Fővárosi Hírlap, 1926 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1926-06-16 / 24. szám

Ára 5000 kor.

Tizenötödik évfolyam

Budapest, 1926 janius 16.

24. szám.

' • 11 í t - i I i I - UH • f Ül - J 111 - lit I- ff !i - If! 1 * I *! i ! Ü -II11 -JI i 1 - f r 11; I í ■! -1 iü -1 í M r 11 ■ (r ]! * i-JJd í - R-í Ir tíJ Ltí 11

Előfizetési árak: Egész évre 20 pengő = 250.000 kor. Félévre 10 pengő = 125.000 kor. ÁLLANDÓ MELLÉKLET: GAZDASÁGI HÍRLAP

VÁROSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP

rüLn.6S SZERKESZTŐ DACSÓ EMIL

Megjelenik minden szerdán Szerkesztőség és kiadóhiva- tak VI. kér., Sziv-utca 18. sz. Postatak. csekk-számla: 40.424 Telefon: 137—15 szám

Szeretefháznak

és nem szegényháznak fogják ezentúl hívni azt a szomorú, de végtelenül humánus intézményt, amelynek falai között hajlékra találnak az élet meggyötört, elöregedett, munkátlanná lett szerencsétlenjei. Szocialista indítványra határozta el ezt az újítást a pénzügyi bizottság. Megvalljuk, nem tartjuk sorsdöntőnek ezt a változást. Nem sorsdöntő még azoknak a szempontjából sem, akiknek az a szomorú sors jutott, hogy a szegényház, azaz pardon, a szeretetház lakói legyenek. Istenem, nem szégyen szegénynek lenni sem és nem szégyen az sem, ha egy élet után, amely különben tiszta és becsületes volt, a szegényházban kell megpihenni az embernek. Azért nem tagadjuk, volt szép gondolat ;a szocialista indítványban, mert a szegényház elnevezés talán jobban fedi az intézmény célját, de a szeretetház talán magával a szóval is jobban kifejezi azt a jószándékot, amellyel a társadalom gondoskodni kíván elesettjeiről. Nem ártott tehát, hogy a cégváltozás a szegényháznál beállott és szeretetház lesz az,

vetési viták tulajdonképpen nem a költségvetésről szólnak, hanem az egész városigazgatás bírálatát tartalmazzák. Ennek igy lis kell lennie, de az olyan apró részletkérdések, amilyenekkel most hetek óta bíbelődik a pénzügyi bizottság, nem a budget-tár- gyalás keretébe tartoznak. Figyelemmel lehetne a pénzügyi bizottság arra, hogy magasabb hivatása van. Ez a legelőkelőbb bizottsága a városigazgatásnak, amelynek tulajdonképpen a financiák tárgyalásán túl csak nagy, generális, általános irányelveket kellene adnia a város miként való kormányzására. Seregestül van a fővárosnak ‘kicsiny házi és szak- bizottsága, amelyeknek hivatása tulajdonképpen az ilyen 'részletkérdéseknek a megvitatása. A szeretet- ház-féle problémákat kicsiny, szubaltern bizottságok is elintézhetik, nincsen szükség arra, hogy ezek a kérdések a pénzügyi bizottság idejét pazarolják.

Kétségtelen, hogy valami hiba van az ügyrend körül. Azok a normák, amelyek szerint ma a közgyűlés és a bizottságok tárgyalnak, öreg rekvizitumok már. Becsületesen kiszolgálták hosszú évtizedek igényeit, m/a azonban, amikor a város gondjai, intézményei, tennivalói annyira megszaporodtak, ideje lenne arról gondolkozni, hogy a közgyűlések és bizottságok tárgyalási rendjét praktikus abbéi cjs céltudatosabbá tegyék. Mi nem a felháborodás hangján beszélünk a szei etetházi vitáról, mert elismerjük, hogy haladók és maradiak egyaránt lelkiismereti kötelességüket teljesítették, amiilkor két órán át beszélték. De mégis iskolapéldáját látjuk ebben a vitában annak, hogy a főváros legelőkelőbb 'bizottságának hogyan nem szabad tárgyalnia. Egyben pedig intőjelet látunk arra is, hogy eljött az ideje a közgyűlés és a bizottságok munkája körül való nagy és modern reformnak: az aj fővárosi törvény minél sürgősebb elkészítésének.

Körséta a városházán

ami eddig szegényház volt.

Ismételjük, nem ártott a változás és nem árt az sem, hogyha a főváros közönségének szép cselekedeteit szép és költői nevekkel ruházzuk fel. És mindezt igen egyszerűen el lehetett volna intézni. Szinte azt mondanánk, hogy, egyetlen egy mondattal meg lehetett volna okolni, hogy miért van szükség, vagy ha szükség nincs is rá. miért szép ez a névcsere. Azután egy másik mondatban valaki azt mondhatta volna, hogy a gondolat tetszetős, a gondolatot elfogadják. Koncedáljuk még azt is, hogy az az indítvány fölött szavazni is lehetett volna. Mindez azonban, mélyen tisztelt pénzügyi bizottság, öt perc alatt lepereghetett volna. Ezzel szemben az történt, hogy a pénzügyi bizottság a szegényház és szeretetház problémája fölött kerek két órahosszat vitatkozott. Nem akarunk perbeszállani azokkal, akik makacsul ragaszkodtak a szeretetház szóhoz. De azért nem teszünk szemrehányást azoknak sem, akik maradi módon azt mondották, hogyha eddig szegényház vólt a szegényház, maradjon ezentúl is az. Haladók és maradiak azonban egyetlen szavazással dönthettek volna. Láttuk mi már azt, amikor öt perc alatt milliárdokat szavaztak meg az urak és nem tudjuk megérteni, hogy kis dolgok fölött, amelyek nem egy város sorsát, de még csak egy szegény, elesett szeretetházi ápolt sorsát sem döntik el, miért kell kétórahosszat szócsatákat vívni.

Valami különös járvány az, amiből az ilyen viták fakadnak. Senkitől sem áll távolabb, mint tőlünk, hogy azt kívánjuk a főváros bármelyik bizottságától vagy közgyűlésétől, hogy lelkiismeretlenül és könnyelműen, szavazógép módjára intézze a város ügyeit. De az Isten szent szerelméért, valahogy mégis mértéket kell alkalmazni. Hiszen nincsen szemmértéke annak, aki két órát vitatkozik egy intézménynek a neve körül, amikor ez a névcsere semmi befolyással nincsen az intézmény lényegére. Ha ezeket a méreteket alkalmazzuk, vájjon mennyit kell akkor vitatkozni az uj gázgyár felállításáról, amely milliárdokat és milliárdokat emészt fel? Az urak kinőhettek volna már az ui seprő szerepéből, hiszen több, mint egy esztendeje együtt ülnek már és igen becsületes dolgokat is produkáltak. De valami különös láz vett erőt a pénzügyi bizottságon, amely már hetek óta nap-nap után tárgyalja ezt a budgetet, amelynek érvényessége maholnap már amugyis lejár és amely innen-onnan eső után való köpönyeggé változik. Tudjuk mi azt nagyon jól, hogy a költségllért izzadnak az üzemek a deficitmentes Virágos Budapest eszmt

Budapest közönsége nagy megelégedéssel hallotta néhány héttel ezelőtt, hogy a főváros üzemei „vitám et sanguinem“ kiáltással felajánlották, hogy ők majd feleslegeikből rendbehozzák a főváros háztartását. Lélekemelő jelenetnek találta ezt a főváros közönsége és megnyugodott abban, hogy az üzemek fejük felül elhárították az uj adók veszedelmét. Azoknak az előterjesztéseknek a hangja, amelyeket ebben az ügyben hallottunk, azt dokumentálta, hogy az üzemek önként, saját jószántukból, odaadó áldozat- készséggel és könnyen teljesitik ezt a feladatot. A bizottságok és a közgyűlés örömmel fogadta ezt az önfeláldozást. Azóta azonban, egészen különösképen, mintha megváltozott volna a helyzet. Kiderült, hogy az üzemeink nem is duslakodnak oly bőségben a földi javakban. Kiderült, hogyha ezeket az összegeket oda is adják a város pénztárába, nem játszi könnyedséggel, nem gavalléros elegánciával tehetik ezt, hanem bizony meg kell izzadni az eredményért. És ugylátszik, az is kezd kivilágosodni, hogy nem az üzemigazgatók tolongtak a városházán, hogy felajánlják a kétségkívül hatalmas összegeket, hanem kényszerből cselekedtek, mert a tanács egyszerűen kirótta rájuk ezt a tekintélyes adót.

Hogy ez igy van, mutatja az, hogy a napokban felszólalt a Beszkárt egyik igazgatója és megállapította, hogy a főváros költségvetését az üzemek megbénításával tették aktívvá. Hivatkozott a Beszkártra, amelyre kivetettek 62.7 milliárdot és ebből egyik napról a másikra be akartak hajtani 28 milliárdot, amit a Beszkárt természetesen nem tudott ilyen gyorsan beszolgáltatni. Valószínűnek tartja, — mondotta, — hogy igy van ez a többi üzemeknél is. Végül pedig az üzemek igénybevétele helyett azt javasolta, hogy a hatvan százalékos pótadót, amelyet nemrégiben leszállítottak, a folyó év tartamára hagyják meg, mert különben a költségvetés nem lesz reális >és nem lesz végrehajtható.

Kiderült azonkívül az is, hogy a vízmüvek rekonstruálásának egyik igen fontos akadálya az, hogy a rendelkezésre álló pénzt a fővárosnak kell beszolgáltatni hozzájárulás címén. Volt azután olyan városatya is, aki azt fejtette ki, hogy az üzemek furcsa helyzetbe kerülnek, mert amig beszolgáltatják a városnak a fölöslegeiket, addig kölcsönből kell végrehajtaniok a beruházásokat.

Hát ez a sok aggodalom mind figyelmet érdemel. Csak mintha egy kicsit későn merülnének fel ezek a problémák. Mi úgy tudjuk, hogy mindezt idejekorán megvitatták és legfeljebb az történhetett, hogy rosszul vitatták meg. Amilyen szép és lélekemelő volt az a gondoskodás, amellyel a főváros lakosságának válláról levették az uj adóterheket, olyan félelmetesen hangzanak most ezek az újonnan, vagy talán inkább későn felmerült aggodalmak. Azt kell hinnünk azonban, hogy az aggályoskodás már tényleg elkésett. Végre is junius közepén járunk és költköitségvetésért — Joanovich Pál ötlete — tét uj életre kell kelteni

ségvetésünk még ma sincsen. Téssék elképzelni, hogy mi lenne akkor, hogyha az egész költségvetést újra át kellene gyúrni ezeknek az aggodalmaknak az alapján. Hiszen a költségvetési deficitet az üzemeknek hozzájárulásával tüntették el. Egészen uj alapokra kellene tehát helyezni a költségvetést, ha kiderülne, hogy az üzemek nem bírják az önként vállalt, vagy ha úgy tetszik, szigorúan rájukrótt terheket. Mikor lesz abból költségvetés, ha most megint újra kell kezdeni az egész munkát? De meg jó lesz arra is gondolni, hogy kibirja-e a pótadóemelést az a közönség, amelyről éppen az urak mondották ki már, hogy nem birja ki.

*

Mikor a kommunizmus után az első nemzetgyűlés összeült, ellenzéki, liberális és demokrata gondolkodású honatya édes kevés ült a törvényhozás termében. Egy nyáj és egy akol volt az egész. A kurzus exponensei ültek csak bent a parlamentben, ezzel szemben azonban a sajtójuk igen kicsi volt és tegyük hozzá, hogy tisztelet a kivételnek, meglehetősen gyenge is volt. A szélső jobboldali honatyák azonban nagyon szerették volna azt, ha honmentő bölcsességeik per longum et latum a szélső baloldali lapokban is megjelentek volna. Nagy volt a felháborodás mindenkor, amikor egy-egy kurzusvezér haragos kitörése a liberalizmus ellen csak két-három sorban jelent meg a liberális lapokban. Felmerült tehát a gondolat, hogy itt valamit cselekedni kell. Az ötletek természetesen nem voltak valami túlságosan talpraesettek. Nem számoltak azzal, hogy a sajtót ilyen irányban semmiféle eszközzel nem lehet megrendszabályozni. De azért az ötletek sűrűbben szálltak a parlament folyosóján, mint a füstkarikák. Felmerült például egy ötlet, hogy a parlament maga határozza el, hogy X. vagy Y. képviselő ur beszédéből minden pártállást! lap hány sort legyen köteles közölni. A parlament elnöki székében azonban régi tapasztalt politikusok ültek, akik nevettek ezeken az ötletvadvirágokon. Nem is lett belőle semmi.

Kellett, hogy eszünkbe jusson ez az eset most, amikor Joanovich Pál a pénzüg3'i bizottságban felvetette az ötletet, hogy a főváros hivatalos közlönyében ezentúl a bizottsági és közgyűlési felszólalások csak kivonatosan közöltessenek. Pont az ellenkezője ez az ötlet amannak a másiknak, amely szintén megbukott. Pedig kétségtelen, hogy Joanovich Pál ötletével sok papirost és sok nyomdafestéket meg lehetne spórolni. Csak azért egy kis baj van a kréta körül. Joanovich Pál régi szereplője a magyar közéletnek és valaha a miniszterelnökségen sokat látott és sokat tapasztalt. Nem igen hinnénk azonban, hogy sok olyan önzetlen politikust, vagy közéleti szereplőt látott volna, mint amilyennek ő bizonyult ezzel az ötletével. Hiszen amióta világ a világ, a fórumon szereplők azért beszélnek, hogy minél többen meg-