Fővárosi Hírlap, 1929 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-30 / 44. szám
Ára so fflliér Tizennyolcadih évfolyam Budapest, 1929 október 30. szám ELŐFIZETÉSI ÁUAK.: Egész évre..................................24 pengő Félévi’e...........................................12 pengő Állandóan: GAZDASÁGI ÉRTESÍTŐ VÁliOSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP Felelős szerkesztő: DAC SÓ EMIL MEGJELENIK MINDEN SZERDÁM Szerkesztőség és kiadóhivat al BÚD AFEST TI., SZÍV UCCA IS SZ. Fostatakarékpénzt. csekkszámla 40.424 TELEFON: AUTOMATA 137-15 E«B«ESgflS?a 2ÍAJE»' t A Nztrokay-isgyet teregetve, forgatva úgy vagyunk, mint az egyszeri ember, aki kulacsnak nézte a sajtot, pedig a végén derült ki, hogy csak kenyér. Hát itt éppen fordítva van, mert a Sztrókay-iigy nem holmi hétköznapi kenyér, de még csak nem is sajt, hanem már egyenesen — kulacs. Nem egy BSzKRt főtisztviselő személyes ügyéről, hanem sokkal, de igen sokkal többről van itt szó'. Sztrókay Istvánt el lehet küldeni sétálni, kérhet szabadságot, mehet nyugdíjba, választhatnak humánus és elegáns formákat az ő személyes ügyének elintézésében, de a rendszerrel szemben nincs irgalom, a rendszert agyon kell ütni. Nem ízlése szerint való senkinek, hogy egészen a boulvard-szenzációig fejlődtek a dolgok, hogy egy bizottsági ülés botrányáig jutottunk el; de az ese- ményeket azok vitték idáig, akik minden figyelmeztetés, minden keserves szemrehányát, kritika és kor- holás ellenére nem tudták, vagy nem akarták megérteni a saját helyzetüket, nem akarták tudomásul venni, hogy van még akarat a saját akaratuk fölött is. Hányszor harsogta feléjük a közgyűlés, hányszor a sajtó, hányszor mondtuk el itt ezeken a hasábokon mi is, hogy ne próbáljanak állam lenni az államban', ne dacoljanak azzal az akarattal, amellyel szemben feltétlen engedelmességgel tartoznak. Most már kitört a botrány, nyíltan megmondhatjuk tehát, hogy a törvényhatóság akaratának megtagadása terén a BSzKRt szolgáltatta az iskolapéldát. Nemcsak a nemezis sújtó kezét látjuk tehát abban, hogy a mostani események éppen a BSzKRt körül játszódnak le, de a még meg nem késett, idején érkezett segedelmet is. Meg kell azonban állapítani, hogy a BSzKRt nem állott egészen egyedül ebben a túlzott függetlenségre való törekvésben, vagy — hogy kereskedelmi nyelven szóljunk — abban, liogy^ túlzott és jogosulatlan mértékben önállósítsa magák Az üzemek között több is akadt, amelynek vezetőségében hódított, sőt irigységet keltett a BSzKRt-példa. Nem bélyegezzük mi ez a törekvést — ha nem ment a dolog olyan túlzásba, mint a BSzKRt-nál —• feltétlen és megbocsáthatatlan renitenciának. Találunk mi erre némi halvány mentséget is. Ez pedig az, hogy nem minden esetben fakadtak a renitencia halványabb esetei hatalmi vágyból. Az üzemi önállóság szerényebb túlkapásait jószándékból és bölcs célok rossz- indulat nélkül való félremagyarázásából is lehet származtatni. A bölcs cél az üzemek kereskedelmi szellemének növelése, az üzleti mozgás elasztikusabbá tétele volt és ezzel az okos elvvel mindenki egyetértett. A törvényhatóság csak úgy kívánta ezt, mint Budapest közönsége. Ezek voltak azok az elvek, amelyek lehetővé akarták tenni az üzemek jobb jövedelmezőségét, a bürokratikus elbánás alól való emancipálásukat és ezek voltak azok az elvek, amelyekkel számtalanszor visszaéltek és az ezekkel való túlzott visszaélés vitte el a dolgokat a mostani súlyos botrányig. Hajlandók vagyunk egészen odáig menni, hogy nem keresünk sehol, még ebben a legsúlyosabb esetben sem rossz szándékot. Jólesne, ha legalább azt tudnánk, hogy a renitencia minden esetében, a fővárossal, a kenyéradóval való szembeszállás minden alkalmával az üzem szeretete vezette volna az illetékeseket. Legalább ezt jólesne tudni. Eljárásukat azonban ez sem teszi megbocsáthatóvá. A közgyűléssel, a törvényhatósággal, annak végrehajtó szervével, a tanáccsal szemben feltétlen engedelmesség- gel tartoztak volna lenni. Ezt a feltétlen engedelmességet szegték meg nein egyszer, ezért kell ezt a rendszert most sürgősen és maradéktalanul kiirtani. Még azt is feltételezzük, hogy akadhatott eset, amikor a törvényhatóság hibázott és olyan határozatot hozott, amely — mondjuk a legrosszabbat: — kárára volt az üzemnek. De még az üzem összeomlása, megsemmisülése sem lett volna elegendő ok arra, hogy bármely üzem bármely vezetője merészelje megtagadni a főváros tanácsa és a közgyűlés akaratának végrehajtását. A törvényhatóság bármely veszedelmes döntésének pontos és lelkiismeretes végrehajtásáért soha és senki nem vonhatta volna őket felelősségre. Ezzel szemben még a legjobb szándékú é legkisebb mértékű amerikázás is elegendő alapot szolgáltat arra, hogy a hűtlenség vádját emeljék ellenük. Ami most már a BSzKRt konkrét esetét illeti, itt hamarosan világosan fogunk látni. Majd meglátjuk, hogy a bánhidai centrálé ügyében tettek-e és ki tett, milyen ajánlatot a főváros háta mögött1? Választ kapunk majd a többi vádra vonatkozóan' is. Egyről azonban már most sem lehet vitatkozni. Nem vitás, hogy a BSzKRt nem hajtotta végre a főváros közgyűlésének az egységes tarifa behozatalára, vonatkozó félreérthetetlen határozatát. Ez az egyetlen, Budapest minden) egyes lakójával szemben sértő és megbocsáthatatlan renitencia megokolttá teszi annak a követelését, hogy ezt a rendszert, a renitencia legkisebb lehetőségét is ki kell irtani. Ennek a rendszerváltozásnak legelső sorban a BSzKRt-nál kell bekövetkeznie. Es megmondj uk, hogy erre nem elegendő Sztrókay István esetleges skartbatevése, annak a szellemnek kell pusztulnia, amely módot adott a BSzKRt-nak arra, hogy még saját igazgatóságával szemben is megostromolhatatlan fellegvára legyen a felfuvalkodott és mindent negligáló önkénynek. Új szellemnek, friss levegőnek kell bevonulnia a BSzKRt-hoz, magyarán szólva: a fővárosnak vissza kell foglalnia ezt a nagy vállalatát, amelyet kicsavartak a kezéből. De jó lesz a renitenciára hajlamos többi üzemnek is vigyáznia, mert most rájuk is jár a rúd. Ha ugyan még nem késő, mert az sem lehetetlen, hogy ez a mostani eset máris sírját ásta az üzemi autonómiának és még azok is, akik eddig hívei voltak az üzemek kereskedelmi mozgásszabadságának, a Sztró- kay-ügy után revízió alá veszik a véleményüket. assess* Sürgősen összhangot kell teremteni az egymással konkurrálé fővárosi közlekedési vállalatok irányításában, jelenti ki a Fővárosi f-tirlapbara BÚD JÁNOS KERESKEDELMI MINISZTER A főváros közlekedési politikája a legutóbbi napokban élénk pextraktálás tárgya volt nemcsak a főváros pénzügyi bizottságában, hanem illetékes kormánykörökben, sőt a képviselőházban1 is. Ezt a nagy érdeklődést főként a kereskedelmi miniszter leirata keltette föl érthető okokból, mert hiszen a BSzKRT évi két és félmillió pengőben Icontemplált hozzájárulásának a megtagadása fölborította volna a főváros egész jövő évi költségvetését. De hozzájárult a főváros közlekedési politikájáról megindult vita kiéleződéséhez az az affér is, amely Budapest székesfőváros autonómiája és Sztrókay István vezérigazgatóhelyettes között támadt. Ennek a BSzKRT körül támadt afférnak a főváros költségvetését érintő része közmegelégedésre nyert elintézést, amennyiben Búd János kereskedelmi miniszter megértéssel fogadta a főváros vezetőinek az érvelését és jóváhagyta a két és félmillió pengős hozzájárulási összeg kivetését. A főváros közlekedési politikája szóbakerült a képviselőházban is, ahol legutóbb a közhasznú gépjárművekről szóló törvényjavaslat tárgyalása során több szónok fővárosi és pestkörnyéki közlekedési problémáikat is érintett. Búd János kereskedelmi miniszter e felszólalásra válaszolva néhány elvi kijelentést tett, amelyek általános érdeklődéssel találkoztak. A Fővárosi Hírlap munkai- társa szükségesnek tartotta, hogy megkérdezze Búd János kereskedelmi minisztert: milyen tervéi vannak a főváros 'közlekedési politikájának irányítása tekintetében a legközelebbi jövőben. Bud János kereskedelmi miniszter érdeklődésünkre a következő nyilatkozatot tette a Fővárosi Hírlap munkatársa előtt: — A fővárosi közlekedési politika irányítása az autonómia jogkörébe tartozik, én csak mint felügyeleti hatóság’ gyakorolhatok az. egyes autonóm intézkedések jóváhagyása vagy kritikája révén irányító befolyást. Parlamenti kritikámban az a felfogásom vezérelt, hogy már évek óta figyelem a fővárosi közlekedésügy fejlődését és olyan jelenségeket észlelek, amelyek tarthatatlanok. Mindenekelőtt lehetetlennek tartom azt az állapotot, hogy a főváros lakosságának ’közlekedési 'igényeit három vállalat bonyolítsa le. Súlyosbítja a bajokat az a körülmény, hogy e három vállalat között nincs összhang. Mind a három vállalat a főváros tulajdona, csodálkozom tehát, hogy ezek konkurrálnak egymással, ahelyett hogy összhangot teremtenének egymás működése között és versenyezve törekednének a fővárosi közönség közlekedési igényeinek minél gyorsabb és minél olcsóbb kielégítésére. Én tehát elképzelhetetlennek tartom, hogy már a legközelebbi jövőben ne jöjjön létre olyan plattform, amelyen a fővárosi közlekedési vállalatok egységesíthetek lesznek. Ennek a feladatnak a végrehajtása természetesen a főváros autonómiájára vár, én mint felügyeleti hatóság azonban szükségesnek tartottam, hogy parlamenti beszédemben az illetékes városházi tényezőket e centralizáció előkészítésére ösztökéljem. Szóbahoztuk a BSzKET két és félmillió pengős hozzájárulása körül támadt bonyodalmakat is. Búd | János dr. kereskedelmi miniszter ezeket mondotta 1 munkatársunknak: — Honorálom a főváros vezetőségének a kérését abban a tekintetben, hogy hagyjam jóvá a BSzKRT két és félmillió pengős hozzájárulását a főváros háztartásához. Azért változtattam meg eredeti álláspontomat, mert pénzügyminiszteri gyakorlatomból tudom, miilyen nehéz az utolsó pillanatban egy költségvetési tervezetet átdolgozni. Ez a döntésem azonban távolról sem jelent állásfoglalást a jövőre nézve. Egyszersmindenkorra tisztázni kell ugyanis azt a kérdést, hogy a BSzKRT-nak milyen beruházásokra van szüksége, hogy a forgalmat helyesen és okosan, gazdaságosan és olcsón tudja lebonyolítani. E beruházó program
