Fővárosi Hírlap, 1923 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-24 / 4. szám
4. szám. Tizenkettedik évfolyam Budapest, 1923. január 24. gaffiraiiiaiiigyiiaiiiáiiinHiainaOTant^ ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre WOO K. Félévre 500 K. Egyes számok ' kaphatók a kiadóhivatalban. <£)<£><£><£>,2)‘2> VÁROSI, POLITIKA!ÉS KÖHETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ DAC SÓ EMIL Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér., Szív-utca 18. sz. Telefon 13 7—75. szám. Száz esztendő fordulása mély, hatalknas és igazi érzéseket kell, hogy kiváltson belőlünk. Ebből az országból és ebiből a városból egyaránt. Egyik fényes sugár a másik után tűnt fel a magyar égen. Petőfi lángolása, Madách messze világitó csodálatos szelleme olyan jelenségek, amelyek megjelenésének százesztendős fordulóján, ha nem hisz is az eJmber a csodákban, akaratlanul is csodákat kell várni. Es ha az unalomig ismételjük is, a kétcentennárium mellett annak a másik 'fél-centenn áiriu m|nak a jelentőségét is ide kell sorolni, amelyet Budapest aranylako- dallmámjak nevezünk. Ennyi csodálatos emlék, ennyi megragadó visszasugárzása a múltnak gondolkadóba kell, hogy ejtsen bennünket. Kiveszi-e a részét ezekből a’z ünnepségekből annak rendje és módja szerint a főváros? Egyelőre nehéz erre válaszolni. Pozitívumot mást nem látunk, csak a kitünően sikerült Petőfi- kiadást, amelynek legfőbb érdemként mégis azt kell megemlítenünk, hogy a korszellemmel ellentétben nem hamisították meg Petőfit. A titka ennek, hogy Lobmayer tanácsnok Petőfin át nem akart érdemeket szerezni. Ma ez is följegyzésre méltó és mi eme tényen át olyan embert látunk, aki tévedhet a részletekben, kinevezheti Sibrik Antalt a magyar Rabindranath Tagorénak, de nem hajlandó Petőfiből — ahogy a politika megkövetelné — Sibrik Anitáit csinálni. Szép és emelkedett dolog, ha ma valaki el tudja választani a politikát az irodalomtól. Látjuk, hogy Lobmayer tanácsnok Madách- szobát is akar berendezni. Észrevesszük, hogy Budapest a-ranylakodaltnát is meg akarják ünnepelni és bíznunk kell Gárdonyi Albert objektiv történetírói készségében, amikor kezébe veszi a tollat, hogy megírja Budapest történetét még akkor is, ha abban nem Wolff Károly és Sipőcz Jenő dicsőségét, hanem imás, kimagaslóbb férfiakat kell megénekelni. Gárdonyi, amikor feladatának teljesítéséhez hozzáfog, elmondhatja, hogy arrna virumque cano . . . Egyebekben azután nem tudjuk, mi következik. Prograimmot nem, ismerünk, de nem is igen helyezünk súlyt a zajos és parádés ünneplésekre. Petőfit Petőfivel, Madáchot Madách- chal, Budapestet Budapesttel lehet legméltóbban ünnepelni. Ha Petőfit mindenki számára hozzáférhetővé tették a maga hamisittatlan- ságáiban, ha méltóképpen felhívják a figyelmet Madáchra és ha felkeltik Budapest polgárainak figyelmét abban az irányban, hogy sziikebb hazájukat szeretni kell és ímeg kell becsülni: akkor mi meg vagyunk elégedve. Pénzt pocsékolni nem tudunk, de mindez, amit itt elmondottunk, nagyon kevésbe kerül, inkább nagylelkű interpretátorokra és — használjuk ezt az alantas szót magasabb értelemben — megértő és a korral haladó agitátorokra van szükség. A nagy lelkek, a hatalmas zsenik, a tüneményesen lángoló temperamentumok azonban hiányoznak ma. Teljesen egyek vagyunk Lob- imayer tanácsnok ur aggodalmával, amikor azt mondja: „Révedező tekintettel keressük magunk között a méltó utódokat, akikre soha nagyobb szükség nem volt, mint most és a kétségbeesés határán álló lélekkel kell megállapítani, hogy nincs közöttünk senki', aki a dicső elődök szerepének betöltésére képes volna.“ Valóban hol van ma egy Petőfi, egy Madách? Mi is azt mondjuk, hogy nincs. De a mi véleményünk mégis eltér a tanácsnok úrétól, mert mi rnegtoldjuk az ő kijelentését azzal, hogy nincsenek uj nagyságaink, de lehetnének. Olyan nagy időket élünk és olyan nagyra tartjuk a magyar fajtát, hogy mi szer in tünk igenis egészen bizonyosan bujdosnak itt uj Petőfik és uj Madáchok, mert a nagy idők méhe nagy embereket hoz létre. Ezek a nagy tehetségek azonban nem alakulhatnak ki. Törpe emberek kicsinyes félelme és kicsinyes féltékenysége állja útjukat. Az atmoszféra, amely még ma is itt uralkodik, leveri, letöri — ha vannak — a zseniket, a szabadságok hiánya akadályozza röptűkben. Hiszen a zsenik, a Petőfik, hem tudnak szűk szobákban élni, tévedni is s'zoktak, nemcsak gügyögnek, hianem mennydörögnek is. Ma a wolfíi cenzúra Csilléry András lakása nevezetes lakás. Nem egyszer játszott ez már szerepet akkor, amikor a kurzus születőben volt. Nem csoda, ha Budapest mai urai megint itt találkoztak, amikor a kurzus halálos-ágyánál összejöttek, hogy Faz utolsó anyai áldásban részesüljenek, vagy —- ami ma már önmaguk előtt is hihetetlen — gyógyítsanak, ha még lehet. A szombati entrevue mindenesetre rendkívül fontosságú, nem ugyan a kurzus számára, hanem a másik oldalnak. Annak az oldalnak, amelyet az egész rezsimjiik alatt még a bizottságokba sem bocsátottak be és amelyet, ha lehetett volna, megfojtottak volna egy kanál vízben. Módfelett fontos volt ez a Csilléry lakásán tartott szombati értekezlet az ellenzék számára, mert ebből igen világosan meglátszott, hogy a mandátum-meghosszabbítás despotikus gondolata teljesen megbukott. Wolffék végleg elvesztették a játszmát. Ezért a megokolatlan, kizárólag párthatalmi érdekeket biztositó gondolatért ők mindent megtettek. Nem mulasztottak semmit. Rakovszky Iván belügyminiszternek ők voltak a leggyakoribb vendégei. Rakovszky Iván belügyminiszter a pártszövetségesekkel szemben kötelező udvariassággal meghallgatta mindenkor Wolffék ötleteit, de nemcsak hogy nem kötötte le magát ebben a kérdésben, hanem — amint azt a beavatottak látják — soha sem is szimpatizált a mandátum-meghosszabbitás elkényszeredett gondolatával. A belügyminiszter minden kérdésre, amelyet ebben a tekintetben hozzá intéztek, -bárhonnan jöttek is ezek a kérdések, konzekvensen azt felelte, hogy még) nem döntött. Közben haladt az idő, hatalmas kulisszák- mögötti események játszódtak le, amely események rendkívüli dolgok árnyékát vetítik előre. Tény az, hogy az országos politika volt az, amely keresztülhúzta Wolíiék kommunális terveit. A kormány kénytelen volt az ellenzékhez közeledni, az ellenzék igen magasrendü érdekek miatt engedékennyé vált, s mindennek eredmé- iryeként a szélső jobboldal a kormánypolitika szempontjából elvesztette jelentőségét. Hogy mennyire igy van ez, mutatja, nogy a régi szélsőbaloldal egyik exponált alakja a változás hírére, nemcsak objektiv, de élénken balfelé tendáló beszédet mondott. Wolffék azonban sokkal inkább exponálták magukat kérészéletű poidején, ma a hatalomvédő rendszabályok aranynapjaiban önkéntelenül is bilincsekbe verik ' a művészetet, amelynek nemi lehet irányokat szabná, mert a művészet hivatott arra, hogy irányt szabjon mindenkinek, még ha Wolff Károlynak, Sipőcz Jenőnek, Gömbös Gyulának, vagy Petrovácznak hívják is az illetőket. Mi azt hisszük, hogy ha Wolff Károly és a többiek komolyan ^ elolvasnák Petőfit és Madáchot, valahogy másként gondolkodnának. Pedig az- ő elolvasásukra a centennárium kötelez. Nem elég szavalni és szónokolná, de tessék leülni és elmélyedve, megtisztult lélekkel olvasni. , Olvasni? Brr...! litikájuk mellett, sokkal kevésbbé képesek a fürge átcsoportosulási mozdulatokra, semhogy — talán Huszár Károly kivételével — módjuk lenne az országos politikának legújabb alakulásában. Ök tehát megbuktak a mandátum- meghosszabbitás gondolatával, nincs ilyenformán más vigasztalásuk, mint hogy előkészítik a bukás egységes frontját. Miután pedig a bukás egységes frontja kialakult, egészen kétségtelen, hogy — ha ma fej- bólintóan mindenki együttmegy is — holnap, holnapután igen sokan ki fognak ugrani. Wolff Károlynak a pártot összekovácsoló szuggesztiv ereje, amely tényleg uralkodó planéta volt eddig, a kritikus időkben nem fog többé sikereket elérni. Csak egyetlen pillantást kell vetni ezeknek az uraknak a névsorára, akik a Csilléry lakásán lefolyt értekezleten résztvettek. Ebben a heterogén társaságban, mint Wolff Károly belső testőrsége vettek részt: Csilléry András, Buday Dezső, Petrovácz Gyula, mint egységes-párti: Platthy György, mint Huszár-párti: Ernszi Sándor és Uqetty Ferenc, mint a keresztényszocialisták három árnyalatának képviselői: Haller István, Szabó József és Vasek Ernő, mint a Friedrich-Kemnl-Mussolini-párt képviselői: Friedrich István, llovszky János és Oberschall Viktor, az ellenzékkel való megbékélés gondolatának képviselőjeként Ereky Károly és meglehetősen bizonytalan misszióval: Lázár Ferenc és Zlinszky János. No, természetesen ott volt Wolff Károly is, aki Hallerrel, Friedrich- chel és Ernszttel igen sok előzetes tárgyalást folytatott arról, hogy miként lehetne a mozaik- szerüen tagolt többségi pártot közös nevezőre hozni. A Az'-értekezlet külsőségiéiből mindössze annyi jutott köztudomásra, hogy ott Wolffon kívül is csaknem mindenki beszélt. Csak Platthy, Usetty, Szabó, Petrovácz, llovszky és Zlinszky hallgattak. Sok mindenfélét mesélnek erről a tanácskozásról, a pletykák helyett azonban elfogadhatjuk, anélkül hogy bárkinek kára lenne belőle, azt, hogy a jelenvoltak között teljes érzelmi, programmbeli és taktikai egység jött létre. A keddi pártértekezlet után, amely a „vezérek“ elhatározását szankcionálja, megkezdődik kc- rületenkint a szervezkedő munka, amelyet még egy újabb főhaditanács fog megelőzni. Aki nem jár becsukott szemekkel, kétségKész a bukás egységes frontja Wolffék megkezdik a választási agitációt — Mi a háttere a Csilléry lakásán tartott értekezletnek? — Az Ereky-féle béke sem jöhet létre
