Fővárosi Hírlap, 1924 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-05 / 10. szám
Budapest, 1914 március 5. 5 A pótlakbér intézményével is meg kell tehát ismerkednünk ugyanakkor, amikor az amúgy is ha- ■ talmas, de a háborúban is győztes Anglia. Vass Józsefje kimondja, hogy 1928-ig nem szabad a lakásokat felszabadítani. Ha Angliában ilyen rendszabályokhoz kell folyamodni, tessék megmondani, van-e akkor létjogosultsága Budapesten a legkisebb béremelésnek, vagy akár a lakásbérek legcse- kélyebb valorizálásának is? Általában kezd kiderülni, hogy a v agy on-konz érv álásnák mégis csak a legjobb, legideálisabb formája a háztulajdon. A Ganz-Danubius is konzerválja a vagyont, de jövedelmet épen- séggel nem biztosit, a háztulajdonból pedig lassan mégis csak meg lehet majd élni. De ami a vagyon-konzerválást illeti, nem lenne érdektelen utánnanézm békeértekének hányszorosára emelkedett a Ganz-Danubius és hányszorosára — mondjuk az Anker-pa- lota? Mindebbe azonban még csak bele lehetne valahogy nyugodni. A béremelést is ki lehetne bírni, ha szerény és ritka adagolásban kapnánk; de házbért emelni visszamenőleg, ezt talán még sem lehet. Ha most pótlakbért fizettetnek velünk, akkor jöhet majd ,/iépjőlétr miniszter, aki a precedensre hivatkozva teljes joggal felemeli a háborús lakbéreket is és azokat kegyetlenül behajtja rajtunk. Ha tudniillik tudja... A szegény gazdagok, az örökkön siró háziurak érdekében különben interveniálni készül a tekintetes tanács is. A tanácsnál mi szeretjük az objektivitást, de mégis furcsának találjuk, ha a tiép százezreivel szemben a háziurak ezreihez csatlakozik, amikor ezek az ezrek még mindig meg tudták védeni a saját érdekeiket a százezrekkel szemben. Arról van szó, hogy a tekintetes tanács soknak tartja a közüzemi pótlékot és mindenek!elett méltatlankodik, hogy nem a lakók, hanem a drága jó háziurak fizetik azt. Hát ez a gondolkodás ráülik arra a tanácsra, amely Wolff Károly emlőiből szívta magába a demokráciát. Wolff Károly most már nyugodhatik babérjain, nem zavarja álmait semmi és senki. Elmúlt a lidércnyomás. Fajvédő barátai nem szövetkeznek harci lelkesedésükben a vörös ördöggel, a szociáldemokráciával. Mi el tudjuk képzelni ennek a furcsa teóriákkal táplálkozó elvont agyvelőnek a háborgását, amikor a gyakorlati politika kíméletlen vonással akarta keresztülhúzni minden megálmodott, minden kitervelt vágyát. Hát csakugyan lehetséges volna, hogy a Leh- ner, a Menyus, a Tüz-Zsirkay, a. nürnbergi és kemáli Friedrich a Rothensteinnel paro- láztak volna és közös fronton készültek kormányt-buktatni? Látjuk Wolff Károly- nak a furcsa, tágranyitott, csodálkozó szemeit. Nem tehetünk róla, de néha felvillan benmiünk annak az érzése, hogy ez az ember, akiben nem tudunk felfedezni semmiféle értéket, akit károsnak tartunk a nagy magyar érdekekre, egyedül van a maga , táborában, mert egyedül benne látunk bizonyos adag jóhiszeműséget. Ez az ember mintha hinne a saját puffogó frázisaiban, sötét cselekedeteiben. Ha azonban ez igaz, akkor retteneteset kellett csalódnia, most a barátaiban. Olyan retteneteset, hogy nincs más mód, vagy szintén belesodródni a politika szörnyű, hazug fertőjébe, vagy ami karakteresebb, teljesen visszavonulni és elmélkedni a magányban. Ha a mostani keserves csalódás után Wolff Károly kint marad a politikai fórumon, akkor el kell hinnünk, hogy ö sem él puszta fdozofiából, hanem rohan a többi gyarló emberrel együtt a hírnév és a hatalom után. Akkor Wolff Károlyt, az idealistát el kell temetnünk. Isten vele, Károly ... Márkus Jenő az ötvenéves Budapestről Ünnepi est a Liget-klubban Wolffék díszközgyűlésén, amelyen C s i 11 é r y Artériás elmondta emlékezetes gyűlölködő beszédét és egy hangversenyen kívül sem igazi ünnepe, sem igazi emléke nincs és nem marad annak, hogy Budapest5 most ünnepli aranykkodalmát. Mi úgy képzeltük el a dolgot és úgy is kellett volna lennie, hogy világraszóló aranylakodalmat csapunk, amelyen minden budapesti polgár tehetsége színe-lávát adja és bemutatjuk az egész világnak, mit fejlődtünk ötven esztendő alatt és milyen hatalmas kultúra dagasztja ezt a fiatal várost. Az ünnepségek, kiál.itások egész- sorozatával kellett volna idecsábrtani a külföldiek tízezreit, akik árnulva láthatták volna a magyar kultúra, a magyar művészet és ipar hatalmas vonalú emelkedését. Emlékműveknek, művészi és írói alkotásoknak kellene megőrizni az utókor számára a jubileum hatalmas jelentőségét. Mindez nem történt meg. Nem történhetett meg, mert a főváros vezetése szűk látókörű, szatócs szellemű emberek kezében volt. Wolff Károlytól és táborától igazán nem várhattunk nagy koncepciójú terveket. sem pedig azt az elhatározást, hogy adóemelés. a közszükségleti cikkek árának emelése helyett, a külföld tízezreinek Budapestre való csábításával szerzett volna hatalmas jövedelmet a fővárosnak. Akik nem ültek bent a hatalomban, nem tehettek sokat. Nem fejthettek ki tehát kedvűk szerint v.aló tevékenységet azok sem. akik Budapest tulajdon képeni felépítői, naggyátevői voltak. Be kell vallanunk azonban, hogy ők is többet tehettek volna. Ezt az ünnepet nem lett volna szabad átengedni Wolfféknak csak azért, hogy azok tökéletesen el- szüxkitsék. tökéletesen ledegradálják. Hogy a nem hivatalos Budapestnek is módjában iett volna komoly és szép ünnepségekkel!) a mag'a gyönyörűségére és a maga épülésére valamit Cselekedni, azt megmutatta Márkus Jenő miniszteri tanácsos, aki szombaton este a Liget-klub előkelő és vendégszerető székházában lendületes, tartalmas, élvezetes előadásban vezette végig hallgatóságát Budapest most lezáródott ötven esztendején.’' A hallgatóság mély megértéssel és sok tapssal honorálta a kiváló előadó nemes fáradozását, amely gyümölcsöző volt- mert a jubiláló Budapestről olyan képet, olyan portrét adott, amely irodalmi alkotás számba megy és amefy méltó emléket állít a főváros ötven esztendejének. Márkus Jenő elsősorban is az 1840—1870 között eltelt harminc esztendőnek képét rajzolta meg plasztikus előadásban az előkelő közönség előtt. Csupa érdekes adat, színes képek vonultak fel és hosszú percekig éreznünk kelleti ennek az érdekes kornak egész levegőjét. Megrajzolta az előadó a három Dunamenti városnak, Budapest őseinek, Pestnek, Budának, Óbudának hajdani képét, maid rátért az egyesítés történetének ismertetésére, amelyet szintén mesteri módon adott elő._ Nagy érdeklődést keltett. amikor elmondta, hogy a három város összeházasítása tulajdonképein forradalmi vivmány lett volna, hiszen az egyesítést már 1849-ben elrendelte a független magyar kormány; a terv azonban a szabadságharc leveretése miatt egyelőre meghiúsult. Húsz év múltán azonban mégis megtörtént az egyesítés. Wabrmanw Mór indítványára mondta ki az országgyűlés, hogy utasítja a kormányt az egyesítésről szóló törvényjavaslat kidolgozására. Előadásában azután az események tökéletes ismerőiének nagyszerű biztonságával jellemezte azokat a férfiakat, akik Budapest felemelésében, naggyá- tételében részesek voltak. Ráth Károly. Kammer- mayer Károly. Gerlóczy Károly, Márkus József. Halmos János érdemel: avatott módon méltatta;.de nagyon meleg és nagyon szép volt előadásának az a része, amelyben Bárczy Istvánról szólott. Hiszen Márkus Jenő ezt a korszakot nemcsak egészen közelről ismeri, nemcsak részese volt Bárczy nagy alkotásának, de egyike azoknak a munkatársaknak, akiket Budapest nagynevű polgármestere az alkotások irányításában, a legfőbb vezérkarban is igénybe vett. Előadását lendületes szavakkal fejezte be: — Budapest polgársága — mondotta — bízzék a sorsban, bízzék önmagában és folytassa a félbenszakadt munkát, hogy Budapest ismét azzá legyen, aminek az Isten rendelte: Nagy-Magyarország étet- erős szive, ragyogó székesfővárosa. Taps és újra taps. hatalmas, kitörő elismerés zúgott fel az előadás befejezése után. Megint megmentették a főváros autonómiáját Eredménytelenül véjrzodStt az Ereky-féle memorandum letárgyalására összehívott belügyminiszteri ankét W o 1 í f Károlynak és társainak módfelett kellemetlen kezdett lenni az, hogy Ereky Károly makacs kitartással állandóan a fővárosi iiziemek ellenőrzésének dolgát firtatja. Ellenőriztetni ők ugyan nem engedik magukat, de szerették volna valami módon maguktól elhárítani a gyanút, hogy nem ők azok, akik a legpompásabban, a leggazdaságosabban és legeredményesebben tudják vezetni az üzemeket. Most azután végre célt értek: belügyminiszteri pecsétes leveliik van arról, hogy a főváros autonómiája nem tűr bele- avatkoiást az üzemek dolgába. Nekik azután igazán nem volt más kívánságok, mint egy ilyen belügyminiszteri ankét, ahol Wolffék meghitt emberei „szakszerű*1 véleményt mondva, végérvényes Ítéletre bírják a belügyminisztert, hogy a mai törvényes helyzetben ’ nincs módjában elrendelni az- Ereky Károly által javasolt vizsgálatot. Rakovszky Iván belügyminiszter ezt az álláspontját valószínűleg már az ankét előtt közölhette volna Ereky Károllyal; de valószínűleg Wolffék voltak azok, akik sokkal nagyobb súlyt helyeztek erre az ankétre, mint Ereky Károly, hiszen nekik voít szükségük a ílastromra, amelyet kaptak. Amint végig tekintünk az ankéten történteken, igen világosan áll előttünk, hogy Ereky prepozíciói ellen csak az érdekeltek nyilatkoztak, Vargha Imre pénzügyminisztériumi államtitkár egész előadásán az a gondolat vonul végig, hogy a pénzügyminisztériumnak nem - sok köze van az egész üzemi kérdéshez, de — vallotta be maga is — nincs is tisztában az egész problémával. W indisch Hermann, a Pénzintézeti központ ügyvezető igazgatója a legteljesebb mértékben elzárkózott minden vélemény-nyilvánítástól és csak szakszerű felvilágosításokat adott. De ha véleményt akart volna is mondani, aligha nyilatkozott volna Ereky Károly terve mellett, amely a Pénzintézeti központra rendkívül súlyos, ui feladatokat rótt volna. Az Ereky-féle terv ellen nyilatkozók tábora ilyenformán Sipöcz Jenő dr. polgármesterre és Folkusházy Lajos alpolgármesterre szorítkozott. Vájjon gondolhatott volna-e valaki csak egy pillanatra is arra, hogy Sipöcz és Folkusházy gáncsot fog vetni a Wolffék, illetve a saját üzemi politikájuknak? Ep ésszel ezt nem lehetett feltételezni. Ilyenformán azonban bizonyos, hogy Rakovszky belügyminiszter Sipöcz és Folkusházy argumentumai alapján építette fel a maga véleményét, s igy' történhetett az, hogy eredménytelenül végződött az Ereky-féle memorandum letárgyal ására összehívott belügyminiszteri ankét. Sipöcz és Folkusházy pedig nyilván azzal dicsekszenek, hogy ismét megmentették a főváros autonómiáját. Mi féltékenyen szoktunk vigyázni arra, hogy a főváros autonómiáját egy oldalról se lehessen megsértené Ezúttal nem is láttunk komoly veszedelmet. De hol voltak Sipöcz és Folkusház y. urak számtalan esetben, amikor Wolffék a maguk politikai érdekeinek védelmében nyugodtan tűnték, hogy' hatalmas réseket üssenek a főváros autonómiáján?
