Fővárosi Hírlap, 1930 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1930-05-14 / 19. szám
Tizenhilen cedik évfolyam Ára 50 ffiSlér Budapest, 1930 május Iá, 19. szám ÍaÍe30B»0|giailIOüSEgliMaiggOillgaiHH!HailÍP8g8S3nm3SIHIIBmÍiail805igBgilQiaiE818B»aOiliag88a8IBOSSEag8iaiEBP5aSE ELŐFIZETÉSI ÁRTB: Egész évre ..................................24 pengő Fé lévre ...»......................... . 12 pengő Ál landóan: gazhasAgi eutesítö VÁllOSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP Felelős szerkesztő: D A C S Ő E MIL MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal BUDAPEST, VI., SZÍV UCCA 18. SZ. Postatakarékpénzt. csekkszámla 40.424 TELEFON : AUTOMATA 137— lő Két mérföldkő az esztendőben: a költségvetés és a zárószámadás. Az egyik a számvetés, a másik a számadás. Most a múlt esztendei sáfárkodás számadását látjuk magunk előtt vaskos kötetben. Az első, ami szemünkbe ötlik az, hogy abban a hivatalban, ahol ez a számkolosszus készült, feltétlen rend van és becsületes munka folyik. Általában azonban ez nemcsak a számvevőségre, de az egész fővárosra vonatkozik. Lehetnek kifogások a tevékenység mineműsége ellen, de íme, ez a hatalmas kötet is tanúbizonysága annak, hogy a gyanúsításnak még az árnyéka sem férhet hozzá a főváros adminisztrációjához. Pedig milyen • mesterkedések folytak, milyen jobb ügyhöz méltó igyekezettel vetették rá magukat egy-egy ügyre, ahol az adminisztráció zökkenőit, a régi, elavult rendszer hibáit mulasztásoknak, sőt egyebeknek lehetett feltüntetni. Persze egy kis rosszakarattal, amiért azonban nem kellett a szomszédba menni. Ez az, amit mi mindig kárhoztattunk, ez az, amit mi mindenkor a politikai harc megengedhetetlen eszközének tekintettünk. A kritika eszközeiről sohasem mondtunk le sem a tanáccsal, sem az egész városházával szemben, de a gyanúsítást csak a kalózok arzenáljába valónak tartjuk. Jól esik hát végiglapozni a zárószámadás beszédes lapjait, mert megerősödünk abban a hitünkben, hogy Budapestet, ha nem is az isteni leleményesség, az emberfeletti bölcsesség, de a férfiakhoz méltó becsület kormányozza. Ez a zárószámadás egyébként nem egy bohém, könnyelmű kamaszvárosnak, hanem egy komoly, de sokat szenvedett, nagyrahivatott, de szegény világvárosnak a számadása. És itt ismét beleütközünk a felületes kritikusokba, akik kimutatják, hogy a békével szemben kétszeresre emelkedett a főváros budget je. Kár, hogy meg nem állapítják, mikor volt az az időpont, amellyel szemben a mai budget kereken tízszeres. Mert ezt is igen, de igen könnyen ki lehetne mutatni. Hát persze, hogy megnövekedett a budget, de az, hogy ma kétszerannyit költ a főváros, mint a békében, tökéletesen úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy gondnokság és vád alá helyezni való börtöntöltelékek ülnek a városházán, akik elherdálják a főváros vagyonát és pénzét pelyvaként szórják ki az ablakon. Pedig erről igazán szó sincs, hanem arról van szó, hogyha kétszerannyit költenénk, mint ma költünk, akkor sem pazarolnánk, sőt akkor sem volna elegendő minden szükségletünk fedezésére. Látták-e az urak Magyarország, vagy Anglia, vagy Francia- ország, vagy Németország, vagy Montecarlo, London, Berlin, Párizs, Bécs vagy San Marino költségvetését? Hát ha látták, tudják, hogy mindenhol két- annyiba kerül az élet, mint békében került, hát még ha figyelembe vesszük, hogy a háború és forradalmak pusztításait is nekünk kell fizetni. Vagy nem így van-e odahaza is, ahol a borjúpörkölt és a harisnya csak úgy kétszerannyiba kerül, mint békében, vagy ahogy a főváros kétszerannyit fizet az útburkolásért és a fürdőlepedőmosásért, mint 1914-ben? Nem is szólunk arról, hogy az otthoni ruhatárunk is bőséges felfrissítésre szorul még 1918 óta, sőt az igényeink is emelkedtek és némely olyasmire is van szükségünk, amit az ükapáink még nem ismertek és így nem is kultúráltak. De hát ilyen a- világ sora: ez mindig így volt és az igények természetes növekedtét a múltban élők, az öregek mindig pazarlásnak minősítették, pedig ezt a pazarlást ők is elkövették apáikkal szemben. Nevetséges tehát a ma pénzügyeit a tegnap pénzegységével, a tegnap igényeivel mérni. Azokkal szemben, akik a zárszámadás láttán a bosszúság ál- páthoszával harsognak, mi a fájdalom, a szomorúság szavát emeljük fel. Mi fájlaljuk azt, hogy mi mindenre nem jutott pénz, olyasmire, amit még mindig elsőrendű szükségletnek lehet és kell nevezni. Hiszen ha ugyanazok az urak, akik a pazarlás vádját látszanak emelni a jámbor összehasonlítás köpenyegében, ha tovább mennek kritikájukban, azonnal más húrokat pengetnek. Méltóztassék csak követni bennünket a finoman elkészített utakon a számok rengetegében. Ugyanazok, akik az imént a pazarlást emlegették, maguk fognak rácáfolni önmagukra. Ök maguk fogják konstatálni, hogy a főváros kiadásai az egész vonalon csökkentek, még a személyi kiadások terén is. De nem elég, hogy a gáncsoskodók, a minden kákán csomót keresők rögvest a fordított vádakat fogják a szegény főváros fejéhez vágni. Ök maguk fogják kijelenteni, hogy az utak karbantartásánál nem lett volna szabad spórolni, az útépítési program megnyirbálása bűn volt. Hogy lehetett az, hogy csatornaépítéssel takarékoskodtak, vagy szabad-e a tűzoltóságtól bármi pénzt is megtagadni? Égnek áll a haja a gáncsoskodóknak, ha Vass József népjóléti miniszternek a képviselőház költségvetési vitájában elmondott beszéde, amely a fővárosi kórházak betegápolási díjának megállapításával is foglalkozott, élénk feltűnést keltett. A népjóléti miniszter ellen e kijelentései miatt különböző támadások hangzottak el. A főváros vezetősége részéről e kijelentésekre azt felelték, hogy a huszonkétmillió pengős tartozás fönnáll, sőt egyes túlzók azzal a retorzióval fenyegetőznek, hogy a főváros a vidéki betegek előtt bezárja kórházainak kapuit. A Fővárosi Hírlap munkatársa megkérdezte ebben az ügyben Fass József népjóléti minisztert, akinél mindenekplőtt a már sok ízben vitatott tartozás kiegyenlítése iránt érdeklődtünk. Vass József népjóléti miniszter a következő nyilatkozatot tette a Fővárosi Hírlap munkatársa előtt: — A képviselőházban azt mondottam, hogy az állítólagos huszonkétmillió pengőt két részre kell osztani: egy nagyobb részre és egy sokkal kisebb részre. Ezzel a sokkal kisebb résszel tényleg tartozom. Az elmúlt hónapokban ugyanis a kincstár a maga meglehetősen súlyos helyzeténél fogva nem tudta nekem maradék nélkül rendelkezésemre adni azokat az összegeket, amelyek ennek az igénynek a fedezésére szükségesek és elégségesek volnának. Ezzel a pár hónapi elmaradt tétellel tehát tényleg tartozom. Itt azonban nincs nagy összegről szó. A sokkal nagyobb rész, — 19—20, vagy nem tudom hány millió pengő az, amiről beszélnek, — állítólag a kórházi ápolási díjak alacsonyabb mértékben történt meg-, állapításából származnak. Az 1919. évtől kezdődően a népjóléti miniszterek a székesfőváros kórházaiban ápolt és a kincstár terhére elszámolt betegek betegápolási díjait időnként bizonyos összegekben állapították meg. A székesfőváros mindig kifogásolta ezeket a megállapításokat és nagyobb összeget számított fel az ápolt betegek után. Nyolc év óta vegyes bizottságok útján vizsgáljuk a székesfőváros kórházi gesztióját és megállapítottuk, hogy melyek azok az ösz- szegek, amelyek időnként a kincstár terhére ápolt betegek után tényleg felszámítf hatók. azt látják, hogy a közoktatási költségeket, a szociálpolitikaiakat, meg nem is tudjuk még milyen mindenfélét, barbár módon tönkresilányították. Ez Ázsia! —- kiáltja teli torokkal marátunk, aki az imént még elkeseredetten panaszkodott, hogy Budapest székesfőváros évi budget je nem nagyobb, mint 1873-ban volt, pedig — ugyebár — akkor mégis csak az egyesítés is némi költséggel járt? Ez Ázsia! Igen Ázsia, fájdalmasan az, ahol nem tudunk eljutni odáig, hogy a legsürgősebb és a legnélkülözhetetlenebb szükségleteinket biztosítsuk. Ez Ázsia, de ezt az Ázsiát Európában, sőt Európa nyugatján: Trianonban csinálták. Az a helyzet állt elő, hogy a székesfőváros a megállapítottnál nagyobb' összegben kívánta számlázni a kincstári betegek ápolási díjait és a felmerült többleteket összeadta és most mint követelést állítja föl. Itt közbevetően megkérdeztük, hogy a betegápolási díjat illetően mi okozza a differenciát a kincstári és a fővárosi megállapítás között. Fass miniszter ezeket mondotta. — A főváros a betegápolási díj megállapításánál figyelembe veszi a kórházépítés amortizációját is. Én ezt a felfogást nem tehetem magamévá. A kórház nem produktiv üzem, a fenntartó hatóság tehát az építkezés költségeit nem háríthatja át a betegekre. Különösen a Rókus-kórháznál áll ez a tétel, elvégre itt egy időmarta, régi intézményről van szó ... Vass miniszter ezután így folytatta: — Nekem ezzel szemben az az álláspontom, hogy a törvény értelmében egyedül és kizárólag a népjóléti miniszternek van joga megállapítani a kincstári betegek után felszámítható ápolási díjakat. Tiltakoznom kell az ellen, hogy a főváros, amikor én a főváros bevonásával leszigoroltatom az ápolási költségeket és azokat megállapítom, döntésemet félretéve, más díjakat számítson fel. A fővárosnak ez az eljárása nem más, mint az én szuverén főhatósági, törvényben biztosított jogomnak a tagadása. — Mindamellett hajlandó vagyok mégi egyszer szembenézni ezzel a kérdéssel. Tisztázni kívánom ezt a dolgot minden elfogultság és minden érdekeltség nélkül. Ha a székesfővárosnak valamilyen vonatkozásban tárgyi igazsága van, én ennek az igazságnak az érvényesülése elé nem fogok akadályokat gördíteni. Ennyit mondott Fass József népjóléti miniszter, aki ebben a nyilatkozatban preeizírozza és megindokolja állásfoglalását. A nyilatkozat második részéből az következik, hogy van remény a két szembenálló felfogás összeegyeztetésére és az a közeledés, amit Kozma Jenő lapunk más helyén közölt nyilatkozatában is szükségesnek tart, bekövetkezhetik. «BBSaB3aBnSflaSSnBB&3»3BBBnBBHanflflEBBBBanBBaBflBBBflaBBBBBaBBflBaaaBliaBfl»B VASS JÓZSEF NÉPJÓLÉTI MINISZTER a kérházkérdésbeei kijelenti, hogy nem gördít akadályokat a főváros állítólagos igazságának érvényesülése elé Vass miniszter a Fővárosi Hírlapnak adott nyiiatkozatában részletesen kifejti álláspontját és megmagyarázza, hogyan áEBott eSő a differencia — „Tiltakozom az ellen, hogy a főváros tagadásba vegye főhatósági jogomat“ „A kórház: nem produktiv üzent, amortizációs költségeket nem lehet áthárítani a betegekre“
