Fővárosi Hírlap, 1927 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1927-09-07 / 36. szám
Tizenhatodik évfolyam Ara 40 fillér Budapest, 1927. szeptember 7 36. szám ELŐFIZETÉSI ARAIC: JEgésx évre 20 pengő (250.000 K) rélévre . . lO pengő (125.000 KJ Állandóan : GAZDASÁGI ÉRTESÍTŐ ■■■niriru~i.r_~.-~i---niYi ~i--------* *■ Vá rosi, poIIilUal és JcöszQaxdasági ßetllap Felelős xxerlcG&xtő : TÜACSÓ F.M.IC Megjelenllc minden sxerddn Sxerlcesxíőség és Kladópivaíal: Budapest JVI, Sxlv-ucca 18. sxdm Postaiak. csekkL-sxámla 40.424! Teletonsxdm x Teréx 137—23 meghúzták a halálharangot. Unokáink a labánt, amelyet Krúdy Gyulától kezdve Újhelyi Nándorig mindenki megénekelt, maid csak az írók könyveiből ismerik már. Szegény, csöndes, romantikus Tabán a siralomházban ül, de a siralomház előtt megjelenik és esztendők előtti színpompájában bontakozik ki újra a demagógia. A rogyadozó házak, a pislákoló petróleumlámpák, a görbe uccák nem tűnhettek el a föld színéről anélkül, hogy politikumot ne csináljanak belőlük. Megvalljuk, nem értünk annyira a politika kalandos mesterségéhez, hogy meg tudnánk magyarázni, miért csinálnak, miért akarnak csinálni politikát abból, hogy ez az öreg, düledező városrész eltűnik és modern paloták kerülnek a helyére. Lehet arról beszélni, hogy Budapest lakosságának elsősorban elegendő számú lakásra van szüksége. Annyi lakásra,, amennyi daíkásitiailan család bolyong albérleti szobákban és sokszorosan megosztott ágyakon. De nem lehet vitázni arról, hogy a Tabánnak el kell tűnnie és hogyha lesz pénz, aminthogy akárhonnan ikeM lennie, akikor felépüljön ez a modern városrész. Még senki sem mondta lei az utolsó szót. hogy miképpen és milyen pénzen épüljön meg az űj Tabán, de a demagógia már uszít Pest, a zsidók és a bankok ellen. Vasárnap népgyűlés volt, amelyen komoiyan akarták megtárgyalni a tabániak a Tabán kérdését. Am szónokok jelentkeztek, akiknek csuk páj: hónappal ezelőtt olvastuk kilépő levelét az ébredők egyesületéből és most az ébredők egyesületének nevében tiltakoztak ... igen, tiltakoztak, de bevalljuk, nem tudjuk, mi ellen. Az az impressziónk, hogy erre a fogas kérdésre ők maguk sem tudnának válaszolni, ük azonban szónokoltak, tiltakoztak, mire a hátvédként felvonult csoport melegen megéljenezte önmagát, mint az ébredők képviseletét és harsogva kiáltották: „nem kell nekünk a zsidó Pest!" Azután „a tömeg“ szétoszlott, miközben élénken plujozta a „zsidó Pestet" és a bankokat. Szeretnénk feleleteket kapni a feltorlódó kérdésekre. Szeretnénk megtudni például, hogy mi köze az egészhez Pestnek, akár a ..zsidó", akar a ..keresztény“ Pestnek, hiszen a budaiak kapják az új Tabánt és nem a mesterségesen riválisnak kikiáltott Pest. De különben is 1873. óta törvénytisztelő és okos ember nem ismer Pestet. Budát és Óbudát, hanem csak Budapestet. 187á-ban törvénybe iktatták a három város egyesítését és azóta ennek az egy városnak minden józan polgára arra törekszik, hogy egységesen fejlődjék ez a város. De még ha már kerületi érdekek szempontjából nézzük is a dolgokat, a derék tabániaknak Lendvay Istvánnál és Kádár Lehelnél sokkal jobb szószólóik vannak a városházán, hogy másokat ne említsünk, ott van Ripka Ferenc, Kozma Jenő, Becsey Antal, meg a többiek. Ha tehát a hol ébredő, hol nem ébredő szónok urak mindenáron tabáni szabadságharcot akarnak csinálni, aligha fognak követőkre találni, mert ebben az ügyben a tabániak érdekeit mások és másként fogják képviselni, csak úgy. mint eddig mindenkor. Nevetséges volna megkérdezni, hogy mi közük a tabániak ügyéhez a zsidóknak, de ha már a bankokat pfujoz- ták arra meg kell jegyeznünk, hogyha esetleg a fővárosnak nem lesz pénze a Tabán újjáépítésére, akkor nagyon valószínűleg azokra a bankokra kell majd szorulni, amelyek ellen a szónok urak demagógiája irányult. Nagyon kis tünet ez, amit a vasárnapi gyűlésen tapasztaltunk. Az ébredők, volt idő, egész Magyar- ország nevében próbáltak szónokolni. Nagyon összezsugorodott az a varázs, amelyet maguknak tulajdonítottak, ha ma már a tabáni forradalomra is ké- jelegve gondolnak. Magyarország politikai, társadalmi és szociális békéjét megteremtette gróf Bethlen István, Budapestét pedig Ripka Ferenc. Erre a társadalmi békére soha olyan nagy szükség nem volt. mint ma. amikor egy Rothermere lord mérhetetlen jelentőségű akciójának sorsa függ attól, hogy van-e Magyarországon társadalmi és felekezeti békesség. Nem tulajdonítjuk az egész tabáni kitörést az ébredők egyesületének, hanem csak egy jelentéktelen egyéni akciónak látjuk; mégis fel kell emelni ellene a szavunkat. A nagy és szent magyar egység, amelyet nagy államférfiak hoztak létre, nem tűrheti, hogy itt bárki és bárkit egymás ellen uszítson. A tabáni szónokok nyilván érzik a községi választások közeledtét és sietnek valami zavart kelteni. Mi vigyázunk, mert tudjuk, hogy mindenhol ott lesznek, ahol egy-egy kis csoportnak vélt sérelmei vannak. Nem azért lesznek ott, hogy ezeket a vélt sérelmeket orvosolják, hanem azért, hogy a maguk demagóg politikája számára, egy-két kósza lelket kihalásszanak a zavarosból. A budapesti polgárságnak lesz annyi ítélőképessége, hogy egy pillanatig nem tántorítják meg a demagóg jelszavak, amelyekre eddig hosszú esztendőkön át csak ráfizettek. Ha majd bajaik lesznek a budapesti polgároknak, ha majd orvosolni kell ezeket a betegségeket, meg fogják találni a megbízható, komoly orvosokat. A romantikus Tabán lakói sem fognak egy pillanatig sem hinni a, Sörház uccai pszihoanalitikusoknak. Zilahi Kiss Jenő fejét ismét dárdájukra tűzték a demokraták Lejáratni akarják a városigazgatás legnagyobb horderejű intézményét: a pártközi konferenciákat Az elmúlt héten —- mint már nem egyszer — megint nagy dolgot csináltak egy egészen kis ügyből. Megint elefánt lett a szúnyogból. Az ilyesmire már ügyet sem igen kellene vetni a mai törvényhatósági élet különös szokásai és formái között. Ebből az alkalomból azonban egy igen okos, egy igen bölcs és igen eredményes intézményre, helyesebben tárgyalási formára kiáltottak kígyót-békát. A pártközi értekezleteket állították pellengérre és különösen demokrata oldalon valami különös álszeméremmel, de annál hangosabb állítólagos erkölcsi felháborodással nyilatkoztak igen fontos városi ügyek sima elintézéséről. Beszéljünk nyíltan. Az egészen kicsiny ügy az volt, hogy Zilahi Kiss Jenő ny. fővárosi alpolgármester állást kapott egy fővárosi intézménynél, a Vásárpénztárnál. Még csak azt sem lehet mondani, hogy valami olyan vezető állása lenne, ahol irányít és talán politikai jelleget ad az intézet működésének. A javadalmazása sem valami különös és szokatlan. Nem is lett volna az egészből valami nagy kázus, ha bizonyos sajtóorgánumok nem izgatják a közvéleményt, helyesebben azokat a törvényhatósági bizottsági tagokat, akik a népszerűség egy jottájáról sem hajlandók lemondani, még akkor sem, ha nehéz ügyek méltányos elintézéséről van szó. Amikor a város legfőbb gondjának, az élelmiszerek árának mérséklése kelL hogy legyen, akkor a közélelmezési bizottság drága idejét arra pazarolta, hogy megállapítsa, miként került Zilahi Kiss Jenő a Vásárpénztárhoz. Muzsikó István főjegyző, aki az ülésen elnökölt, mint a világ legtermészetesebb dolgát jegyezte meg, hogy a pártvezér urak Zilahi Kiss Jenő állására vonatkozólag pártközi értekezleten egyeztek meg. Nosza, volt erre rettenetes megdöbbenés. Az urak befelé nagyon jól tudják, hogy ma a városházán semmi nem történik, amire vonatkozólag a pártvezérek előre meg nem állapodnak. A népszerű színjátékot azonban az igazság bemutatásával nem szabad meghamisítani. Az Istenáldott népnek, a szegény szavazópolgárnak azt kell hinnie, hogy a városházán az urak egymás vérét ontják, egymást kaszabolják és. gyilkolják. A szegény vlasztópolgár előtt le kell játszani mindennap a színjátékot és be kell mutatni a vérében fetrengő Wolff Károlyt, akit Bendő Mór dárdája sújtott a földre. A színjátékban mindennap benne kell lenni, liögy Baracs Marcel Folkusházynak a fejéhez vágta a manzsettáját és Bródy Ernő feljelentésére Sipőcz Jenőt a büntetőtörvényszék legközelebb kötél általi halálra ítéli. Ha ez nem így volna, vájjon honnan kapnának az urak akkor a jövő választáson néhány szavazatot. Az urak tehát mélységes felháborodással vettek tudomást arról, hogy ők résztvettek egy pártközi értekezleten, amelyen kegyelmesen állást adtak Zilahi Kiss Jenőnek. Felháborodtak és kijelentették, hogy gazdasági kotillionokba nem mennek bele és hogy a községi üzemek nem lehetnek városházi rokkantak tápintézetei. Talán azt is kijelentették, hogy nem voltak ott a pártközi értekezleten, hogy nem hallották a döntést, vagy hogy nem járultak ahhoz hozzá. Hadd tudja meg a nép, hogy ők nem alkusznak, hogy ők soha semmiféle kérdésben le nem szerelnek, hogy minden úgy történik a városházán, amint ők parancsolják. A budapesti polgárság azonban sokkal józanabb és sokkal tisztánlátóbb, semhogy ezt az isteni komédiát kacagás nélkül nézze végig. Budapest polgársága nagyon jól tudja, hogy a városházán különféle pártok foglalnak helyet. Ezeknek a pártoknak az erőviszonyai szabják meg azt, hogy mi történik Budapesten. Sőt azt is tudja a polgárság, hogy ezek között a pártok között a demokrata párt a legkisebb és ha ez a párt akarna, sem tudna mindennap hősi tusukban elesett holttesteket szállítani. 'De még egyet tud a polgárság. Tudja azt, hogy a városházi politikai harcok teljesen meddőeknek bizonyultak, amelyek hosszú éveken át megakadályozták az alkotó, a teremtő munkát. Tudja ez a pogárság azt, hogy sem hanggal, sem ököllel, sem frázisokkal nem lehet Budapestet igazgatni. Éppen azért ez a közönség a csöndes teremtő munkát, a szép, nyugodt megegyezéseket, — ha méltóz- tatik parancsolni, — igenis, a paktumokat kívánja. A Bródy Ernő terézvárosi kispolgárai éppen úgy ezt kívánják, mint Wolff Károly ferencvárosi választói és valamennyien nagyon örülnek annak, hogy a főpolgármesteri székben Ripka Ferenc ül, aki okos szóval, becsületes akarattal végre meg tudta magyarázni a közgyűlés összes pártjainak. hogy politikai handa-bandákkal, közgyűlési botrányokkal nem lehet a város népének a javát szolgálni. A választóközönség boldog örömmel vette tudomásul, hogy a különféle pártok, akiket világnézeti különbségek választanak el egymástól, mégis együtt tudnak dolgozni. Hogy ez lehetséges volt, azt máskép elérni nem lehetett volna, mint a sokat kárhoztatott pártközi értekezletek útján. A pártközi értekezleteknek — igaz, — nincsen nyomuk a törvénykönyvben, a pártközi értekezlet résztvevőit még csak nem is a közgyűlés választja. Mindössze azt történt, hogy a békés munka érdekében Ripka Ferenc főpolgármester minden egyes fontos ügy elintézése előtt magához kéreti a pártok vezéreit. Ezekkel megbeszéli a dolgokat, okos szóval, diplomatikus közvetítéssel, jobbról is, balról is engedményeket csikar ki és ügyes kézzel esztendők óta minden egyes esetben rátalál arra a pontra, ahol — bár engedmények árán, — de a legszélsőbb jobboldal találkozik a legszélsőbb baloldallal. Ennél okosabb, bölcsebb, célravezetőbb eljárást eddig senki sem talált ki. A pártközi értekezletek intézménye kitünően bevált. Ha nem lett volna pártközi értekezlet, — ezt a leghatározottabban állítjuk, — nem rendezték volna még ma sem a külföldi kölcsönök ügyét, nem kaptunk volna új beruházó kölcsönt, nem épült volna egy szál városi lakóház sem és ma sem intéződött volna még el az elbocsátott fővárosi tanerők ügye. Csak néhány dolgot ragadtunk ki a sok közül, de a néhány dolog mind olyan, amelyekkel a pártok kifelé nagyon szívesen dicsekszenek. A tabáni romantika fölött
