Fővárosi Hírlap, 1930 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1930-12-24 / 51-52. szám
Budapest, I9S0 december 24. ^övá^c^JÍíjSmp tb ínségulcció . . . A városháza egyik leglátogatottabb ügyosztálya a karácsonyi ünnepek előtt a Szociálpolitikai és közjótékonysági ügyosztály, amelynek páratlanul agilis, nagyszívű vezetője Liber Endre tanácsnok. Ebben az ügyosztályban futnak össze mindazok, a nagyközönség előtt láthatatlan szálak, amelyek behálózzák a főváros egész területét és arra vannak hivatva, hogy segítséget nyújtsanak annak a sokezer embernek, — férfiaknak, nőknek, gyermekeknek, csesemőknek, — akik télvíz idején, nyomorúságos tömeglakásokban, éhezve-fázva várják a Szent Este eljövetelét. A Szociálpolitikai és közjótékonysági ügyosztályon,, Liber tanácsnok kitűnő munkatársa, Flaxmayer József dr., ez a csupaszív ember, csodálatraméltó szervezőképességgel intézi fáradságos munkáját. Az ügyosztály a délelőtti órákban hasonlatos a megbolygatott méhkashoz: emberek sokasága jön-megy, egymásnak adják a kilincset, a telefon szinte szüntelenül berreg. Nem csoda. Hiszen hárommillió pengő körül mozog az az érték, ami az akciók során szétosztásra kerül és közel ötvenezer azoknak a száma, akik a segélyekben részesednek. Borzalmas szám! Az alig milliós fővárosnak közel öt százaléka ingyen ruhára,-cipőre, élelmiszerre, fűtőanyagra szorul. A Fővárosi Hírlap' elhatározta, hogy ez ünnepi szám hasábjain olvasóközönségét elvezeti mindazokra a helyekre, ahol Budapest szíve megmutatkozik. Nemcsak érdekes statisztikai adatokat kapunk, de itt-ott, a helyszínén győződünk meg róla: milyen szörnyűséges a munkanélküliség és nyomor a fővárosban és milyen odaadóan és szeretettel igyekszik a hatóság és emberbaráti intézményeink azon, hogy a könnyek áradatát apassza. Ahol a ruhaneműt apót osztják A cicerone, aki a Fővárosi Hírlap munkatársát a zord decemberi délutánon elkísérte, a szociálpolitikai ügyosztály egyik tisztviselője: Katona Éva dr. Hivatalos kötelessége, hogy a szétosztásokat ellenőrizze. ... Reggel óta szakadatlanul esik. Már sötétség borul a csatakos uccákra, amikor megindul négy óra felé délután szerte a főváros területén az elosztóhelyek felé a nyomor karavánja. Wesselényi ucca 52. Tíz perc hiányzik még a négy órából, amikor a szétosztás hivatalosan kezdődik, de a vasajtó, amely a pincehelyiségbe vezet, már nyitva, A lépcsők ebédlőhelyiségbe vezetnek. Itt kapják a részben ingyenes ebédet naponta közel ezren. Az iskolanővérek már a helyükön vannak s egyikük jelenti Katona Éva dr.-nak: — Előbb nyitottunk negyedórával, miért ázzék az a sok nyomorgó odakint az uccán ... Már gyülekeznek lassan. Ócska kendőkbe bugyo- lált asszonyok, arcuk sárga, mint a viasz. Kézen- vezetnek apró emberpalántákat rongyosan, piszkosan. Ott szorongatják kezeikben a féltveőrzött kincset: a 'hivatalos utalványt. Üvegajtó mögött sorakoznak, egyszerre csak egy család léphet be az elosztó-helyiségbe. Ez a terem az étkező konyhája. Két óriás fémkondér a tűzhelyen, a polcokon barna kenyerek sorakoznak hivogatón s két hosszú faasztalon a ruhanemű kirakva rendesen. Szürkéskék színű télikabátok, kicsi, nagyobb, mógnagyobb, szvetterek, ingek, harisnyák, cipők. Számozva valamennyi a nagyságok szerint. A szvetterek nyakán a piros csík száma jelzi a. nagyságot. Papírdobozokban a cipők sokasága. A kép állandóan változik. Tizenkétéves kisfiú szorongatja kezében az utalványt. Eke Laci a neve. A Conti uccában laknak. Öt testvére van odahaza, Az apja piaci árus. Teljesen szétrongyolódott, szürke antilopbetétes, valamikor jobb napokat látott cipő lötyög a lábán. Télikabátot kap. A tizenkettes számot. Néni kérem, tessék adni cipőt is, — könyörög. I — Most nem kaphatsz, fiacskám, — hangzik a szelíd válasz, — kabátra nagyobb szükséged volt. Anya jön a lányával. Lipusz Magda. Tizenkét éves. Három ingre szól az utalvány. Az anya kesereg: — Nincs a jányómnak cipője, leérem, nem tud oskolába menni. . . Lefagyott a lába . . . Következnek sorra azok, akik cipőt kapnak. Egy tizenhárom éves lánynak nem megy a lábára^ a készlet legnagyobb cipője, a 39-es számú. Kétségbeesve panaszolja:-— Nem jó . . . Kiesi . . . — Nem baj. Majd kapsz a háziiparból. Érdekes megfigyelés, hogy évente nyolc-kilencezer pár leánycipőt oszt ki az ínségakció útján a főváros s nem volt rá még eset, hogy valamelyik cipő nagy lelt volna. — Kétezer pár cipőt, — hangzik az információ, | — a cipészek ipartestülete útján rendelt a főváros, hogy foglalkoztassa a kisipart, a ruhaneműeket pedig a háziipari foglalkoztató készítette. Ott varrják a fiú- és leányruhákat. A leán'ykaruhák sötétkék, fehérpettyes barchöt. . . Praktikus. Tessék csak nézni: széles fölhajtás alul, hogy hosszabbítani lehessen. Maszatos kislányon próbálják a ruhácskát. Éppen illik rája, Milyen boldog öröm ragyog az arcán, amikor az új ruhában vezeti el az anyja az elosztó- teremből. A szétosztás símán megy, rendesen. Mindenki a bejelentőlapjával igazolja a személyazonosságát. Csak az okoz olykor bajt, hogy az utalvány nincs aláírva a szülők által. Itt, a helyszínen pótolják sokan a mulasztást. Egy öregasszony kétségbe van esve. — Jaj Istenem, nem tudok én írni, kézit - csókolom. Analfabéta. — Nem baj, — hangzik a felelet, — tegyen a pontozott vonalra három keresztet. Három kereszt! Valamennyien ott cipelnek legalább egyet a hátukon . . . Ebédel a nyomor Csütörtök. Déli tizenkét óra. Ott vagyunk újra a Wesselényi ucca 52. számú ház pincéjében. Ezúttal ebédet osztogatnak. Sárosán, rongyosan, vagy harmincán sorakoznak a permetező esőben a vasajtó előtt. Csaknem valamennyi nő, szatyor a kezükben, benne az üres lábas, papirosba csomagolva. Ezek magukkal viszik majd az ebédet, ha rájuk kerül a sor. Lent, a pincében, már javában folyik a párolgó ételek osztogatása. Váponta átlag kilenc százhatvan—kilencszáz- nyolcvan ebéd fogy el, — magyarázza Bárd Rezsőné, aki reggel hét órától délután négy óráig fölügyel a rendre. Az ebédelők legnagyobb része ingyenes. Az elöljáróság adja ki a jegyeket, amelyek nagyrésze hetijegy. Elenyészően csekély az ingyenes napijegyesek száma, mert mindig akad néhány fölösleges adag, amit kiosztunk az arra rászorulóknak amúgy is két órakor. Azok részére, akik fizetnek az ebédért, mi adjuk ki a jegyeket. Hústalan napokon 24 fillér az ebédjegy ára. Hetenkint kétszer van hús is, ezeken a napokon a jegy 48 fillér. A hetijegy ára 1 pengő 60 fillér, a vasárnapi ebéd nélkül 1 pengő 20 fillér. Észrevesszük bizony sokszor, hogy könnyes szemmel állítanak be azok, akik először járnak itt. .. De mi. nem kérdezzük senkitől, kicsoda, micsoda, mindenki megkapja a jegyet, aki kéri. .. Nyolcvankét főzőhely van különben szétszórtan mindenfelé a fővárosban. A forgalom körülbelül mindenütt egyforma . . . Könnyű kiszámítani: közel nyolcvanezer azoknak a száma, akik az ingyenes' ebédet fogyasztják nap-nap után... A főváros lakosságának csaknem tizenkét százaléka! Két háromszázliteres, hatalmas kondérban rotyog a mai ebéd. Gulyásleves és tejbenfőtt dara. Gríz. Szétnézünk a vendégek közt. Először azokra vetődik a pillantás, akik szutykos szatyrokkal sorbaállanak és hazaviszik az ebédet, Vigyázva, óvatosan helyezik el a lábasokat rongyok közé, hogy meg ne hűljön az étel, amíg hazaérkeznek vele. Ki tudja, hány éhes száj várja epedve? Az asszonyok pamutkendőin eső- csöppek csillognak . .. Mint a verejték... A levegőben a szegénység áporodott szaga, mélységes csönd. Senld se szól egy szót se, némán nyújtják át az ebéd- j egyet és hangtalanul suhannak tova az uccára vezető lépcső felé, mint árnyak. Pedig csak egy nyurga fiatalember van köztük, aki süketnéma... A pincehelyiség mindkét ebédlője zsúfolt. Hosszú asztalok mellett, szorosan egymás mellett gubbasztanak a fapadokon az élet hajótöröttjei. A legfantasztikusabb társaság. Férfiak és nők, vegyesen. Előttük a csajka, A barna kenyeret, amely az ebédhez jár, nagy darabokban aprítják a gulyáslevesbe. Feltűnő, hogy az egyik asztalnál csupán öregasszonyok ülnek. Vásott kendőkbe burkolva majszolják a levest. Tizennégyen vannak. Nem engednek férfit az asztalukhoz. Ezt tudja róluk mindenki, aki ' itt törzsvendég. Ha olykor mégis előfordul, hogy tájékozatlan férfi közeledik az asztalukhoz, kész a ri- ribillió. Berzenkednek, mint a mérges pulykák. A legtöbbje templomok előtt üldögélő koldus. Most csöndben vannak ők is, hogy belépünk. Ha maguk között vannak, sokszor hajbakapnak. És ami a legfurcsább, mindig politikai kérdés, ami fölött összevesznek. Aki az asztalfőn ül, szúrós szemekkel, gyanakodva pislog felénk . . . Régen elfeledett nevek bukkannak föl. Erdei Berta. Színésznő volt. Most nyugdíjas és idejár ebédelni. És még sokan mások. A körjegyző befejezte ebédjét, veszi a kalapját és szótlanul kioson a hátsó folyosóra vezető ajtón. A szegénység szemérmes. Feketekalapos nő ül az asztal sarkán. Sír. — Egy fővárosi orvos válófélben lévő felesége . . . Mindennap sírva eszi meg az ebédjét, — hangzik a magyarázat. —Idejár naponta az elhunyt híres komikus, Nyáray Antal özvegye is, de ő elviszi magával az ingyen, ebédjei. . . Hát nem borzasztó? Bizony, borzasztó. . . . Kint az uccán most gyülekeznek a — mara- dékosok.. Így nevezik azokat, akik a maradék ételt jegy nélkül is megkapják. Ezüstszínű, pompás autó suhan a Magyar Színház felé. A volánnál a híres primadonna iií... Bicskén és a Hűvösvölgyben Napsütésben érkezik meg a bécsi személyvonat vasárnap délelőtt Bicskére. Eljöttünk ide is, hogy me,gtekintsük az. ötvenholdas park szívében létesített „Horthy Miklóswé gyermekotthon”-t, amely egy esztendő előtt még a nyolcvanszobás gróf Batthyányiba stély volt. A gyermekotthon vezetője és lelke dr. Knoll Andor, igazgató-főorvos,, aki az intézmény áldásos tevékenységéről a következő érdekes elbeszélésben tájékoztatja a Fővárosi Hírlap olvasóközönségét: — Maga az intézmény három részre tagozódik. És pedig: csecsemőotthonra, ahol a szüléstől egyéves életkorig, kisdedotthonra, ahol egyéves kortól hatéves korig és leányotthonra, ahol hatéves kortól tizennyolcéves korig nyernek elhelyezést a beutaltak. A csecsemő- és kisdedotthon helyiségeiben fiúkat és leányokat vegyesen veszünk föl, a leányotthonba [ azonban kizáróan leányokat. Maga az intézet átmeneti
