, az újkorban galamb- epéjű politikus, akit mindenki jobban becsült és szeretett, semhogy mint politikust gyűlölni vagy ellenségnek tartani tudta volna. Joanovich Pál olyan ember volt, hogy láttán, szava hallatán, jelleme, bája ismeretében a Habsburgok legelkeserc- dettebb ellenségei is felsóhajtottak: bár jönnének vissza a ferenc-józsefi idők, amikor Pali bácsi még a minisztertanácsi jegyzőkönyveket vezette. Pogány Béla.
