Fővárosi Hírlap, 1929 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-31 / 31. szám
Ti zennyo Ica fii k évfoly a m Ára> 50 fillér Budapest, If 129 július 31. 31. szám 1l3Oaí$OSlfQlllOI8IO!!!O?IIO!lí!I^SnOIIIOtSI0SllOlfId8liE3IIIQIUOinnillOllÍOUiQI£!OinOi(OllíOiIIO!ÍSS'Ű!il£OgllS3liíSI0lTlÉÍll ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ...............................24 pengő Fél éire........................................12 pengő Állandóan: G aZDASÁGl ÉRTESÍTŐ VÁROSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP Felelős szerkesztő: D A CS Ó EMIL MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal BUDAPEST VI., SZÍV UCCA IS SZ. Postatakar ékpénzt, csekkszámla 40.424 TELEFON: AUTOMATA 137—15 Most tizenöt esztendeje már tudtuk, hogy az öreg király „mindent meggondolt, mindent megfontolt” és most tizenöt esztendeje gulyás-ágyuk vonultak föl a budapesti sétaterekre, de Zimony tájékán megszólaltak az igazi ágyúk is. 1914 július 29-én este 9 óra 30 percet írtak ekkor. Budapest háborújának kezdetét ezek a barátságosnak tetsző, de a valóságban épen olyan gyilkos háborús eszközök: a gulyás-ágyuk jelentik. Budapest háborújának ezek a szimbólumai. Amikor Berchtold gróf tudomására hozta Szerbiának, hogy „a császári és királyi kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről és e célból a fegyverek erejéhez fordulni”, akkor a budapesti kedves, gondozott sétaterekre, parkokba már betörtek a gulyáságyuk, amelyek körül százával heveredtek a fűben, a virágágyakon a családi körből, a békés munkából kiszakított, harcsabaj uszú, aratási munkában agyongyötört, deresedő fejű öreg népfelkelők. És menteti egymás sarkára hágva — naponta ki tudja hány •— a virágos vonatok és pár hét múlva megkoccantak — új zene a rémes hangzavarban — a pesti uecákon a vasból hevenyészett, vadonatúj műlábak. Minek erről többet beszélni? Az elpusztult parkok, kertek szinte csak tegnap szépültek meg újra és a lelkek megnyugvása, a társadalmi béke csak a ma örvendetes jelensége, hála azoknak apostoli munkájáért, akik a teremtő, az alkotó munkával tudták elfelejtetni a gyűlölködés véresre marcangoló esztendeit. Csak tizenöt esztendő és mégis milyen nagy út. Istenem, mi mindent gázolt el, hengerelt le a gulyáságyú, meg minden, ami utána következett: a nyomor, a kenyér jegy, a sorbanállás, a szeretetadományok, a spanyol-betegség, a nem akarok katonát látni, a kizárólagos gersli és tökfőzelék, Soltra rendőr éjszakája, a tőzsdei konjunktúra. Mindez akkor köszöntött ránk, amikor Budapest gazdag, munkában dúskáló, életkedvben, fejlődésben addig nem látott fokban viruló volt. A háború és a forradalmak véres pontot tettek egy olyan korszak után, amely Budapesten megháromszorozta az iskolákat, tömegével építette a kórházakat, huszonhat- millió aranykoronáért juttatott kislakást a hajléktalanoknak, a szociális intézmények -— milyen meglepetés volt ez akkor! — áradatát teremtette meg, üzemeket létesített, váltott meg és fejlesztett, pazar állatkertet, világszép Gellért-fürdőt és más „luxus- intézmények”-et ajándékozott a főváros lakosságának — és ma már elmondhatjuk — a művelt világnak. Hová fejlődtünk volna? Hol álltunk volna meg? Hol tartanánk ma? Ha nem jön a százféle borzalom. Nem, nem tud az ember a vele született fatalizmustól megszabadulni: ezeket a csapásokat ránk mérte a sors, ezekkel számolnunk kell és a ma kötelessége, hogy ezeket kiheverjük. Láttunk mi már élet és halál között lebegő beteget, aki, mikor meggyógyult, egészségesebb, életerőben gazdagabb lett, mint volt a betegség előtt. A betegség-lesorvasztotta test mohón szívta magába az életet és a betegség nyomán szebb és virulóbb test keletkezett. A magyar erőbe vetett hit mondatja velünk, hogy így van, így kell ennek lennie Budapest esetében is, bízni kell benne, hogy Budapest nem volt, hanem lesz. Mint a rekonvaleszcensz betegnek, Budapestnek is meghatványozódott az étvágya. Megnőttek az életigények, amelyek természetszerűen — ha az izmok szakadásig menő munkája árán is — megkövetelik a maguk kielégülését. Ma már nem szép, hanem szebb Budapestet, ma már nem világvárost, hanem legelső- rendű világvárost akarunk. És dicséretére legyen mondva, a lábadozó Budapestnek sok mindent sikerült is már megvalósítani. Sok mindent a szükség- lakásoktól a Gellért-hullámig. Az új A SÜNT? £-kocsiktól az autóbusz-táborig. Az iparostanonciskoláktól Balatonkeneséig. Ma megint vígan sorakozik, de megszaparodva az a húszezer fa, melyet a kommunisták kivágtak. Ma már pompás új padok pótolják a régieket, amelyeket elégettek és a parkok művészi szobrai igyekeznek elfeledtetni, hogy tizenöt esztendő előtt riadt népfelkelők mázsás csizmái gázolták itt le a violákat, szegfűket, rezedákat, hogy tizenegy esztendő előtt a mob felszabadult indulatai vandál pusztítással elégítették ki itt magukat. Sok minden sikerült már, sok mindent pótoltunk már,, de a lábadozó megnövekedett étvágyú Budapest fürdővárost, még száz új autóbuszt, pormentes, kultúrvárosnak való új utakat, rádióval, oxigénfejlesztővel, sőt lepedőkkel felszerelt modern óriás-kórházat, iskolákat, még és még lakásokat s — ki tudná felsorolni — mi mindent kíván. Azért mégis szörnyű tizenöt esztendő volt, amely elsepert itt mindenkit az új idők útjából. Szétnézünk magunk körül és alig látunk valakit a régiek Beesey Antalnak, az Egységes Községi Polgári Párt társelnökének, a Fővárosi Hírlap munkatársával folytatott beszélgetése során szóbakerültek az összes aktuális városházi kérdések. Különösen két kérdésre hívta föl a figyelmet. Az egyik kérdés az adók behajtása körül mutatkozó túlbuzgóság, amely igen sok fővárosi polgárnak okoz súlyos kellemetlenségeket. Beesey Antal ebben az ügyben a következőket mondotta a Fővárosi Hírlap munkatársának: — Föltűnt nekem az utóbbi időben, hogy az adók behajtása körül tapasztalható túlbuzgóság miatt rendkívül sokan panaszkodnak. Megleptek engem ezek a panaszok, mert hiszen határozott tudomásom van arról, hogy a felsőbb hatóságok rendeletileg utasították az alantas közegeket, hogy bizonyos elnézést gyakoroljanak az adóhátralékok behajtásánál. Ennek — sajnos — az ellenkezőjét tapasztalom. De nemcsak a panaszok alapján teszem ezt a megállapítást, hanem a saját példámon is láttam, hogy a panuszkodóknak igazuk van. Soha nem tartoztam adóval. Mindössze másfélhónapos adóhátralékom van és máris jelentkeztek nálam foglalni. Én az egyik adófelszólamlási bizottság elnöke vagyok és így hivatalból is érdekel ez a kérdés. Az adóprés valóban kíméletlenül működik. — Azért tartom szükségesnek, hogy a közvélemény figyelmét ráirányítsam erre a túlbuzgóságra, ami a közegek részéről tapasztalható, mert magam szereztem meggyőződést arról, hogy az adószámviteli hivatalok nem veszik komolyan a felsőbb hatóságok jóindulatú figyelmeztetéseit. A mai nehéz időkben, amikor a gazdasági élet amúgy is megtorpant, az eljáró közegeknek fokozott jóindulattal kellene elbírálniok az adott eseteket. — De nemcsak a magam példája bizonyítja, hogy ezen a téren sok a tennivaló, hanem egy hatalmas nagy vállalat életéből is szolgálhatok bizonyítékkal. Igazgatósági tagja vagyok egy nagy szénvállalatnak, amelyre kiróttak 876.000 pengő általános fényüzési és forgalmi adót. A napokban fizetési meghagyást kézbesítettek nekem és valamennyi igazgatósági tagtársamnak e 876.000 pengős tartozás megfizetésére. A végrehajtási utasítás szerint ugyanis egyetemlegesen vagyunk felelősek az adótartozásért. Ez igaz ugyan, de az adómegái1 apítás megfellebbezhető és különben is a 876.000 pengőre jó maga a vállalat. Az egyetemlegesség pedig kétségkívül úgy értelmezendő, hogy az igazgatósági tagok csak akkor felelősek az adóhátralékért, ha az a vállalaton nem volna behajtható. De ezt meg sem kísérelték, mégis fizetési meghagyással zaklatnak mindnyájunkat. Ez az ostoba eljárás nem egyéb, mint az adminisztrációnak a túltengése ... papírpocsékolás ... közül. Űj világ ez, egészen új; amelynek, hogy mi fogant mellében, bizony nem tudhatjuk. De eljutottunk a gulyás-ágyútól — a makrancos •választóig. A gulyáságyú a háborús pusztítást, a makrancos választó a demokráciát jelenti. Vagy nem az igaz demokrácia hajnalhasadását jelenti-e, hogy a napokban a központi választmány kimondta, hogy a makrancos választókat, akik a maguk jogai érdekében sem akarnak lépéseket tenni, akaratuk ellenére is fölveszik a választói névjegyzékbe. Nem is olyan vigasztalan, nem is olyan reménytelen, hogy egy világváros-jelölt eljut tizenöt eszten- dőnyi távolságra a —• háború kitörésétől. A másik kérdés, amire Beesey Antal fölhívja a közvélemény s az illetékes hatóságok figyelmét: az idegenforgalom fejlesztésének a szükségessége. A legutóbbi napokban örömmel konstatálták az érdekeltek, hogy az idgenfőrgalom fejlődése terén kedvező jelek mutatkoznak. Ezt a kedvező fejlődést csak úgy biztosíthatjuk magunknak a jövendő számára, ha minden eszközt felhasználunk azoknak a feltételeknek a megteremtésére, amelyek az idegenforgalom fejlesztésének elmaradhatatlan tényezői. E tényezők között a közlekedés és a városrendezés állanak az első helyeken. Beesey Antal erre vonatkozóan a következőket jegyezte meg: — A legutóbbi napokban Budapesten tartózkodott egy amerikai barátom: Boross Jenő, aki minden két évben el szokott jönni Budapestre. Most is itt volt és Murillo-képeket adományozott a Regnum Marianumnak. Nagy szeretettel szokott nyilatkozni az itt tapasztaltakról és jóindulatú tanácsokat szokott adni a jövőre nézve. Megállapította, hogy amilyen szánalmas külseje volt Budapestnek 1921-ben, annyira üdítő látványt nyújt az idén Budapest lüktető élete. Azzal jött, hogy két hétig marad és öt hétre tolódott ki az itt tartózkodási ideje. Az ő esetében is az történt,. ami az idegenek közül is a legtöbbel megesik: bizalmatlanul jönnek ide s amikor megismerkednek Budapest gyönyörű környékével és a főváros nagyszerű természeti kincseivel, — meghosszabbítják a Budapesten tartózkodásra szánt időt. — A viszonyok ilyenirányú változása mindenekelőtt a magyar szállodaipar kitűnőségének köszönhető. Amíg az egyik oldalon örömmel lehet ezeket a tényeket megállapítani, addig nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a mulasztásokat, amelyek a Duna kihasználása terén mutatkoznak. Mindenekelőtt a dunai közlekedés hiányára kell ráirányítani az illetékesek figyelmét. Motorosokra, kis yachtokra volna szükség. De a szárazföldi közlekedést is fokozottan javítanunk kell. Ha az idegen kiszáll a keleti pályaudvaron, azonnal elmegy a kedve a fővárosban való körutazástól. A keleti pályaudvarnál kezdődik a döcögtetö, járhatatlan út és ez a döcögős útvonal végződik a Gellért-szállodánúl. Ügy a kezdet, mint a vég szörnyűséges út. Barátságosan szóvátettem már ezt a lényegtelennek látszó, de szerintem nagyon lényeges hibát, de hiába várom, hogy történjék valami. — Városrendezési szempontból is sokat kell fejlődnünk. Ebből a szempontból is csak a Gellért teret említem meg. A Gellért-szállodában szállnak meg a legtehetősebb idegenek s a Gellért tér Budapest legcsúnyább tere. Itt van a helyiérdekű-vasút nyikorgó végállomása. Nem veszik komolyan a felsőbb hatóságok jóindulatú figyelmeztetését az adoszámviteli hivatalok BECSEY ANTAL AKCIÓT INDÍT A GELLERT TÉR RENDEZÉSÉÉRT
